Örömmel jelenthetem, hogy ezt a könyvet is elolvastam, bár nem tudom, minek: különösebb mondanivalója nincs ugyanis, mindössze egy könnyű nyári limonádéról van szó. Nincs is ezzel baj, hiszen ezt a műfajt is lehet jól csinálni, de Fejős Évának ez sajna nem sikerült.
Életszerűtlen helyzetek, és mérhetetlenül ostoba, agyhalott szereplők találhatók benne, ennek ellenére a kiadó és a média igyekeznek ezerrel reklámozni a szerzőt, mintha valami hihetetlenül fantasztikus dolgot alkotott volna. (Kíváncsi lennék, hogy vajon irodalmi Nobel-díjra mikor fogják javasolni? Ennyi erővel...)
A lényeg az, hogy ez a könyv önmagukat kereső és különböző párkapcsolati hibákat elkövető szereplőkről szól, ami azért furcsa, mert már mindannyian túl vannak a harmincon, de mégis úgy viselkednek, mint a tinik, meg a huszonévesek.
Ami külön kiakasztó, az Bus István véleménye a könyv hátoldalán Éváról, aki szerinte egy ízig-vérig mai csaj, aki érti és érzi azt ami körülöttünk történik. Arról már nem kapunk felvilágosítást, hogy mit jelent az a mai csaj? Talán trendi? Talán a fővárosban él? Talán úgy él, ahogy azt a Cosmopolitanban, meg a Joyban leírják és elvárják? (Akkor én biztosan régi vagyok...)
Az, hogy F. É. érti és érzi, ami körülöttünk történik szerintem nevetséges. Ha tényleg ilyenek az emberek, mint ahogy azt a szerző ábrázolja a könyvében, akkor én igyekszem minél inkább elhatárolódni tőlük, ugyanis számomra rohadtul idegesítőek a karakterek, én legalábbis szájbavertem volna őket párszor így olvasás közben. Mondjuk az én környezetemben szerencsére nincsenek ilyen emberek, szóval lehet, hogy Fejős mozog szar környéken. Mondjuk a média bőségesen termeli az agyhalott zombikat, úgyhogy van kiről írni Fejősnek és társainak.
A történet mint mondtam négy ember, Hanna, Móni, Flóra és Márk sorsát követi végig.
-A fickó buzi - szinte már hallom is, ahogy mondjátok. ÉÉSS, bingó! Valóban a másik csapatban játszik a srác, de ne ez alapján ítéljétek meg, mert szerintem ő talán a legnormálisabb szereplő, aki igyekszik nőnemű barátainak tolmácsolni a Mars-lakók kívánságait, vágyait és viselkedését. (A Mars-lakók alatt a férfiakat, míg a Vénusz-lakók alatt pedig a nőket kell érteni.) Manapság az angolszász-amerikai szórakoztató irodalomban kifejezetten hálás dolog meleg szereplőt (többnyire férfiakat) beleírni, na de ők jóval fejlettebbek, elfogadóbbak ezen a téren nálunk. Itt hazánkban tudtommal Fejős Éva próbálkozik ezzel, és nekem nincs is ezzel gondom, de amilyen a magyar társadalom, fog ő még hideget-meleget kapni emiatt.
A srác amúgy kreatív szakember, aki álnéven ezoterikus könyveket ír, amelyben a Vonzás Törvényének a tanításait tolmácsolja az olvasóknak. Véleményem szerint ezzel Fejős alaposan lejáratja az ezotériát, de én valahogy mégsem veszem tőle rossz néven, talán azért, mert én amúgy ezzel foglalkozom, és tisztában vagyok a jelentőségével.
Márknak van egy nagyija is Lujza, aki szintén fontos szereplő a könyvben, ugyanis az idős asszony párkapcsolati tanácsokat osztogat. Nincs is ezzel semmi baj, végül is túl van a nyolcvanon, szóval lehetnek élettapasztalatai. :) A néni inkább azért érdekes, nem hozza a társadalom által elvárt sztereotípiákat, vagyis nem az a fejkendős, sokszoknyás nénike, hanem egy igazán nőies külsejű hölgy. Valahogy olvasás közben nekem Medveczky Ilona jutott eszembe erről, de Lujza csak külsőre emlékeztet a mesterkélt táncosnőre, egyébként egy nagyon kedves, humoros, melegszívű nő. Szerintem miatt volt érdemes elolvasni ezt a könyvet.
Hanna egy utazási irodában dolgozik, ami ki nem rúgja a főnöke. Neki az a legfőbb problémája, hogy gyereket szeretne, de a férje, Robi nem tudta ez neki megadni, ezért elváltak. Azóta próbál ismerkedni, de a lelke mélyén mégiscsak a volt férjét szereti.
Móninak két gyermeke van és egy férje, Barna. A gyerekek között jelentős a korkülönbség, miután a nagylányát még tinifejjel szülte, szóval még felelőtlen is volt. Mindenesetre felnevelte a lányt, aztán később találkozott Barnával, akitől a második gyermek született. Móni nem dolgozik, vagyis jobban mondva dolgozik egy úgynevezett vámpírmesén, amelynek kiadót keres, de csak nehezen talál. A másik problémája, hogy megoperáltassa-e a melleit, mert nem tudja, hogy tetszene-e a férjének, vagy sem.
Flóra talán a legellenszenvesebb szereplő, akinek abszolút nincs tartása, és kiskutyaként fut a nős, kétgyermekes Zoli után, aki éppen válni készül a színésznő feleségétől. A páros egyébként közös munkahelyen dolgozik a tévében, szóval elég gyakran látják egymást.
Igazából ez nem egy "valódi" regény hiszen nincs összefüggő tartalma, hanem az egyes fejezetek önálló életet élnek, és lazán követik egymást. Ezt a műfajt az irodalomban pikareszknek hívják, és már Voltaire is alkalmazta, de az Üvegtris című filmben is ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg. A különbség annyi, hogy Fejős nem tud regényt írni, csak értékelhetetlen szemetet.
Kiadja az Ulpius Ház
2013. június 4., kedd
2013. május 31., péntek
B. M. Grapes: Jóslatok hálójában
Mostanában rákaptam a Vörös és Aranypöttyös Könyvek olvasására, de a Vörös Pöttyös sorozatból, amiket eddig olvastam, a legtöbb könyv nem tetszett annyira. A jóslatok hálójában azonban kurva jó, sőt zseniális, ugyanis nemcsak a témája jó, de a szerző kihozta belőle azt, amit ki lehetett hozni. Legalábbis szerintem.
A történet egy amerikai kisvárosban, Hot Hillben játszódik, ahol mindenki ismer mindenkit. A helyi gimnáziumban furcsa események történnek, ugyanis a faliújságon olyan hírek jelennek meg a Napi Hírek rovatban, amelyek jelen időben íródnak, de mindegyik esemény csak a közeljövőben fog bekövetkezni.
A szerzőjük természetesen ismeretlen, de van egy gyanú, hogy az iskola egyik dolgozója, vagy tanulója lehet a tettes.
A szerző mindig csak a szóbanforgó emberek monogramjait tünteti csak fel, hogy ne legyen egyértelmű, kikre vonatkoznak a jóslatok. Érdekes, hogy mindegyik fejezet az éppen aktuális Napi Hírekkel kezdődik, amelyek abban a fejezetben valóra is válnak.
A diákokat természetesen foglalkoztatja a dolog, de aztán a legtöbben legyintenek rá, esetleg röhögnek rajta, de komolyabban nem foglalkoztatja őket a dolog.
Három lány, Ada, Jess és Julie azonban nagyon is komolyan veszik a dolgot, ugyanis őket is érintik a jóslatok, méghozzá többször is, ezért elkezdenek nyomozni ezeknek a forrása iránt. Ámde ekkor nem tudják még, hogy az életük is veszélybe kerülhet, hiszen a tettes nem akarja, hogy a lénye napvilágra kerüljön.
Ahogy haladunk a történettel, egy re inkább Ada lesz a célpont, legalábbis a tettes igyekszik mindent elkövetni azért, hogy őt gyanúsítsák a különös és vérfagyasztó balesetek előidézésével.
