Patricia Highsmith: Carol - már filmen is

Nemrég került a mozikba a film ugyanezzel a címmel, ezért azt hittem, hogy a regény is viszonylag friss. Nos, nem: a szerző ugyanis még 1995-ben meghalt, de amúgy is a Carol még az első művei között van, csak éppen részben álnéven adta ki a szerző, részben m pedig más volt a címe. Magyarul a Só árának fordítanánk, de a mostani posztumusz kiadásban, csak egyszerűen a Carol címet kapta.
Highsmith már csak valamikor a nyolcvanas évek közepén merte felvállalni ezt a regényét annak botrányos mivolta mivolta miatt.
A kötetben ugyanis arról van szó, hogy két nő egymásba szeret, ami még manapság is sok ember szemében elfogadhatatlan, hát még akkor! Márpedig a regény az ötvenes évek Amerikájában játszódik, ahol még a hagyományos szexet is bűnnek tartották, ha nem házasok között történt meg, nemhogy a homoszexualitást. Ez utóbbitól például sokan szívgörcsöt kaptak volna.
Megmondom, miért: Amerika mg ma sem az a nyitott társadalom, amelynek próbálják eladni, inkább az ellentétek földje. Egy több milliós nagyvárosban ma már dúl a szexuális a szabadosság, de csak bizonyos keretek között, viszont egy kisvárosban még ma is a régi hagyományokat részesítik előnyben az emberek, sőt több szélsőséges amerikai csoport is van, például az amishok, ahol tilos a házasság előtti szex és most a modern időkről beszélünk.
Csakhogy akkoriban még nem volt szexuális forradalom, mert előbb ki  kellett vívni azt. Voltaképpen ez a regény is erre vállalkozott annak idején, vagyis segített a homoszexuálisoknak felvállalni a másságukat, tudniillik az ilyen embereknek azelőtt nem sok választási lehetőségük akadt: vagy alibiházasságot kötöttek, vagy magányosak maradtak. Voltak, akik ebben a helyzetben az öngyilkosságot választották, mert egyik opció sem tetszett nekik, a megszégyenüléstől pedig féltek. Érdekes, hogy ettől még ma is sokan tartanak, pedig a nyugati kultúrában már nem jár érte halálbüntetés, hiszen egy genetikai rendellenességről van szó, amiről nem tehetnek az érintettek. Csakhogy az emberek hajlamosak a homoszexualitást leegyszerűsíteni a szexre és ezeket az embereket egy kalap alá venni a zenés-táncos szórakozóhelyeken egymással smároló, sokszor részeg ribbancokkal, vagy a Pride-on vonulgató díszes maskarába öltözött buzikkal, holott korántsem erről van szó. A homoszexuálisok ugyanúgy vágynak társra/családra/gyerekre, mint heteró társaik, csak éppen a lehetőségeik korlátozva vannak, továbbá meg kell küzdeniük az előítéletekkel is, ami azért nem kis feladat még manapság sem.
Ez a regény arra vállalkozik, hogy az előítéleteket némileg eloszlassa, és megmutassa ennek a rétegnek a másik arcát is. Aki erotikát/nyers szexualitást vár/keres, az inkább felnőtt filmes oldalakon nézelődjön, ott garantáltan megkapja, de ez a regény mai szemmel olvasva már egyáltalán nem felháborító szerintem. A történet két nő, Carol és Therese lassan bontakozó kapcsolatát meséli el, amely sokáig nem lép túl a barátságon, bár azért a szerző kezdettől fogva érezteti, hogy a két nő máshogyan is vonzódik egymáshoz, de a beteljesedés, már csak a közösen tervezett utazáson történik meg. A regény eseményei is ekkor kezdenek felpörögni, és az addig eléggé álmatag történet izgalmassá válik, hiszen kérdés, hogy a két nőnek boldog véget ér-e a szerelme, vagy sem?
Carol ugyanis válófélben van a férjétől, míg Therese-nek barátja van, tehát mindketten foglaltak még, amikor az egyik New York-i áruházban találkoznak, ahol Therese dolgozik.
A két nő személyisége és életmódja amúgy teljesen elüt egymástól, hiszen Therese szegény és árva, ezenkívül sokszor félénk is, míg Carol egy gazdag szépasszony férjjel/gyerekkel, és eléggé domináns is, egyszóval olyan valaki, aki parancsoláshoz szokott. Ennek ellenére mégis vonzódnak egymáshoz.
Érdekes módon én egyiküket sem kedveltem meg, sőt magát a történetet sem, mert túlzottan lagymatagnak találtam, a végét kivéve, amikor kezdenek felpörögni az események. Mindenesetre ez a sztori egy érdekes kirándulása volt az amúgy pszichothrillereiről ismert szerzőnek, akitől ezt a könyvet olvastam elsőnek:
A filmet eddig nem láttam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, de a címszerepet Cate Blanchett játssza, akinek a fotója a könyv magyar kiadásának címlapján is szerepel. A könyvet kiadta a Tericum Kiadó

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nem is olyan régen láttam ezt a könyvet meg az egyik budapesti Alexandra Könyvesboltban, és akkor azt hittem, hogy egy vadiúj könyvről van szó. Aztán később utánajártam a neten, hogy milyen véleményeket írtak róla, és akkor tudtam meg, hogy korábban az Ulpius Ház már kiadta a művet magyarul évekkel ezelőtt, de ők megszűntek már, ezért az általuk megjelentetett művek nagy részét mostanában más kiadók jelentetik meg. A könyvtolvaj is így járt: Markus Zusak könyvét nemrég jelentette meg az Európa Kiadó, tehát ezért láttam kiemelt helyeken az Alexandrában.
A könyv cselekménye is érdekes: egy Liesel nevű kislányt (ő a címbeli Könyvtolvaj) és az öccsét, Wernert az édesanyjuk nevelőszülőkhöz küld,egy München közelében levő kisvárosba, hogy épségben átvészeljék a háborút. Sajnos, a kisfiú meghal útközben, úgyhogy Liesel magára marad a nevelőszülőkkel, Hubermannékkal.
Na most ez önmagában egy kemény helyzet, ráadásul a kislány 10 éves létére még nem tud olvasni, meg amúgy is ügyetlenke, szóval ez még nehezebbé teszi a dolgot. Pláne, hogy az új mamája, Rosa egy eléggé sárkány típusú nő. A kislány eleinte csak az új papájától, Hanstól kap szeretetet, aki  olvasni is megtanítja, majd később lesz egy Rudy nevű kis barátja is. Ámde nem is annyira ez a lényeg, hanem az, hogy a Hubermann házaspár egy zsidó fiú bújtat majd a pincéjében. Innentől kezdve veszélyben az életük, amelyet a kislány is megérez, hiszen a védencükről nem beszélhet senkinek.
Aki azt hiszi, hogy ez egy újabb holokauszt történet, az téved, mert nem haláltáborban játszódik, a Gestapo is alig tűnik fel benne, és nem  zsidók sajnáltatása a célja, még annak ellenére sem, hogy egy menekültet rejtegetnek a pincében.
A regény lényege az, hogy egy kislány szemszögéből láthatja az olvasó a második világháborút egy német kisvárosban, éppen ezért az események leírása is ezen a szinten történik, tehát amit egy ilyen korú gyermek már megért, felfog ebből a borzalomból. Mindez nem is olyan sok, hiszen még a felnőttek sem értik ezt az egész háborúsdit, hát még egy gyerek! Éppen ezért ez a kötet nem a háborús eseményeket állítja középpontba ( mert azok a háttérben maradnak), inkább arról szól, hogyan állja meg a helyét Liesel az új környezetben, új emberekkel. Elárulom, hogy mindez kurva nehéz a kislány számára, de ugyanakkor ez formálja igazán a személyiségét, amire különösképpen hatással van Max-szal, a zsidó fiúval kötött barátsága.
Na most ez a másik kemény helyzet: gondoljunk bele, hogy van egy ember, aki menekül a deportálás, a haláltábor elől, mert tudja, hogy oda kerülhet olyan miatt, amiről nem tehet, és azt is tudja, hogy mi lesz a sorsa, ha mégis oda kerül. Miután ezt el akarja kerülni, inkább elmenekül, viszont ezért kemény árat kel fizetnie, hiszen még a Napot sem láthatja, arról pedig végképp nem is álmodhat, hogy emberek közé menjen, hiszen senkiben nem bízhat. Egy szóval majdnem olyan rossz helyzetbe kerül, mint ami elől menekül, csak éppen ez lelkileg viseli meg az embert, amibe akár bele is őrülhet, hisze senki nem tudja, mikor lesz ennek vége. Max is elsősorban Lieselnek köszönheti, hogy ki tudott tartani ebben a helyzetben, és nem kattant meg. Közben egyre több közös tulajdonságot fedeznek fel egymásban, miközben egyre durvulnak körülöttük az események, és számítaniuk kell a bombázásokra is.
Fentebb említettem, hogy egy kislány szemszögéből nézzük az eseményeket, de mégsem a kislány meséli el az eseményeket, hanem a Halál. Ez elsőre igen morbidnak hangzik, de jobban meggondolva már nem is annyira furcsa: végül is az ember szeret minden élőlényt, fogalmat felruházni a maga tulajdonságaival, miért pont a Halál maradna ki ebből?
Zusak Halálábrázolása ugyanakkor jóval emberibb, mint úgy általában, hiszen a Halál bevallja, hogy sokszor mérhetetlenül fárasztja a munkája, pláne egy olyan helyzetben, amikor megszaporodnak a teendői, mint például egy háború esetén. Ráadásul a Halál sajnálja a leendő áldozatait, de ezt a melót is meg kell csinálni valakinek. Ez azonban nem gátolja meg a Halált abban, hogy néha lelője a poénokat a könyvben, azaz előre elárulja az eseményeket az Olvasónak.
Részben emiatt is, részben a pár oldalas Bevezetés miatt eléggé ellentmondásos véleményem alakult ki a könyvről, és bevallom az elején végleg le akartam tenni a könyvet, mondván, hogy ez szar. Aztán szerencsére nem adtam fel, mert tetszett a történet, de Liesel figurája nem győzött meg: ő ugyanis nem kifejezetten egy regényhős alkat, ahhoz túl szürke, olyan semmilyen. Akkor már inkább Max, illetve Hans Hubermann. Főleg az utóbbi. A többieket nem kedveltem, főleg a házisárkány Rosát nem, bár azt kell ismernem, hogy a háború ideje alatt pozitív változáson megy keresztül. Amivel azonban végképp nem tudtam megbarátkozni, az a sok német kifejezés volt a szövegben, főleg a káromkodások: Amúgy könnyen olvasható, egyéni hangú regény ez, amiből film készült Brian Percival rendezésében. Sajnos ez utóbbit nem láttam még, ezért nincs összehasonlítási alapom, melyik a jobb.