Nos, ez egy amerikai középiskolás tinitörténet szerelemmel és misztikával fűszerezve. A kötet meglehetősen vastagra sikerült, és izgalmasra is, én legalábbis tűkön ültem végig, hogy kiderüljön ki mozgatja a háttérben a szálakat.
Végre sikerült rokonszenves főszereplőket is találni, legalábbis számomra Ada, Jess, Julie és Daniel mindenképpen azok. A történetet Ada meséli egyes szám első személyben, aki New Yorkból költözött a családjából a kisvárosba, mert az édesanyja asztmás.
Ada nem túl népszerű a suliban, azért mert kitűnő matekos, ráadásul szereti a komolyzenét, és külsőre is csak átlagos. Sajnos, ez Amerika, ahol igencsak a külső után ítélik meg az embert, és ahol a legszebb külsejű emberek a legnépszerűbbek már tinikorban is. Sőt, főleg akkor!
Ilyen szereplők ebben a történetben is vannak, például a lányok között ott vannak az ún. pompom lányok, akik szépek, szőkék, tökéletes alakúak, beképzeltek és a legtöbb fiúnál bepróbálkoznak. Feltéve, ha az illető nem tartozik a vesztesek közé. Őket nem kedveltem a történetben, viszont Danielt, a jóképű és népszerű srácot igen, mert olyan, mint egy lovag, aki mindig Ada segítségére siet.
A legrokonszenvesebb számomra azonban nem Ada, a mesélő, hanem Jess, az indián származású lány.
Ő sem népszerű a suliban, már csak a származása miatt sem, pedig egyébként egy nagyon határozott, büszke és okos lányról van szó, aki gondoskodik a testvéreiről, miközben a szülei távol vannak. Mindez nagyon dicséretes dolog, mert kevesen csinálják meg.
A három lány a nyomozás miatt szoros barátságot köt egymással. Az elég hamar kiderül, hogy a nyomok az idős matektanárnő, Mrs. Bennett, egy hallgatag fiúcsoport, illetve egy vörös hajú lány, Sandra felé vezetnek. Sandra is egy elég érdekes figura, ugyanis ő sem barátkozik senkivel különösebben, csak később jön össze a lányok egyik fiú évfolyamtársával.
A történet vége engem nem lepett meg annyira, mert már a közepén sejtettem, hogy miről lehet szó, de hát én spiritualitással foglalkozom, talán ezért is van ez.
A regényből természetesen a szerelem sem hiányozhat, hiszen a tiniket ez foglalkoztatja leginkább. Aki tehát egy misztikummal és szerelemmel fűszerezett tinitörténetet keres, annak ajánlom figyelmébe a könyvet.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozat egyik tagja, amelyet a Könyvmolyképző Kiadó jelentet meg.
A szerző legnagyobb meglepetésemre magyar, Szolnokon él, háromgyermekes családanya, és jogászként dolgozik. Érdemes megnézni a blogját is.
A történet egy amerikai kisvárosban, Hot Hillben játszódik, ahol mindenki ismer mindenkit. A helyi gimnáziumban furcsa események történnek, ugyanis a faliújságon olyan hírek jelennek meg a Napi Hírek rovatban, amelyek jelen időben íródnak, de mindegyik esemény csak a közeljövőben fog bekövetkezni.
A szerzőjük természetesen ismeretlen, de van egy gyanú, hogy az iskola egyik dolgozója, vagy tanulója lehet a tettes.
A szerző mindig csak a szóbanforgó emberek monogramjait tünteti csak fel, hogy ne legyen egyértelmű, kikre vonatkoznak a jóslatok. Érdekes, hogy mindegyik fejezet az éppen aktuális Napi Hírekkel kezdődik, amelyek abban a fejezetben valóra is válnak.
A diákokat természetesen foglalkoztatja a dolog, de aztán a legtöbben legyintenek rá, esetleg röhögnek rajta, de komolyabban nem foglalkoztatja őket a dolog.
Három lány, Ada, Jess és Julie azonban nagyon is komolyan veszik a dolgot, ugyanis őket is érintik a jóslatok, méghozzá többször is, ezért elkezdenek nyomozni ezeknek a forrása iránt. Ámde ekkor nem tudják még, hogy az életük is veszélybe kerülhet, hiszen a tettes nem akarja, hogy a lénye napvilágra kerüljön.
Ahogy haladunk a történettel, egy re inkább Ada lesz a célpont, legalábbis a tettes igyekszik mindent elkövetni azért, hogy őt gyanúsítsák a különös és vérfagyasztó balesetek előidézésével.
Nos, ez egy amerikai középiskolás tinitörténet szerelemmel és misztikával fűszerezve. A kötet meglehetősen vastagra sikerült, és izgalmasra is, én legalábbis tűkön ültem végig, hogy kiderüljön ki mozgatja a háttérben a szálakat.
Végre sikerült rokonszenves főszereplőket is találni, legalábbis számomra Ada, Jess, Julie és Daniel mindenképpen azok. A történetet Ada meséli egyes szám első személyben, aki New Yorkból költözött a családjából a kisvárosba, mert az édesanyja asztmás.
Ada nem túl népszerű a suliban, azért mert kitűnő matekos, ráadásul szereti a komolyzenét, és külsőre is csak átlagos. Sajnos, ez Amerika, ahol igencsak a külső után ítélik meg az embert, és ahol a legszebb külsejű emberek a legnépszerűbbek már tinikorban is. Sőt, főleg akkor!
Ilyen szereplők ebben a történetben is vannak, például a lányok között ott vannak az ún. pompom lányok, akik szépek, szőkék, tökéletes alakúak, beképzeltek és a legtöbb fiúnál bepróbálkoznak. Feltéve, ha az illető nem tartozik a vesztesek közé. Őket nem kedveltem a történetben, viszont Danielt, a jóképű és népszerű srácot igen, mert olyan, mint egy lovag, aki mindig Ada segítségére siet.
A legrokonszenvesebb számomra azonban nem Ada, a mesélő, hanem Jess, az indián származású lány.
Ő sem népszerű a suliban, már csak a származása miatt sem, pedig egyébként egy nagyon határozott, büszke és okos lányról van szó, aki gondoskodik a testvéreiről, miközben a szülei távol vannak. Mindez nagyon dicséretes dolog, mert kevesen csinálják meg.
A három lány a nyomozás miatt szoros barátságot köt egymással. Az elég hamar kiderül, hogy a nyomok az idős matektanárnő, Mrs. Bennett, egy hallgatag fiúcsoport, illetve egy vörös hajú lány, Sandra felé vezetnek. Sandra is egy elég érdekes figura, ugyanis ő sem barátkozik senkivel különösebben, csak később jön össze a lányok egyik fiú évfolyamtársával.
A történet vége engem nem lepett meg annyira, mert már a közepén sejtettem, hogy miről lehet szó, de hát én spiritualitással foglalkozom, talán ezért is van ez.
A regényből természetesen a szerelem sem hiányozhat, hiszen a tiniket ez foglalkoztatja leginkább. Aki tehát egy misztikummal és szerelemmel fűszerezett tinitörténetet keres, annak ajánlom figyelmébe a könyvet.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozat egyik tagja, amelyet a Könyvmolyképző Kiadó jelentet meg.
A szerző legnagyobb meglepetésemre magyar, Szolnokon él, háromgyermekes családanya, és jogászként dolgozik. Érdemes megnézni a blogját is.
2013. május 28., kedd
Kertész Erzsébet: Bettina három élete
Kamaszként olvastam el először ezt a könyvet, aztán nem is olyan rég bő 15 évvel idősebben ismét elővettem a regényt. Manapság már mást gondolok róla, mint akkor, azért is mert több élettapasztalatot gyűjtöttem be.
Bettina alakja most is rokonszenves nekem, de a stílusát olykor fárasztónak, tapintatlannak és neveletlennek találtam. Nem az a baj vele, hogy lelkes és könnyen barátkozó, hanem az, hogy nem tud mértéket tartani, és nem veszi észre, mikor van mások terhére.