Tyson: Az utca hercege. kis magyar gettóregény

Emlékszem, annak idején Dopeman szólókarrierjének a korai szakaszában feltűnt a rapper mellett egy fiatal cigány srác, amolyan vendégrapperként. Nekem egyből szimpatikus lett a gyerek, mert jól szövegelt, ráadásul hitelesnek is  tűnt, szóval, amiről ő beszélt, azt tényleg megélte, és nem akart rájátszani: egyszerűen, sallang nélkül tolta a szövegeket, míg Dopemanról ugyanez már nem mondható el.
Valahogy kezdettől fogva az volt az érzésem Dope-ról, Gangxsta Zolee-ról és a Kartellről, hogy pózerkednek, megjátsszák magukat és közük sincsen valójában a műfajhoz. Ezenkívül ami még rosszabb: ettől a nőgyűlölő, nőket lealázó, kurvának tartó, én vagyok a faszagyerek fílingtől, ők kurva férfiasnak gondolják magukat. Hát , a valóság viszont nagyon nem ez.
Na de térjünk vissza a cigánygyerekre, akit egyből rokonszenvesnek találtam, pedig nagyon nem szeretem ezt a népcsoportot. A csávó a Kicsi Tyson művésznevet használta, mert ebben a műfajban ez kötelező, és többek között az utcai életről, a bandákról , a csibészekről szövegelt kifejezetten jól, mintha ő maga is közöttük élt volna. Aztán kiderült, hogy ez így is van: a rapper ugyanis Józsefvárosból származik, azaz a hírhedt nyolcadik kerületből, és mind a mai napig ott él, ha jól tudom.
Nos, a nyolc tele van mondjuk úgy, hogy társadalomba be nem illeszkedett emberekkel, akik bőségesen adnak témát a rappernek mind a mai napig, mert hát pont ezekről a társadalom perifériáján élő emberekről lehet beszélni a legtöbbet, hiszen nekik van karakterük, míg a masszának, vagyis az ún. polgári életet élő embereknek nincs, ők az arctalan tömeg.
Közben a Váradi József néven született előadó megvált Dopemantól, megalapította a rövid életű T. K. O. formációt, később átigazolt Majkához, illetve a Megasztárban feltűnt Pápai Jocihoz, majd tőlük is elszakadt és függetlenné vált. Érdekes az is, hogy több ismert slágernek a szövegét is ő írta, pl. a Majka által előadott Mondd, mi fáj és Tündibündi.
Aztán a rapper könyvet is írt az Utca hercege címmel, amiről bátran mondhatjuk, hogy önéletrajz fiktív elemekkel átszőve, hiszen a történet második fele átalakul egy mesévé.
Ezzel szemben a könyv első része önéletrajz, és szociográfia egyben, amely bemutatja, milyen volt gyereknek lenni a nyolcadik kerületben a nyolcvanas években, illetve bemutat pár jellegzetes józsefvárosi karaktert is.
Mindezt azonban úgy teszi, hogy az embernek mindjárt kedve támad csomagolni és odautazni/költözni, hogy megélhesse ezt az életformát, illetve megismerhesse ezeket a szereplőket annak ellenére, hogy nem éppen polgári életformából éltek/élnek sokan a kerületben.
Tyson ezt nem is titkolja, mint ahogy azt sem, hogy imádja a nyolcadik kerületet, hiszen szerinte ez egy olvasztótégely mindenféle emberrel. Ez igaz is, de abban nem értek egyet, hogy a Nyolc olyan rettentően élhető kerület lenne. Sajnos, a valóság nem ez, amit Tyson a könyvében leír szerintem. Mindezt onnét tudom, hogy nemrégiben még én is a nyolcadik kerületben éltem, ráadásul az egyik legrosszabb környéken a Népszínház utca tájékán az egykori Köztársaság tér szomszédságában.
Ma ez a hely a főváros talán leglelakottabb része, ahol egyes utcák szó szerint le vannak szarva, mert nem takarítják el róla a kutyaszart. Persze ez a legkisebb probléma, amikor emberek alszanak az utcán, sokszor bebaszva, büdösen. Arról nem is beszélve, hogy a kerület jelentős része vagy segélyből él, vagy a bűnözés valamilyen formáját űzi.
Ámde Tysonnak ez a hazája, ebbe nőtt bele, és ő ismeri, sőt sokszor érzelmi kapcsolatban állt ezekkel a társadalomba be nem illeszkedett emberekkel, ezért nem csoda, hogy más szemszögből nézi a jelenséget, mint én, az ítélkező kívülálló.  Az olyan szegénynegyedek, mint a Józsefváros ugyanakkor egy önálló kultúra megszületésének a színhelyei. Na jó, a Józsefváros erre kifejezetten rossz példa, hiszen közel sem akkora nyomortanya, mintha egy amerikai, vagy angol nagyvárosban járnánk, ahol a fekete gyerekek már tizenéves koruk elején fegyvert és drogot árulnak, mert azt hiszik, hogy ennek a segítségével majd sikerül kitörniük a szegénységből.
A hiphop kultúra New York szegénynegyedeiben született, amelynek szerves részét a rappelés (ritmusos szövegelés), a DJ, a laza ruházat és a graffiti (falfirka) alkotja. A műfaj eleinte rejtve működött, de a nyolcvanas években már világhírűvé vált annyira, hogy a fehérek is elkezdték művelni,
A hiphopnak később egy önálló ága alakult ki Los Angeles-i székhellyel, ez lett az ún. gangstarap, amelyről fentebb már beszéltem, tehát a gengszterek, bűnözők zenéje. A műfaj két ága kezdettől fogva ellenségesen viszonyult egymáshoz, innét a Keleti oldal-Nyugati oldal kifejezés, amelyet gyakran emlegetnek az amcsi rapszövegekben
Időközben vagy húsz-huszonöt éve hozzánk is begyűrűzött ez a jellegzetesen amerikai zenei műfaj, annak ellenére, hogy nálunk teljesen más a kultúra, és a magyar főváros sem akkora gigapolisz, mint mondjuk New York, vagy Los Angeles, a hiphop kultúra két fővárosa. Az, hogy itt hazánkban nincsenek feketék akkora számban, nem jelent problémát, hiszen helyettük vannak cigányok, akiknek a nagy része dettó bűnöző, tehát azért van miről szövegelni itthon is, ámde lássuk be, hogy mindez csak majmolás.
Legjobb példa erre a Ganxsta Zolee néven elhíresült zenész és kis csapata, a Kartell, ahonnét később kilépett egy Dopeman nevű cigány csávó, és szólókarrierbe kezdett szintén ebben a műfajban.
Nos, nekik semmi közük nincs a bűnözéshez, csak szövegelnek, viszont az azért elmondható róluk, hogy ők olyan műgengszterek, akik messziről már láttak rendőrt. Valószínű, hogy mindez elég volt nekik ahhoz, hogy ebben a műfajban akarjanak karriert csinálni.
Mindez úgy kötődik ehhez a könyvhöz, hogy Tyson és a haverjai is beleszeretnek ebbe az amcsi stílusba és elkezdik ők is utánozni a példaképeiket több-kevesebb sikerrel. Ezeknek a cigánygyerekeknek akkoriban ebből állt az életük, meg abból hogy figyelték a sokszor nem éppen polgári életmódot élő felnőtteket, Később ezeknek a srácoknak a nagy részéből is bűnöző lett, Tysont kivéve, akiből az édesanyja igyekszik normális embert nevelni. Talán ezért is lett pincér a srácból, ami azért fontos, mert ez a szál jelenti a regény egyik fő szálát. A másik szálat Golyó, a jó barát sikere adja.
Ámde a fiúknak előbb fel kell készülniük az életre és el kell sajátítaniuk az utca törvényét is, ahol striciktől, kurváktól, orgazdáktól, egyéb bűnözőktől, na meg persze az utcai bandáktól tanulnak. Egy szóval olyan emberektől, akik nekünk, polgári életformát élőknek idegenek, akik "rossz" emberek, és akiket meg kell büntetni. Ez most úgy hangzik, mintha fel akarnám menteni őket, de ez nem így van, csak éppen Tysonnak és társainak ők a "normálisak"
Az, hogy a szerzőből nem lett kétes egzisztencia, nem is annyira szerencse dolga, inkább az elszántságé, de a személyisége is eléggé pozitív, emberszerető, azaz nem tartozik a magyargyűlölő, rasszistázó cigányok közé, bár a temperamentum időnként benne is megvan, de mégsem jellemző rá a drámázás, mint általában a cigányokra. A rapper inkább távolságot tart, és igyekszik kívülről nézni a cigányságra, illetve a velük együtt járó problémákra, és talán ezért is tud kitűnően mesélni a kerületi arcokról a kötet első részében. A történetek időnként viccesek (pl. a két cigány kurva összeverekedése), időnként pedig szomorúak, tragikusak. A kicsi Tyson ugyanis még nagyon fiatalon szembesül a halállal, a drogfüggéssel, na meg persze a rendőrség munkájával is, akik szerves részét képezik a kerületnek. Végül is, mint mondtam, a Nyolc leginkább a bűnözés, a cigány lakosság nagy száma és a szegénység miatt lett közismert.
Végül Tyson túllép a kerület és a cigányság problémáin (bár nem teljesen) és bemutat egy példaértékű barátságot két gyerek között, amelyből még a felnőttek is tanulhatnak. A rapper ugyanakkor mégsem tagadja meg önmagát és igyekszik tanítani is a regény olvasóit, főleg azokat, akik hasonló körülmények között nőttek fel, mint ő. Na de valahol igaza van: lehetőleg minél kevesebb szegényebb (cigány) gyerekből legyen bűnöző, és inkább az önkifejezés más módját válasszák. Remélhetőleg, ez így is lesz.
A könyvet pedig merem ajánlani bárkinek, még azoknak is, akik nem szeretik a hiphopot, a Nyolcadik kerületet és/ vagy a cigányokat, mint például jómagam. Na de én mégis kellemesen csalódtam ebben a történetben, illetve Tysonban is. Különösen Tyutyunak ajánlom figyelmébe eme bejegyzést. Szerintem érteni fogja, hogy miért.
A könyvet kiadta a Libri Kiadó

Colin Woodard: Kalózköztársaság- igaz történet

Kalózokról írni hálás téma, különösen a gyerekeknek, akik ráadásul szeretnek kalózosat játszani, de a hölgyeknek szóló szerelmi történetekben is előfordulnak ezek a figurák, mely szerint a kalózkapitány és az általa elrabolt hölgy először szeretők lesznek, majd egymásba szeretnek, és persze a boldog vég sem maradhat el.