Ilyen például a Goethével folytatott viszonya is, ami meglehetősen egyoldalú, ugyanis csak Bettina rajong a költőért, aki valójában fárasztónak találja a társaságát, de azért igyekszik udvariasnak lenni vele, amit persze Bettina félreért. Egészen addig tart ez a viszony, amíg Goethe felesége meg nem unja az egészet, és elküldi Bettinát a picsába, ami lássuk be, hogy jogos volt. (Amúgy a jelenet benne van a könyvben). Így is túl sokáig tolerálta már, hogy a férjére akaszkodjon egy rajongója.
Közben hősünk férjhez is ment Achim von Arnimhoz a porosz báró íróhoz, aki meglehetősen jóindulatúan viselte a felesége rajongását Goethe, illetve Beethoven iránt. A való életben azért nem sok ilyen férfit találni, de hát ők alkotó emberek voltak, ami azért egy kicsit más kategória. Mindezt azért írom így le, mert kamasz koromban ezeket a dolgokat észre sem vettem.
Na, de ugorjunk az elejére, és kezdjük ott, hogy ki is ez a Bettina, és miért is kellett róla könyvet írni.
A teljes neve Bettina Brentano-Arnim, és valójában írónő volt, bár annyira nem volt közismert, hogy kis hazánkban is beépítsék az iskolai magyarórákba. Akik hallottak róla hazánkban, azok is Goethével hozzák összefüggésbe a nevét. Egyébként levélregényeket írt elsősorban, amelyek közül az egyik éppen Goethével kapcsolatos, de az asszony kiadta a Karoline Günderodéval, illetve a bátyjával Clemens Brentanoval való levélváltásait is. Utóbbi két ember szintén író volt.
Kertész Erzsébetről tudjuk, hogy olyan asszonyokról írt regényes életrajzokat, aki valami kiemelkedőt alkottak, tehát valamiben úttörők voltak.
Bettina igazából nem talált fel semmit, ő csak egy lázadó volt, aki leginkább az élete utolsó szakaszában hallatta a hangját, korábban ugyanis nagyon fiatal volt még, utána pedig háziasszony volt és anya, akinek hét gyermekről kellett gondoskodnia. Emellett pedig nem igazán jutott ideje másra, bár a korábbi művészeti tanulmányai nem felejtette el és a tehetsége sem sikkadt el. Ez a három nagy szakasz jelenti a címbeli három életet.
A lázadást mindazonáltal nem idős korában kezdte az asszony, hanem már fiatalon is voltak felforgató nézetei, illetve a szabadságvágya is hatalmas volt. Éppen ezért ment viszonylag későn férjhez, 25 éves korában, ami manapság viszont korán van. Abban az időszakban viszont másképpen gondolkodtak az emberek, és a 30 fölötti nőket már öregnek tartották, a lányoknak viszont kb. 20 éves korukig férjhez kellett menniük, akár szerelmesek voltak, akár nem. Bettina igazából nem volt szerelmes a férjébe, amelynek okát fentebb már említettem, de rájött, hogy nem húzhatja tovább az időt, hiszen a gyermekvállalástól ő nem zárkózott el, azt pedig akkoriban csak a házasságban lehetett törvényesen szülni.
Amúgy a Brentanók meglehetősen érdekes család voltak, ugyanis Bettina apja olasz származású, de Németországba költözött, és németnek vallotta magát, de az olasz temperamentum kiütközött azért egy-két leszármazottjából, például Bettinából is, tehát a múlt nem hagyta magát letagadni. Amúgy Bettinát eredetileg Elisabeth néven anyakönyvezték egyébként és egy gazdag családba született bele, hiszen az édesapja kereskedő volt Frankfurtban.A család meglehetősen széles volt, azt hiszem ő volt a hetedik testvér a sorban, de után még született két húga is.
Sajnos a szülei fiatalon meghaltak, ezért az unokák nevelését az anyai nagymama, Sophie La Roche, a híres írónő veszi át offenbachi birtokán. Itt telik tehát Bettina lánykora, amikor is a kötelező tanulmányok mellett mindenféle művészetet tanul.
Amikor férjhez megy,szintén egy alkotó embert választ párjául, Achim von Arnimot, aki író, és kedveli a művészeteket is.Sajnos, a házasságuk nem sikerült, bár soha nem voltak haragban, de két teljesen különböző emberről van szó, akiket egyetlen dolog kötött össze, ez pedig a művészet iránti szeretet, csakhogy ez nagyon kevés. Ráadásul ők távházasságban éltek, ami azt jelentette, hogy a férj a poroszországi birtokán gazdálkodott, míg a feleség Berlinben élt azért, hogy a hét gyermeküket taníttatni tudják.
Ekkoriban ismerte meg az asszony azokat a barátait, akik később már a saját irodalmi szalonjának a látogatói közé tartoztak, de a legfontosabb természetesen a gyerekekről való gondoskodás maradt.
A saját tehetségének a gondozásával már nem nagyon foglalkozott, inkább a férjét ösztökélte az írásra, kevés sikerrel.
Bettina élete igazi célját már csak a férje halála után lelte meg, amikor már a gyermekei is nagyobbak lettek. Részben a már fent említett levelezések, illetve az elhunyt férj munkáinak a kiadatására törekedett, de ezt az akkori bürokrácia igyekezett minden erejével gáncsolni.
Az igazi célja azonban a szegények és az elnyomottak támogatása volt, aminek még a saját családjából sem mindenki örült. Az akkori porosz király IV. Frigyes Vilmos meg pláne, pedig az asszony éppen neki ajánlotta az ezzel a témával foglalkozó könyvét. Ezek az eszmék már fiatal lánykorától benne éltek Bettinában, de már csak érett asszonyként törtek a felszínre, amikor is Berlinben kolerajárvány tört ki, és ő felkereste az ottani nyomornegyedet, hogy segítsen.
Amit ott látott azon először megdöbbent, majd fölháborodott, mert nem gondolta volna, hogy élhetnek emberek ilyen körülmények között. Igaz, hogy ő gazdag családba született bele, és ez a burok sokáig megvédte őt. A testvéreivel ellentétben ő rosszul választott férjet, hiszen Arnimnak nem volt valami óriási vagyona, ezért az asszony sokszor a testvérei támogatására szorult, de akkor sem volt koldusszegény, mint a munkások, és a parasztok. Végtére is elég neves irodalmi szalont vitt, ami a szegényeknek nem volt szokása.
A lényeg az, hogy az asszony felemelte a szavát a társadalmi egyenlőtlenség ellen, de hát egy fecske nem csinál nyarat, úgyhogy szükségszerű volt a bukása. Végül azonban nem a kudarc, sokkal inkább az életkor, illetve egy agyvérzés törte meg az erejét, amíg végül 1859-ben meghalt.
A történelmi háttérről is írnék egy kicsit, hiszen fontos szerepe van a könyvben. A Frank Birodalom bukása után egészen 1871-ig nem létezett egységes német állam, hanem különböző tartományokra bomlott, amelyeknek mind az uralkodói, mind a törvényhozása eltérő volt.
Bettina szülővárosa, Frankfurt ha jól tudom, Hessen tartományhoz tartozott, és ott választófejedelem uralkodott, míg a későbbi lakóhelye, Berlin Poroszország része volt, ahol viszont a császár, aki akkoriban IV. Frigyes Vilmos volt.
Történelmi eseményekre már a második részben is történik utalás, hiszen a napóleoni korszak is ekkor zajlott, amelynek eseményeibe az akkori német területek is belekeveredtek, de a Brentano család csak a távolból figyelte az eseményeket.
Ekkoriban zajlott a felvilágosodás időszaka is, amikor is az emberek egyre kevésbé hagyták magukat a vallások által megvezetni, illetve nemzeti öntudatukra ébredtek, amelynek az egységes német állam kikiáltása is a következménye volt.
Mondjuk ez utóbbival nem foglalkozik a kötet, csak közvetve érinti: Bettina ugyanis részt vett az 1848as forradalomban, amely végigsöpört Európán. Na nem úgy, hogy harcolt, hanem nyíltan kiállt a lengyelek mellett, akik akkor porosz fennhatóság alatt éltek. Ugyancsak kiállt a magyar szabadságharc mellett is, sőt! Még verset is írt Petőfi emlékére, amikor meghallotta, hogy mi történt vele, tehát némi magyar vonatkozás is fellelhető az asszony életében.
Annak ellenére, hogy a könyv a Móra Kiadó által kiadott Csíkos Könyvek sorozatban jelent meg, nem kifejezetten ifjúsági irodalom, inkább felnőtteknek való.
Bettina alakja most is rokonszenves nekem, de a stílusát olykor fárasztónak, tapintatlannak és neveletlennek találtam. Nem az a baj vele, hogy lelkes és könnyen barátkozó, hanem az, hogy nem tud mértéket tartani, és nem veszi észre, mikor van mások terhére.
Ilyen például a Goethével folytatott viszonya is, ami meglehetősen egyoldalú, ugyanis csak Bettina rajong a költőért, aki valójában fárasztónak találja a társaságát, de azért igyekszik udvariasnak lenni vele, amit persze Bettina félreért. Egészen addig tart ez a viszony, amíg Goethe felesége meg nem unja az egészet, és elküldi Bettinát a picsába, ami lássuk be, hogy jogos volt. (Amúgy a jelenet benne van a könyvben). Így is túl sokáig tolerálta már, hogy a férjére akaszkodjon egy rajongója.
Közben hősünk férjhez is ment Achim von Arnimhoz a porosz báró íróhoz, aki meglehetősen jóindulatúan viselte a felesége rajongását Goethe, illetve Beethoven iránt. A való életben azért nem sok ilyen férfit találni, de hát ők alkotó emberek voltak, ami azért egy kicsit más kategória. Mindezt azért írom így le, mert kamasz koromban ezeket a dolgokat észre sem vettem.
Na, de ugorjunk az elejére, és kezdjük ott, hogy ki is ez a Bettina, és miért is kellett róla könyvet írni.
A teljes neve Bettina Brentano-Arnim, és valójában írónő volt, bár annyira nem volt közismert, hogy kis hazánkban is beépítsék az iskolai magyarórákba. Akik hallottak róla hazánkban, azok is Goethével hozzák összefüggésbe a nevét. Egyébként levélregényeket írt elsősorban, amelyek közül az egyik éppen Goethével kapcsolatos, de az asszony kiadta a Karoline Günderodéval, illetve a bátyjával Clemens Brentanoval való levélváltásait is. Utóbbi két ember szintén író volt.
Kertész Erzsébetről tudjuk, hogy olyan asszonyokról írt regényes életrajzokat, aki valami kiemelkedőt alkottak, tehát valamiben úttörők voltak.
Bettina igazából nem talált fel semmit, ő csak egy lázadó volt, aki leginkább az élete utolsó szakaszában hallatta a hangját, korábban ugyanis nagyon fiatal volt még, utána pedig háziasszony volt és anya, akinek hét gyermekről kellett gondoskodnia. Emellett pedig nem igazán jutott ideje másra, bár a korábbi művészeti tanulmányai nem felejtette el és a tehetsége sem sikkadt el. Ez a három nagy szakasz jelenti a címbeli három életet.
A lázadást mindazonáltal nem idős korában kezdte az asszony, hanem már fiatalon is voltak felforgató nézetei, illetve a szabadságvágya is hatalmas volt. Éppen ezért ment viszonylag későn férjhez, 25 éves korában, ami manapság viszont korán van. Abban az időszakban viszont másképpen gondolkodtak az emberek, és a 30 fölötti nőket már öregnek tartották, a lányoknak viszont kb. 20 éves korukig férjhez kellett menniük, akár szerelmesek voltak, akár nem. Bettina igazából nem volt szerelmes a férjébe, amelynek okát fentebb már említettem, de rájött, hogy nem húzhatja tovább az időt, hiszen a gyermekvállalástól ő nem zárkózott el, azt pedig akkoriban csak a házasságban lehetett törvényesen szülni.
Amúgy a Brentanók meglehetősen érdekes család voltak, ugyanis Bettina apja olasz származású, de Németországba költözött, és németnek vallotta magát, de az olasz temperamentum kiütközött azért egy-két leszármazottjából, például Bettinából is, tehát a múlt nem hagyta magát letagadni. Amúgy Bettinát eredetileg Elisabeth néven anyakönyvezték egyébként és egy gazdag családba született bele, hiszen az édesapja kereskedő volt Frankfurtban.A család meglehetősen széles volt, azt hiszem ő volt a hetedik testvér a sorban, de után még született két húga is.
Sajnos a szülei fiatalon meghaltak, ezért az unokák nevelését az anyai nagymama, Sophie La Roche, a híres írónő veszi át offenbachi birtokán. Itt telik tehát Bettina lánykora, amikor is a kötelező tanulmányok mellett mindenféle művészetet tanul.
Amikor férjhez megy,szintén egy alkotó embert választ párjául, Achim von Arnimot, aki író, és kedveli a művészeteket is.Sajnos, a házasságuk nem sikerült, bár soha nem voltak haragban, de két teljesen különböző emberről van szó, akiket egyetlen dolog kötött össze, ez pedig a művészet iránti szeretet, csakhogy ez nagyon kevés. Ráadásul ők távházasságban éltek, ami azt jelentette, hogy a férj a poroszországi birtokán gazdálkodott, míg a feleség Berlinben élt azért, hogy a hét gyermeküket taníttatni tudják.
Ekkoriban ismerte meg az asszony azokat a barátait, akik később már a saját irodalmi szalonjának a látogatói közé tartoztak, de a legfontosabb természetesen a gyerekekről való gondoskodás maradt.
A saját tehetségének a gondozásával már nem nagyon foglalkozott, inkább a férjét ösztökélte az írásra, kevés sikerrel.
Bettina élete igazi célját már csak a férje halála után lelte meg, amikor már a gyermekei is nagyobbak lettek. Részben a már fent említett levelezések, illetve az elhunyt férj munkáinak a kiadatására törekedett, de ezt az akkori bürokrácia igyekezett minden erejével gáncsolni.
Az igazi célja azonban a szegények és az elnyomottak támogatása volt, aminek még a saját családjából sem mindenki örült. Az akkori porosz király IV. Frigyes Vilmos meg pláne, pedig az asszony éppen neki ajánlotta az ezzel a témával foglalkozó könyvét. Ezek az eszmék már fiatal lánykorától benne éltek Bettinában, de már csak érett asszonyként törtek a felszínre, amikor is Berlinben kolerajárvány tört ki, és ő felkereste az ottani nyomornegyedet, hogy segítsen.
Amit ott látott azon először megdöbbent, majd fölháborodott, mert nem gondolta volna, hogy élhetnek emberek ilyen körülmények között. Igaz, hogy ő gazdag családba született bele, és ez a burok sokáig megvédte őt. A testvéreivel ellentétben ő rosszul választott férjet, hiszen Arnimnak nem volt valami óriási vagyona, ezért az asszony sokszor a testvérei támogatására szorult, de akkor sem volt koldusszegény, mint a munkások, és a parasztok. Végtére is elég neves irodalmi szalont vitt, ami a szegényeknek nem volt szokása.
A lényeg az, hogy az asszony felemelte a szavát a társadalmi egyenlőtlenség ellen, de hát egy fecske nem csinál nyarat, úgyhogy szükségszerű volt a bukása. Végül azonban nem a kudarc, sokkal inkább az életkor, illetve egy agyvérzés törte meg az erejét, amíg végül 1859-ben meghalt.
A történelmi háttérről is írnék egy kicsit, hiszen fontos szerepe van a könyvben. A Frank Birodalom bukása után egészen 1871-ig nem létezett egységes német állam, hanem különböző tartományokra bomlott, amelyeknek mind az uralkodói, mind a törvényhozása eltérő volt.
Bettina szülővárosa, Frankfurt ha jól tudom, Hessen tartományhoz tartozott, és ott választófejedelem uralkodott, míg a későbbi lakóhelye, Berlin Poroszország része volt, ahol viszont a császár, aki akkoriban IV. Frigyes Vilmos volt.