Aki azt hitte, hogy ezek a figurák csak a mesében léteztek, az olvassa el ezt a könyvet, amelyből kiderül, hogy a kalózok valóban léteztek, és a szárazföldi útonállók vízi verzióját képviselték, vagyis raboltak, fosztogattak, főleg teherszállító hajókat..
Nos, ezek a korántsem szimpatikus alakok mégis példaképpé, csodálatra méltóvá váltak, talán azért, mert fel merték vállalni a társadalomkívüliséget, és mertek lázadni a társadalom ellen, amitől sok ember félt. A lázadókat ugyanis akkoriban halállal büntették, ami gyakorlatilag akasztást jelentett. Ettől eltérő halálnemet csak a kiváltságos réteg kapott, de a kalózok nem tartoztak ide, hiszen a túlnyomó többségük szegény családból származott, ahogy a könyvből is kiderül,
Ebből a közegből akartak aztán kitörni, és úgy gondolták, erre a kalózkodás, azaz a tengeri hajók fosztogatása tűnt a legjobb módszernek még akkor is, ha kivégzés járt érte. Na de akkor is legalább buliztak egyet, jól érezték magukat, és nem otthon robotoltak.
Ezenkívül a kalózkodás nemcsak a rablásról szólt, hanem a fennálló társadalmi rend elleni lázadásról is, ami egészen odáig vezetett, hogy a Karib-tenger térségében önálló államot alapítottak valamikor az 1700-as évek első felében, amit aztán a fennálló abszolút hatalmak csont nélkül elsöpörtek és a vétkeseket felakasztották.
Azt hadd tegyem hozzá, hogy a kalózok azért garázdálkodhattak, mert akkoriban halt meg V. Károly spanyol király örökös nélkül, ami egyben a Habsburgok spanyol ágának kihalását is jelentette. Mindenesetre a spanyol trónra uralkodót kellett találni, akinek a kilétében Európa nagyhatalmai nem tudtak megegyezni, ezért háború robbant ki közöttük, amely 15 évig tartott. Mindez elterelte a figyelmüket a tengeri kereskedelemről, így a kalózok magukhoz ragadhatták a hatalmat pár évre, ami egészen odáig terjedt, hogy külön államot alapítottak a Bahamákon. Persze mindez szembement az akkor fennálló abszolút hatalom alapelveivel, ezért meg kellett buknia, viszont próbálkozásnak szép volt, de nem volt jelentős támogatottságuk. Mégis a Kalózköztársaság jelentős nyomot hagyott a világban annyira, hogy megérje kutatni utána az utókor történészeinek.
Igaz, Colin Woodard, a könyv szerzője pont nem az, de mégis ugyanolyan komoly kutatómunkát végzett, mintha szakmabeli lenne, és lábjegyzetelésben is nagyon profi. Mindez nem lehetett könnyű a szerzőnek hiszen abban a korban nem volt jellemző az írásbeliség, tehát kevés írott dokumentum maradt fenn abból a korból Végtére is az emberek sem tudtak igazából írni-olvasni, legalábbis a nagy részük. Ezek után ne csodálkozzon senki, hogy nem volt annyi forrás, amiből egyáltalán ki lehetett indulni, de ami volt, az is sokszor hiányos.
Mindenesetre egészen pofás és szórakoztató ismeretterjesztő kötet készült a kalózok korszakáról.
A szerző kiemel közülük néhányat például Feketeszakállt, Black Sam Bellamyt vagy Charles Vane-t, akinek az életét részletesebben is bemutatja a talált források alapján. Ha azokban az időkben is lettek volna olyan modern találmányok, mint ma, akkor ezek az emberek igazi celebek lettek volna, és az emberek szétszedték volna értük a házat.
A mai modern időkben viszont filmeken próbálják megörökíteni a kalózok világát, mint például a Karib-tenger kalózai Johnny Depp-pel, amely talán a legismertebb ilyen alkotás.
Na most ezeknek a filmeknek kevés közük volt a valóságoz, amely sokkal nyersebb, vadabb volt, ahogy ez Woodard könyvéből is kiderül.
Az sem véletlen, hogy a kalózok között nem nagyon voltak nők, ugyanis ők nem bírták volna elviselni az állatnál is rosszabb életkörülményeket és a nyers, férfias ösztönöket sem. Egy férfiban viszont benne van a vadászösztön, és imádja a kihívásokat, a férfias játékokat, mint például a kalózkodást is.
Woodard könyve végig erről szól, méghozzá nagyon élvezetes stílusban, bár a sok név és évszám miatt nem volt egyszerű követni, hiszen kb. 30 év történetét sűríti össze ebben az elég vastag kötetben.
A Kalózköztársaság amúgy nem regény, hiszen nincsenek benne párbeszédek, inkább egy ismeretterjesztő kötet, amelyet a történelmet kedvelő olvasók biztosan kedvelni fognak.
A kötet a Sötét Örvény sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, melyről annyit kell tudni, hogy nyersebb, vadabb szókimondóbb témákat dolgoz fel, emiatt főként felnőtteknek ajánlott olvasni a sorozat darabjait.

Váradi Júlia: Saul útja- hogyan készült a Saul fia című Oscar-díjas fim?