Történelmi eseményekre már a második részben is történik utalás, hiszen a napóleoni korszak is ekkor zajlott, amelynek eseményeibe az akkori német területek is belekeveredtek, de a Brentano család csak a távolból figyelte az eseményeket.
Ekkoriban zajlott a felvilágosodás időszaka is, amikor is az emberek egyre kevésbé hagyták magukat a vallások által megvezetni, illetve nemzeti öntudatukra ébredtek, amelynek az egységes német állam kikiáltása is a következménye volt.
Mondjuk ez utóbbival nem foglalkozik a kötet, csak közvetve érinti: Bettina ugyanis részt vett az 1848as forradalomban, amely végigsöpört Európán. Na nem úgy, hogy harcolt, hanem nyíltan kiállt a lengyelek mellett, akik akkor porosz fennhatóság alatt éltek. Ugyancsak kiállt a magyar szabadságharc mellett is, sőt! Még verset is írt Petőfi emlékére, amikor meghallotta, hogy mi történt vele, tehát némi magyar vonatkozás is fellelhető az asszony életében.
Annak ellenére, hogy a könyv a Móra Kiadó által kiadott Csíkos Könyvek sorozatban jelent meg, nem kifejezetten ifjúsági irodalom, inkább felnőtteknek való.
2013. május 26., vasárnap
Hakan Nesser: A gonosz arcai
Ismét egy skandináv krimi ezúttal egy svéd szerzőtől, de az nem derül ki a regényből, hogy melyik országban játszódik, mert a szerző egyszer sem árulja el. Nesser is állandó rendőrszereplővel dolgoztat, ami a skandi krimiknél már megszokott elem.
Van Veeteren felügyelő ebben a kötetben mutatkozik be először, tehát bizonyára lesz még folytatás. Egyelőre azonban ez az első könyv, amit olvastam Nessertől.
Ez a könyv is egy gyilkossággal indul: ezúttal egy tanárnőt talál holtan a férje a fürdőkádban, aki ráadásul nem emlékszik semmire. A házaspár ugyanis az előző nap egy kissé kirúgott a hámból, ugyanis benyakaltak egy üveg bort, aztán szeretkeztek, aztán snitt. A férj már csak a másnapi ébredésére emlékszik, mégis bevarrják gyilkosságért. A fickó aztán olyan rossz elmeállapotba kerül, hogy börtön helyett inkább elmegyógyintézetbe szállítják, ahol különböző gyógyszerekkel kezelik.
A gyakorlott krimiolvasó már sejti, hogy nem ez pasas volt a valódi tettes, hanem valaki megpróbálja rákenni a balhét, közben a gyilkos meg szabadon járkál.
Van Veeteren felügyelő is sejti ezt, de bizonyítéka nincs, megérzésekre pedig nem lehet alapozni, még akkor sem, ha neki történetesen 99%-ban bejönnek a sejtései.
Mindenesetre az érzései részben beigazolódnak, ugyanis a fickó váratlanul emlékezni kezd bizonyos eseményekre, majd telefonál a rendőrségre, illetve ír nekik egy levelet is. Erre jól meggyilkolják ott az intézetben. Van Veeteren pedig úgy istenigazából munkához lát.
A könyv egy pszichothriller és egy lélektani dráma keveréke, amelyből szépen lassan kiderül, hogy ki volt a két áldozat sorsának drámája.
Indridasonhoz hasonlóan az áldozatok itt sem voltak ártatlan bárányok: mind a kettőjüknek akadt problémája az alkohollal, főleg a nőnek, akit kimondottan ezzel kezeltek. Ráadásul egyiküknek sem ez az első házassága, hiszen mindketten elváltak már. Mondjuk ez manapság már egyáltalán nem bűn, sőt inkább nagyon is érdekes. Főleg egy skandináv krimiben, amely képes leásni akár az áldozat csecsemőkoráig is, de ugyanilyen alapossággal vesézi ki az áldozat környezetét is.
Mégsem lehet egykaptafás műfajnak nevezni a skandináv krimiket, mert minden sors más, továbbá a szerzők is másfajta hangsúlyt fektetnek a műfaj egyes elemeire.
Nessernél Van Veeteren felügyelő magánéletének a taglalása egy kicsit háttérbe szorul, bár azt azért megtudjuk, hogy elvált, egyedül él, van egy lánya és a egy fia. Utóbbi mondjuk drogügyletek miatt éppen börtönben van, szóval szép család ez is. Amúgy a lányával jó a kapcsolata, sőt még annak a beteg kutyáját is ápolja, úgyhogy máris belopta a szívembe magát a felügyelő, akinek azért van egy gyengesége: időnként nagyon agresszív tud lenni, és olyankor ordít, meg káromkodik, de a szakmáját tisztességgel végzi, és a keresztkérdéseivel előbb-utóbbi kiszedi a válaszokat az emberekből.
Van Veeteren sem egyedül dolgozik, hanem egy összesen négyfős csapattal, akik a felügyelőhöz hasonlóan úgyszintén olykor agrreszívak, nyersek, szóval a skandináv krimikben eddig megszokott rokonszenves, szerethető, emberi rendőr figurák Nessernél megszűnnek.
A könyv vége pedig engem nagyon meglepett, mert szerintem nagyon beteg, de a La(e)ckbergről szóló bejegyzésemben már említettem, hogy olyan érzésem volt, hogy itt mindenki hülye, meg beteg.
A véleményem ennél a könyvnél is ugyanaz, hogy itt mindenki hülye, nemcsak a gyilkos, hanem a kihallgatottak, az áldozatok, sőt még a rendőrök is. Nem ismerem a skandináv kultúrát, de nagyon remélem nem olyan elborultak ott az emberek, ahogy ezekben a krimikben ábrázolják.
Kiadja az Animus Kiadó
Van Veeteren felügyelő ebben a kötetben mutatkozik be először, tehát bizonyára lesz még folytatás. Egyelőre azonban ez az első könyv, amit olvastam Nessertől.
Ez a könyv is egy gyilkossággal indul: ezúttal egy tanárnőt talál holtan a férje a fürdőkádban, aki ráadásul nem emlékszik semmire. A házaspár ugyanis az előző nap egy kissé kirúgott a hámból, ugyanis benyakaltak egy üveg bort, aztán szeretkeztek, aztán snitt. A férj már csak a másnapi ébredésére emlékszik, mégis bevarrják gyilkosságért. A fickó aztán olyan rossz elmeállapotba kerül, hogy börtön helyett inkább elmegyógyintézetbe szállítják, ahol különböző gyógyszerekkel kezelik.
A gyakorlott krimiolvasó már sejti, hogy nem ez pasas volt a valódi tettes, hanem valaki megpróbálja rákenni a balhét, közben a gyilkos meg szabadon járkál.
Van Veeteren felügyelő is sejti ezt, de bizonyítéka nincs, megérzésekre pedig nem lehet alapozni, még akkor sem, ha neki történetesen 99%-ban bejönnek a sejtései.
Mindenesetre az érzései részben beigazolódnak, ugyanis a fickó váratlanul emlékezni kezd bizonyos eseményekre, majd telefonál a rendőrségre, illetve ír nekik egy levelet is. Erre jól meggyilkolják ott az intézetben. Van Veeteren pedig úgy istenigazából munkához lát.
A könyv egy pszichothriller és egy lélektani dráma keveréke, amelyből szépen lassan kiderül, hogy ki volt a két áldozat sorsának drámája.
Indridasonhoz hasonlóan az áldozatok itt sem voltak ártatlan bárányok: mind a kettőjüknek akadt problémája az alkohollal, főleg a nőnek, akit kimondottan ezzel kezeltek. Ráadásul egyiküknek sem ez az első házassága, hiszen mindketten elváltak már. Mondjuk ez manapság már egyáltalán nem bűn, sőt inkább nagyon is érdekes. Főleg egy skandináv krimiben, amely képes leásni akár az áldozat csecsemőkoráig is, de ugyanilyen alapossággal vesézi ki az áldozat környezetét is.