Az idei Oscar-díj kiosztása nekünk magyaroknak különös jelentőségűvé vált, ugyanis a jelöltek között volt magyar film is, méghozzá egy elsőfilmes rendező, Nemes Jeles László alkotása, a SAul fia. Még nagyobb volt a szenzáció, amikor a filnek sikerült is nyernie, azaz most már a legfontosabb nemzetközi szakmai elismerést megkapta. Mindez kurva nagy dolog, főleg egy olyan ember számára, aki korábban csak rövidfilmeket rendezett, és ez az első komoly filmje.
Csakhát van egy bökkenő: mi magyarok úgy általában véve nem szeretjük, ha valaki megpróbál kiemelkedni a tömegből, és sikeres lesz valamiben. Teljesen mindegy, hogy miben, nekünk egyszerűen muszáj leszólni, kritizálni, stb. Nem véletlen, hogy kis hazánk Nobel-díjasai közül a legtöbben már külföldön élve kapta meg a világhírű elismerést. Na igen, mert ott támogatták és elismerték őket, nem úgy, mint itt.
Természetesen Nemes Jeles László is így járt: többek között azt rótták fel neki, hogy miután Párizsban él nagyon sok éve, ezért ő ne tartsa magát magyarnak és ne vágyjon magyar elismerésre se, mert nincs joga hozzá.
Sokan viszont a film témájába kötöttek bele, ugyanis a rendező a német koncentrációs táborok (jobban mondva csak egy tábor, azaz Auschwitz) világát mutatja be a nézőknek. Sajnos, sokan ebben csak azt látják, hogy a köcsög zsidók már megint ebből akarnak megélni, és hogy ez az egész milyen kurva unalmas már. Ők úgy gondolják, hogy el kéne már végre felejteni ezt az egészet.
Nos, ez nem olyan, hogy csak úgy simán el lehetne felejteni, ugyanis embermilliók előre kitervelt és szisztematikus legyilkolásáról volt szó, csak mert rossz oldalon álltak. Ez persze nem volt ritkaság a történelemben, hiszen erről szól lényegében az egész államvezetés, de ennyire tudatosan megtervezve, és ilyen kurva jó propagandával csakis Adolf Hitler csinálhatta. A náci  politika gyakorlatilag mindenkit meghülyített, és csak a Führer legközelebbi munkatársai tudtak a vezér valódi terveiről. A többiek mind elhitték, hogy nem ölik meg a zsidókat, csak táboroztatják őket, és hogy mindez egy erős Németország kiépítése érdekében történik.,
Hitler rendszere megbukott, de amit elkövetett több millió ember ellen, az megbocsáthatatlan, és nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Nem véletlenül van a holokauszt témájú alkotásoknak olyan komoly közönsége, teljesen mindegy, hogy a túlélők élményeiről, vagy kitalált művekről van szó.
Nemes Jeles László filmje azonban nem a túlélésről szól, és nem is egy történelmi mozi, ahol minden jóra fordul,, és a zsidóüldözés csak a történet része.
A film témája ugyanis teljes egészében az auschwitzi haláltáborban játszódik, és azt mutatja be, hogyan ölhették meg ezeket az embereket anno. Emiatt a film sokkal ijesztőbb, nyomasztóbb, mint bármelyik akció-vagy horror, hiszen olyan eseményeket dolgoz fel egy játékfilm formájában, amelyek valaha megtörténtek, míg egy horror például csak egy mese. A nyomasztó hangulatot felerősíti az is, hogy rendezőnek sikerült egy kiváló főszereplőt találnia a jellegzetesen beszédes arcú Röhrig Gézát, akinek az eredetileg is kifejező arcát remekül elmaszkírozták, illetve a korabeli ruha is erősíti a fílinget, hogy miféle filmre is számítson a néző.
Mint említettem játékfilmről van szó, azaz egy valóságon alapuló, de mégis kitalált történetet láthatnak azok, akik megnézik a filmet, ennek ellenére a  rendező célja mégsem a szórakoztatás, hanem inkább egy másfajta szemlélet közlése a nézőkkel. Persze ezt megtehette volna dokumentumfilm formájában is, de akkor nem lett volna ekkora nézettsége/sikere.
Nos, lássuk, mi a valóság: a náci  haláltáborokban megölt emberek maradványait el kellett takarítani, hogy az újabb transzport érkezésekor azt a látszatot keltsék: az emberek egy fürdőbe mennek. Csak az volt ebben a csavar, hogy a zuhanycsőnek álcázott szerkezetekből mérges gázokat fújtak a meztelen emberekre, akik ettől megfulladtak. Utánuk érkezett a takarítóbrigád, az ún: Sonderkommando, akik rendet csináltak. Érdekes módon ez a csapat szintén foglyokból állt, ámde a mocskos melóért cserébe jobb körülmények között élhettek. A hátránya viszont az volt, hogy mivel tisztában voltak a Führer valódi terveivel, nem élhettek sokáig, vagyis kivégezték őket. Az már csak külön ráadás, hogy ezzel a brigád tagjai is tisztában voltak, tehát tudták, hogyan fognak meghalni.
Csakhogy egy idő után  fellázadtak Auschwitzban és fogvatartóikra támadtak. A lázadást persze leverték két nap alatt, de ez mégis figyelmeztetés volt a Führer számára, hogy valamit nagyon nem jól csinál.