Mégsem lehet egykaptafás műfajnak nevezni a skandináv krimiket, mert minden sors más, továbbá a szerzők is másfajta hangsúlyt fektetnek a műfaj egyes elemeire.
Nessernél Van Veeteren felügyelő magánéletének a taglalása egy kicsit háttérbe szorul, bár azt azért megtudjuk, hogy elvált, egyedül él, van egy lánya és a egy fia. Utóbbi mondjuk drogügyletek miatt éppen börtönben van, szóval szép család ez is. Amúgy a lányával jó a kapcsolata, sőt még annak a beteg kutyáját is ápolja, úgyhogy máris belopta a szívembe magát a felügyelő, akinek azért van egy gyengesége: időnként nagyon agresszív tud lenni, és olyankor ordít, meg káromkodik, de a szakmáját tisztességgel végzi, és a keresztkérdéseivel előbb-utóbbi kiszedi a válaszokat az emberekből.
Van Veeteren sem egyedül dolgozik, hanem egy összesen négyfős csapattal, akik a felügyelőhöz hasonlóan úgyszintén olykor agrreszívak, nyersek, szóval a skandináv krimikben eddig megszokott rokonszenves, szerethető, emberi rendőr figurák Nessernél megszűnnek.
A könyv vége pedig engem nagyon meglepett, mert szerintem nagyon beteg, de a La(e)ckbergről szóló bejegyzésemben már említettem, hogy olyan érzésem volt, hogy itt mindenki hülye, meg beteg.
A véleményem ennél a könyvnél is ugyanaz, hogy itt mindenki hülye, nemcsak a gyilkos, hanem a kihallgatottak, az áldozatok, sőt még a rendőrök is. Nem ismerem a skandináv kultúrát, de nagyon remélem nem olyan elborultak ott az emberek, ahogy ezekben a krimikben ábrázolják.
Kiadja az Animus Kiadó
2013. május 25., szombat
Arnaldur Indridason: Vérvonal - csak erős idegzetűeknek
A skandináv krimik sorozatában ezúttal egy igazán szövevényes bűnügyet kell kiderítenie a rendőrségnek, amelynek a szálai a régmúltba vezetnek. Látszólag egyszerűen indul a regény, ugyanis kupán vágnak benne egy idős embert, aki belehal a sérüléseibe.
Banális eset ez, ami New Yorkban és Londonban egy nap többször is megesik, továbbá itt Magyarországon is elég sűrűn előfordul, na de nem Izlandon, ahol a regény is játszódik.
Az Atlanti-óceánban fekvő sziget ugyanis teljesen más világ. Először is egy kis területű országról van szó, a sarkkör közelében, tehát eleve milliós metropoliszok sincsenek, ráadásul nagyon hideg is van.
A főváros, Reykjavík lakossága kb. 90 000 főt számlál, ami nagyjából a mi Szombathelyünknek, vagy Szolnokunknak felel meg, úgyhogy olyan nagy pörgés nincs, ráadásul előbb, vagy utóbb mindenki ismer mindenkit. Természetesen vannak még más városok is a szigeten, éppen ezért a szerző mellékelt a könyv elejére egy térképet is, hogy jobban tudjunk tájékozódni, Izland ugyanis eléggé kiesik a fő csapásirányból, szóval elég kevesen ismerik.
Na, most ilyen körülmények között a rendőrség is jóval nagyobb felhajtást csinál egy egyszerű gyilkosságból, mint egy zsúfolt nagyvárosban, ahol a hasonló típusú gyilkosságok eléggé a rendőrség ingerküszöbe alatt vannak.
A szerző állandó főhőse Erlendur felügyelő azonban komolyan veszi a munkát, és a stábjával együtt nyomozni kezd, hogy megtalálják a tettest.
Hamarosan kiderül, hogy az áldozat nem is volt olyan ártatlan bárányka, hiszen vagy 40 éve feljelentették nemi erőszak elkövetése miatt, ráadásul született egy kislánya is a megerőszakolt nőtől. Sajnos mind a nő, mind pedig a kislány meghalt már régen, ezért a felügyelőnek nem sok eszköze marad a gyilkosság felderítésére.
Ámde Erlendur nem adja fel, és szépen lassan fényt derít az igazságra, amely meglehetősen hátborzongató, és mint említettem meglehetősen szövevényes is.
Igazából ez a könyv nem is krimi, inkább pszichothriller, amely a sorozat többi kötetéhez hasonlóan a lélektanra, illetve a családi problémákra helyezi a hangsúlyt, mintsem a gyilkosságok elkövetésére.
Nem kivétel ez alól Erlemdur felügyelő sem, akinek úgyszintén akadnak problémái. Az elvált kétgyerekes nyomozó egyedül él fővárosi lakásában. Feleségével már régóta nem állnak szóba egymással, és a gyerekeivel sem tartja a kapcsolatot, bár ez utóbbi nem rajta múlt. A fia drogügyletek miatt éppen börtönben van, de a lánya is drogos, aki ráadásul teherbe is esett az egyik pasasától. A lány fel is bukkan a regényben, és próbálja rendezni az életét, szóval le akar állni a drogról, mert meg akarja tartani a gyerekét, ami azért becsülendő benne. Na, meg az apját is próbálja megismerni.
Eközben Erlendur és stábja olyan embereket keres fel, akiknek köze volt az egykor elkövetett nemi erőszakhoz. A történet hibája annyi, hogy hagy egy-két elvarratlan szálat a történetben, de amúgy ezenkívül hibátlan a regény, amelyben adódnak vérfagyasztó részletek, emiatt a regényt csak erősebb idegzetűek olvassák.
A regény olvasása közben azon tűnődtem, hogy tök jó lenne megfilmesíteni a sztorit. Aztán olvastam, hogy ez már megtörtént, ráadásul izlandi rendező közreműködésével. Azt nem tudom, hogy hazánkban vetítették-e a filmet, de az Imdb-n megvan valahol az adatlapja, csak most nem tudom, hogy hol.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó
Banális eset ez, ami New Yorkban és Londonban egy nap többször is megesik, továbbá itt Magyarországon is elég sűrűn előfordul, na de nem Izlandon, ahol a regény is játszódik.
Az Atlanti-óceánban fekvő sziget ugyanis teljesen más világ. Először is egy kis területű országról van szó, a sarkkör közelében, tehát eleve milliós metropoliszok sincsenek, ráadásul nagyon hideg is van.
A főváros, Reykjavík lakossága kb. 90 000 főt számlál, ami nagyjából a mi Szombathelyünknek, vagy Szolnokunknak felel meg, úgyhogy olyan nagy pörgés nincs, ráadásul előbb, vagy utóbb mindenki ismer mindenkit. Természetesen vannak még más városok is a szigeten, éppen ezért a szerző mellékelt a könyv elejére egy térképet is, hogy jobban tudjunk tájékozódni, Izland ugyanis eléggé kiesik a fő csapásirányból, szóval elég kevesen ismerik.
Na, most ilyen körülmények között a rendőrség is jóval nagyobb felhajtást csinál egy egyszerű gyilkosságból, mint egy zsúfolt nagyvárosban, ahol a hasonló típusú gyilkosságok eléggé a rendőrség ingerküszöbe alatt vannak.
A szerző állandó főhőse Erlendur felügyelő azonban komolyan veszi a munkát, és a stábjával együtt nyomozni kezd, hogy megtalálják a tettest.
Hamarosan kiderül, hogy az áldozat nem is volt olyan ártatlan bárányka, hiszen vagy 40 éve feljelentették nemi erőszak elkövetése miatt, ráadásul született egy kislánya is a megerőszakolt nőtől. Sajnos mind a nő, mind pedig a kislány meghalt már régen, ezért a felügyelőnek nem sok eszköze marad a gyilkosság felderítésére.
Ámde Erlendur nem adja fel, és szépen lassan fényt derít az igazságra, amely meglehetősen hátborzongató, és mint említettem meglehetősen szövevényes is.
Igazából ez a könyv nem is krimi, inkább pszichothriller, amely a sorozat többi kötetéhez hasonlóan a lélektanra, illetve a családi problémákra helyezi a hangsúlyt, mintsem a gyilkosságok elkövetésére.
Nem kivétel ez alól Erlemdur felügyelő sem, akinek úgyszintén akadnak problémái. Az elvált kétgyerekes nyomozó egyedül él fővárosi lakásában. Feleségével már régóta nem állnak szóba egymással, és a gyerekeivel sem tartja a kapcsolatot, bár ez utóbbi nem rajta múlt. A fia drogügyletek miatt éppen börtönben van, de a lánya is drogos, aki ráadásul teherbe is esett az egyik pasasától. A lány fel is bukkan a regényben, és próbálja rendezni az életét, szóval le akar állni a drogról, mert meg akarja tartani a gyerekét, ami azért becsülendő benne. Na, meg az apját is próbálja megismerni.
Eközben Erlendur és stábja olyan embereket keres fel, akiknek köze volt az egykor elkövetett nemi erőszakhoz. A történet hibája annyi, hogy hagy egy-két elvarratlan szálat a történetben, de amúgy ezenkívül hibátlan a regény, amelyben adódnak vérfagyasztó részletek, emiatt a regényt csak erősebb idegzetűek olvassák.
A regény olvasása közben azon tűnődtem, hogy tök jó lenne megfilmesíteni a sztorit. Aztán olvastam, hogy ez már megtörtént, ráadásul izlandi rendező közreműködésével. Azt nem tudom, hogy hazánkban vetítették-e a filmet, de az Imdb-n megvan valahol az adatlapja, csak most nem tudom, hogy hol.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó
2013. május 22., szerda
Jeffrey Archer: Megmondjuk az elnöknek? - a Párbaj és a Tékozló lány folytatása
Archer megint megvicceli az olvasót, ugyanis ez a könyv se egy hagyományos folytatás, sőt igazából én nem is nevezném folytatásnak - a kiadó sem nevezi annak -, csak a kulcsszereplő Florentyna Kane köti össze a három könyvet. A megmondjuk az elnöknek amúgy önálló regény annyira, hogy Archer előbb megírta, mint a Tékozló lányt, csak éppen férfi köztársasági elnök volt benne a főhős. Persze ez csak piszkozat volt akkor még, de később a szerző a Tékozló lány megírása után megváltoztatta az eredetileg férfi főszereplőt Floretyna Kane-re.
Nos, a lényeg az, hogy Florentyna Kane-t megválasztják az USA köztársasági elnökének, amivel ebben a konzervatív országban megvalósul a lehetetlen: egy nő áll az ország élén, aki ráadásul lengyel szülők gyermeke, tehát még csak nem is amerikai származású!
Már önmagában ez is sok embernek csípi a szemét, de vannak olyan rendelkezései, törekvései, amelyek még több embert bosszantanak - magas rangú politikusokat is - annyira, hogy valaki , vagy valakik meg akarja/akarják őt ölni.
Ez a titkos információ azonban nagyon hamar az FBI-hoz is eljut, de eleinte kételkednek ebben az információban. Ámde hamarosan egy véletlen baleset következtében meghal két fontos ügynökük, továbbá megölik az informátort és még egy tanút is, tehát innentől kezdve cselekedniük kell.
Egyedül Mark Andrews FBI ügynök marad életben a titok tudói közül, akinek meg kell akadályozni a merényletet, de először még ki kell derítenie a tetteseket is, hogy sikerrel járhasson. Mindössze hat napja van erre, és ez alatt az idő alatt nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen nemcsak az elnök asszonyé, hanem az ő élete is kockán forog.
A könyv a politika mellett az amerikai titkosszolgálattal is foglalkozik, de azért a fő vonal továbbra is a politika marad. Archer Andres figuráján keresztül bejuttatja az olvasót az amerikai szenátus üléseire is, tehát az olvasó megismerkedik az amerikai politikai élet egy részével.
Mindez azért érdekes, mert Archer brit származású, és az ottani gyakorlatot jobban ismeri, ennek ellenére tisztességesen felkészült, és alapos kutatásokat folytatott a témában, szóval elhihetjük neki, hogy a valóságban is így történnek a dolgok az amerikai politikában.
A regényből a szerelem sem hiányzik, de az inkább csak egy háttérelem, amit valószínűleg azért írt bele Archer, hogy azért ne csak kemény témák legyenek benne. Ámde attól ez még egy feszes tempójú politikai krimi, amelynek nincs egyetlen unalmas perce se. Mondjuk én a politikai tárgyalásokkal foglalkozó részeket átugrottam, mert ez annyira nem kötött le, de a regény többi része az üt, úgyhogy azoknak is megéri elolvasni, akiket nem érdekel annyira a politika.
Kiadja a General Press Kiadó.
Nos, a lényeg az, hogy Florentyna Kane-t megválasztják az USA köztársasági elnökének, amivel ebben a konzervatív országban megvalósul a lehetetlen: egy nő áll az ország élén, aki ráadásul lengyel szülők gyermeke, tehát még csak nem is amerikai származású!
Már önmagában ez is sok embernek csípi a szemét, de vannak olyan rendelkezései, törekvései, amelyek még több embert bosszantanak - magas rangú politikusokat is - annyira, hogy valaki , vagy valakik meg akarja/akarják őt ölni.
Ez a titkos információ azonban nagyon hamar az FBI-hoz is eljut, de eleinte kételkednek ebben az információban. Ámde hamarosan egy véletlen baleset következtében meghal két fontos ügynökük, továbbá megölik az informátort és még egy tanút is, tehát innentől kezdve cselekedniük kell.
Egyedül Mark Andrews FBI ügynök marad életben a titok tudói közül, akinek meg kell akadályozni a merényletet, de először még ki kell derítenie a tetteseket is, hogy sikerrel járhasson. Mindössze hat napja van erre, és ez alatt az idő alatt nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen nemcsak az elnök asszonyé, hanem az ő élete is kockán forog.
A könyv a politika mellett az amerikai titkosszolgálattal is foglalkozik, de azért a fő vonal továbbra is a politika marad. Archer Andres figuráján keresztül bejuttatja az olvasót az amerikai szenátus üléseire is, tehát az olvasó megismerkedik az amerikai politikai élet egy részével.
Mindez azért érdekes, mert Archer brit származású, és az ottani gyakorlatot jobban ismeri, ennek ellenére tisztességesen felkészült, és alapos kutatásokat folytatott a témában, szóval elhihetjük neki, hogy a valóságban is így történnek a dolgok az amerikai politikában.
A regényből a szerelem sem hiányzik, de az inkább csak egy háttérelem, amit valószínűleg azért írt bele Archer, hogy azért ne csak kemény témák legyenek benne. Ámde attól ez még egy feszes tempójú politikai krimi, amelynek nincs egyetlen unalmas perce se. Mondjuk én a politikai tárgyalásokkal foglalkozó részeket átugrottam, mert ez annyira nem kötött le, de a regény többi része az üt, úgyhogy azoknak is megéri elolvasni, akiket nem érdekel annyira a politika.
Kiadja a General Press Kiadó.
2013. május 20., hétfő
Jeffrey Archer: A tékozló lány - a Párbaj folytatása
A folytatásokkal általában az a helyzet, hogy többnyire erőltetettek, és nem érik el az előző kötet színvonalát. Talán azért lehet ez, mert a szerzők elfáradnak, kiégnek, na meg hát pénzt akarnak keresni. Mondjuk ez utóbbi érthető is, hiszen mindannyian pénzből élünk ugyebár, de az írás egy művészet, tán nem kéne regénygyártó kisiparosok szintjére süllyedni a szerzőknek.
Jeffrey Archer azon kevés író közé tartozik, akik nem követik el ezt a hibát, tehát a Párbaj folytatása is egy kiváló, zseniális darab lett, amiről csak felsőfokon lehet beszélni.
Az az igazság, hogy ez a könyv nem is annyira folytatás - na jó részben az -, inkább egy párhuzamregény: a Párbaj egyik felének, Abel Rosnowskinak a lányáról, Florentynáról szól a történet.