A Saul fia is ennek a lázadásnak az idején játszódik, de Saul, a Sonderkommando egyik tagja kitalált személy, aki az egyik halottban felismerni véli a fiát, és szeretné tisztességesen eltemetni. Erre ugyanis nem volt mód, hiszen a testeket tömegsírokban temették el, tehát még a végtisztességet sem kaphatták meg, de Hitler szerint meg sem érdemelték. Ezek után érthető, mekkora meglepetést kelt Saul szándéka, ami azt jelenti, hogy az emberség még ezen a mocsok, legalja helyen sem halt ki az emberekből. Nos, ennyi a film története röviden, de a mondanivalója sokkal széleskörűbb, bár a tanulságát röviden összefoglalhatom: mindig van remény és mindig van emberség még a legszarabb körülmények között is.
Miután az alkotás komoly nemzetközi elismeréseket kapott, beleértve az Oscart is, várható volt, hogy hamarosan valamilyen könyv is megjelenik majd a filmről. Nos, nem is kellett csalódnom: Váradi Júlia könyve nemrég jelent meg, és azt mutatja be, hogyan készült a film a kezdetektől egészen a végig. A kötet anyagán nem kellett olyan sokat dolgozni, hiszen a benne található beszélgetések már  elhangzottak anno a szerző Dobszerda című műsorában, a Klubrádióban. Miután én már vagy tíz éve nem hallgatok rádiót, ezért ez újdonság nekem. Mindenesetre a szerző kulturális újságíróként, dolgozik, és nem egy firkász, ezért kifejezetten élvezetes beszélgetéseket olvashattam egybeszerkesztve ebben a kötetben, ahol a rendezőn kívül megszólal még az operatőr, a díszletes, a hangmester, a főszereplő, a történész szakértő, a producer, és a Nemzeti Filmalap vezérigazgatója is. Mindez azért is jó, mert így többféle szemszögből is megismerjük a munkálatokat, ezen kívül további érdekes részleteket tudunk meg a történelemből, amit mondjuk még én sem ismertem történelem szakos diplomával. Kiderül, hogy a filmesek egy bizonyos Dr. Nyiszli Miklós nevű orvos naplója alapján dolgoztak, aki szintén ennek a Sonderkommando-nak a tagja volt, ráadásul Dr: Mengele segítője is. Neki mázlija volt, hogy túlélte mindezt, de utána igen komoly teherrel kellett együtt élnie, ugyanis nem hiszem, hogy olyan könnyű lehetett feldolgozni azt, hogy emberek kiirtásában segédkezett. Egyáltalán ki lehet ezt bírni ép elmével? Hát, nem hiszem. A könyv az ő naplójából közöl részleteket a beszélgetések között, amelyek kellőképpen borzalmasak még ennyi idő távlatából is.
Igazából magáról a könyvről olyan rettenetesen sokat nem lehet írni, sokkal inkább a filmről, hiszen az alapján íródott. Amúgy is egy összeszerkesztett interjúkötetről van szó, amellyel kevesebb munka jár, mintha most kellett volna megírni. A beszélgetéseken és a naplórészleteken kívül a könyv fotóanyaga is érdekes: a képek egy része a forgatáson készült, míg a többi eredeti dokumentumfotó.
Említettem  feljebb, hogy sokan negatív véleményt írtak a magyar Oscar-díj kapcsán: szerencsére nem mindenki reagált így, mert nagyon sokan gratuláltak,illetve örömmel fogadták a hírt, mint ahogy én is. Azóta pedig a rendező, Nemes Jeles László már a Kossuth-díjat is megkapta.
A könyvet kiadta a Kossuth Kiadó

Paula Hawkins: A lány a vonaton - már filmen is!

Kellett egy kis idő, amíg magamhoz tudtam térni annyira, hogy ezt a bejegyzést megírhassam, de igazából még mindig a könyv hatása alatt vagyok, annyira ütött a Lány a vonaton története.
A tartalomleírás alapján a cselekmény meglehetősen egyszerűnek tűnik: Rachel naponta egy órát utazik a lakóhelyéről Londonba, a munkahelyére, majd este ugyanennyit vissza. Ebben ez idáig semmi meglepő nincs: a briteknél ugyanis egyáltalán nem meglepő az, ha valaki messzebbről jár be a munkahelyére dolgozni. Van aki 90 km-t utazik mindennap csak odafelé.
Az viszont már elgondolkodtató számomra, hogy valaki egy ilye relatíve hosszú úton miért nem tudja elfoglalni magát valami értelmes cselekvéssel, és miért kezd el hülyeségekről fantáziálni, mint Rachel? (persze akkor ez a regény sem születhetett volna meg).
Mert hogy ő csak bambul kifelé az ablakon, illetve sajnáltatja magát, továbbá piál is, elvégre alkoholistáról van szó.
A nap fénypontját az jelenti a számára, amikor egy bizonyoson útszakaszon a vonat mindig lelassít annyira, hogy belátni a házakba is, ő pedig az egyik házban élő fiatal pár életéről kezd el fantáziálni, Jessnek és Jason-nek nevezve őket. Az persze kicsit sem zavarja, hogy semmit nem tud ezekről az emberekről valójában, a lényeg az, hogy a boldog életről/párkapcsolatról szőtt elképzeléseit vetíti rá ennek a vadidegen párnak az életére, akik lehet, hogy már csak társas magányban élnek együtt.
A szerző meg szépen beviszi az olvasót az erdőbe, de a média, amely időközben nagyon felkapta a könyvet, csak adja a szerző alá a lovat.