A Párbajból az ő sorsát részben már megismerhettük, tehát a regény első fele nem mutathat akkora meglepetést azok számára, akik a Párbajt olvasták.
A tékozló lány azonban más szempontból nézi a történteket, továbbá Florentyna sorsát helyezi előtérbe, akinek az ambíciói még az apjáét is magasan verik, mert ő akar az Amerikai Egyesült Államok első női köztársasági elnöke lenni. Mindenesetre van önbizalma a csajnak, aki az apja legendás üzleti érzékét is örökölte: annak idején, amikor az apja elzavarta otthonról a tiltott szerelme miatt, a lány egy divatáru üzletben kezdett el dolgozni, majd nem sokkal később saját üzletet alapított, amelyből később egy egész üzletlánc nőtt ki, amelynek természetesen ő a vezetője.
Aki ennek alapján férfias nőre, vénkisasszonyra, vagy valamiféle terminátorra tippel, az téved: Florentyna nem olyan, mint egykori nevelőnője, az angol Winifred Tredgold kisasszony, aki egy egyszerű külsejű, aszkéta életet élő, csúnyácska vénkiasszony volt. Nem, szó sincs róla: Florentyna vonzó nő, akinek van érzéke a divathoz, és a sminkeléshez is, tehát a külsejével is el tudja adni magát. Ráadásul van neki családja is, férj plusz két gyerek, akikről gondoskodnia kell, tehát betölti a női szerepet is, csak éppen a hagyományoktól eltérően.
Az más kérdés, hogy nagyon intelligens és művelt nő, aki bármikor utoléri - sőt, talán le is hagyja a férfiakat -, és visszafogni sem hajlandó magát, szóval még energikus is. Csak éppen az a baj, hogy rettentően konzervatív országban él, ahol azért még mindig elvárják, hogy a nőnek a konyhában a helye.
Pedig Amerikáról mindenki úgy tudja, hogy a lehetőségek hazája, illetve az amerikai népet is kifejezetten nyitottnak és optimistának ismerik, de ez csak részigazság. Valójában egy rettentően vaskalapos országról van szó, ahol kemény szabályrendszer szerint zajlanak az események.
Az például elképzelhetetlen ebben az országban, hogy például egy színesbőrű, vagy egy nő legyen a köztársasági elnök. (Na jó, a színésbőrű köztársasági elnök már valóra vált, de a nőre még várni kell, ki tudja meddig).
Mindenesetre Florentyna egy olyan közegbe akar betörni, amely jórészt férfiakból áll. Innentől kezdve azon izgulhat az olvasó, hogy sikerül-e neki a célja, és tényleg megválasszák-e elnöknek.
A könyv annyiban tér el a többi Archer regénytől, hogy ebben a könyvben a szerző egy kicsit többet foglalkozik a családdal, a magánélettel, hiszen össze kell békíteni két ellenséges családot, ami másként nem megy.
Viszont a feszes cselekmény, illetve a különböző gazdasági, politikai bravúrok nem maradnak el szerencsére, tehát lehet izgulni, hogy az adott szereplőnek sikerül-e megszerezni a hatalmat.
Archer profin mozog a gazdasági és politikai életben, hiszen ő maga is politikus volt, habár ő nem Amerikában, hanem a londoni parlamentben dolgozott. Mindenesetre kiváló háttérmunkát végzett, mielőtt elkezdte írni ezt a regényt.
A könyv nyelvezetet egyszerű, letisztult, tehát Archer nem dobálózik különböző szakszavakkal, és nem akarja megmutatni, hogy ő most mekkora szakértője a témának, pedig simán megtehetné. Éppen ezért azok az olvasók is élvezhetik a regényt, akik nem értenek ezekhez a területekhez, csak kikapcsolódni szeretnének. Na, arra ez a könyv tökéletes lesz. Kiadja a General Press Kiadó
Jeffrey Archer azon kevés író közé tartozik, akik nem követik el ezt a hibát, tehát a Párbaj folytatása is egy kiváló, zseniális darab lett, amiről csak felsőfokon lehet beszélni.
Az az igazság, hogy ez a könyv nem is annyira folytatás - na jó részben az -, inkább egy párhuzamregény: a Párbaj egyik felének, Abel Rosnowskinak a lányáról, Florentynáról szól a történet.
A Párbajból az ő sorsát részben már megismerhettük, tehát a regény első fele nem mutathat akkora meglepetést azok számára, akik a Párbajt olvasták.
A tékozló lány azonban más szempontból nézi a történteket, továbbá Florentyna sorsát helyezi előtérbe, akinek az ambíciói még az apjáét is magasan verik, mert ő akar az Amerikai Egyesült Államok első női köztársasági elnöke lenni. Mindenesetre van önbizalma a csajnak, aki az apja legendás üzleti érzékét is örökölte: annak idején, amikor az apja elzavarta otthonról a tiltott szerelme miatt, a lány egy divatáru üzletben kezdett el dolgozni, majd nem sokkal később saját üzletet alapított, amelyből később egy egész üzletlánc nőtt ki, amelynek természetesen ő a vezetője.
Aki ennek alapján férfias nőre, vénkisasszonyra, vagy valamiféle terminátorra tippel, az téved: Florentyna nem olyan, mint egykori nevelőnője, az angol Winifred Tredgold kisasszony, aki egy egyszerű külsejű, aszkéta életet élő, csúnyácska vénkiasszony volt. Nem, szó sincs róla: Florentyna vonzó nő, akinek van érzéke a divathoz, és a sminkeléshez is, tehát a külsejével is el tudja adni magát. Ráadásul van neki családja is, férj plusz két gyerek, akikről gondoskodnia kell, tehát betölti a női szerepet is, csak éppen a hagyományoktól eltérően.
Az más kérdés, hogy nagyon intelligens és művelt nő, aki bármikor utoléri - sőt, talán le is hagyja a férfiakat -, és visszafogni sem hajlandó magát, szóval még energikus is. Csak éppen az a baj, hogy rettentően konzervatív országban él, ahol azért még mindig elvárják, hogy a nőnek a konyhában a helye.
Pedig Amerikáról mindenki úgy tudja, hogy a lehetőségek hazája, illetve az amerikai népet is kifejezetten nyitottnak és optimistának ismerik, de ez csak részigazság. Valójában egy rettentően vaskalapos országról van szó, ahol kemény szabályrendszer szerint zajlanak az események.
Az például elképzelhetetlen ebben az országban, hogy például egy színesbőrű, vagy egy nő legyen a köztársasági elnök. (Na jó, a színésbőrű köztársasági elnök már valóra vált, de a nőre még várni kell, ki tudja meddig).
Mindenesetre Florentyna egy olyan közegbe akar betörni, amely jórészt férfiakból áll. Innentől kezdve azon izgulhat az olvasó, hogy sikerül-e neki a célja, és tényleg megválasszák-e elnöknek.
A könyv annyiban tér el a többi Archer regénytől, hogy ebben a könyvben a szerző egy kicsit többet foglalkozik a családdal, a magánélettel, hiszen össze kell békíteni két ellenséges családot, ami másként nem megy.
Viszont a feszes cselekmény, illetve a különböző gazdasági, politikai bravúrok nem maradnak el szerencsére, tehát lehet izgulni, hogy az adott szereplőnek sikerül-e megszerezni a hatalmat.
Archer profin mozog a gazdasági és politikai életben, hiszen ő maga is politikus volt, habár ő nem Amerikában, hanem a londoni parlamentben dolgozott. Mindenesetre kiváló háttérmunkát végzett, mielőtt elkezdte írni ezt a regényt.
A könyv nyelvezetet egyszerű, letisztult, tehát Archer nem dobálózik különböző szakszavakkal, és nem akarja megmutatni, hogy ő most mekkora szakértője a témának, pedig simán megtehetné. Éppen ezért azok az olvasók is élvezhetik a regényt, akik nem értenek ezekhez a területekhez, csak kikapcsolódni szeretnének. Na, arra ez a könyv tökéletes lesz. Kiadja a General Press Kiadó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)