Azt hinnénk ugyanis, hogy a könyv egyetlen főszereplője, Rachel, az ingázó lány, de a történetet olvasva kiderül, hogy még két női szereplő van, akik ugyanazt a történetet máshogy látják, na meg persze az életük is más.
Csakhogy a könyv, illetve a média valahogy Rachelt teszi meg központi alaknak, talán azért mert ő az első beszélő is, illetve ő talán a legproblémásabb szereplő: a csaj ugyanis alkoholista, de nem ez a legrosszabb benne, hanem a folytonos önsajnálat, illetve képtelen annyiban hagyni, elengedni a dolgokat.
Egyszerűen és röviden összefoglalva, egy szerencsétlen hülye csődtömegről van szó, aki képtelen kézben tartani a saját életét. Ami viszont még rosszabb, hogy emiatt mások sem tudják elviselni a társaságát, tehát egy igazi ördögi körbe kerül, ahonnét látszólag nincs kiszállás.
A másik két nő története csak később derül ki, de azokban sincs több pozitívum: dettó ugyaolyan problémás karakterek, mint Rachel, csak jobban tudják leplezni.
Főleg Meganre igaz ez, aki férjezett, és látszólag boldogságban él, de valami nyugtalanság mégis hajtja belülről, mígnem egy nap végleg eltűnik, ki tudja hová.
Anna, a harmadik nőalak szintén férjezett, sőt gyereke is van, az egyetlen gond az, hogy a férje korábban RAchel férje volt, csak hát mert a nő elszerette előle, emiatt a viszony nem éppen felhőtlen közöttük. Persze ez amúgy érthető is. Aki járt hasonló cipőben, mint RAchel, az minden bizonnyal "Szemét kurvának" tartja Annát, de a helyzet nem ilyen egyszerű: Hawkins regényében igen komoly, olykor traumaszerű meglepetések érhetik az olvasót, mert semmi és senki nem az, aminek, vagy épp akinek látszik.
Ez hasonló a Holtodiglan című regényhez, amellyel ezt a könyvet is összehasonlították. Nos, valóban vannak hasonlóságok, közös pontok, de azért két merőben más regényről van szó.
Gillian Flynn Holtodiglanja ugyanis egy teljesen más típusú nőalakot mutat be, mint amit már megszokhattunk: hiába a az emancipáció, meg a karrierizmus, a nőket azért minden hivatástudat ellenére mégiscsak szerelemre, családra vágyó karakterként ábrázolják. A Holtodiglan Amyje ezzel ellentétben egy velejéig romlott, gonosz karakter, akinek egyetlen rokonszenves megnyilvánulása sincsen. Igazából úgy viselkedik, mintha nem is nő lenne.
Hawkins regényében nem ilyenek a női szereplőK, viszont a cselekményből levonható tanulság az ugyanaz: egy felszínesen boldognak, kiegyensúlyozottnak látszó partnerkapcsolat sokszor nem az, csak az emberek gondolják ezt. Valójában azonban sokszor inkább társas magányban élnek az emberek, illetve sokszor megjelenik egy harmadik személy is. Magyarul szólva megcsalja egyik ember a másikat, és sokszor nem is annyia alkalmilag, hanem párhuzamos viszonyt tartanak fenn, olykor évekig, a megcsalt fél tudomása nélkül.
Na ezért olyan kurva kemény efféle regényeket olvasni, mert illúziórombolóak. Tartós boldogság ugyanis nincs, csak rövidke, aztán jön a megszokás, az unalom, vagy éppen a véget nem érő veszekedések. Szerelem sehol, amit pedig annak gondolnánk az valójában nem az, inkább szexuális vágy, ami aztán elmúlik: a hétköznapi taposómalom felőrli azt.
Sokan a témája, a főszereplők karektere, illetve a történetvezetés miatt lehúzták, megutálták eme könyvet, de én nem értek velük egyet. A történet ugyanis jó, mint ahogy történetvezetés is, egyedül a szereplőkkel nem vagyok kibékülve, ugyanis meglehetősen utálom az ilyen önsajnáltató, nyavalygó, szerencsétlen embereket, viszont nélkülük nem lehetne drámákat, lélektani krimiket írni. Egyszóval kellenek ők is, bár leginkább elrettentő példának.
A könyvből hamarosan film is készül, de erről nem tudok sokat, mindenesetre a filmadaptációk kulcsszó alatt meg lehet találni ezt a bejegyzést is.
A könyvet a XXI. Század Kiadó jelentette meg hazánkban.

Kiersten White: Paranormalcy

Fiatal szerző új sorozatáról szeretnék beszélni, amelynek ez az első kötete. A másik kettő még nem jelent meg magyarul, de az Amazonról eredetiben megrendelhető.
A könyvben mindenféle paranormális lény szerepel a vámpíroktól a tündérekig, de nem ám valamiféle meseországban, vagy távoli bolygón, hanem a jelen időben itt a Földön, az emberek között
A regény ugyanis arról szól, az ún. paranormális lények (pl. vámpírok, vérfarkasok) együtt élnek az emberekkel. Na persze nem az eredeti alakjukban, mert úgy egy kissé ijesztőek lennének az átlagemberek számára. Ebből adódóan ők is igyekeznek emberi külsőt ölteni, az átlagember meg soha a büdös életben nem gondolná, hogy mit tudom én egy kávézóban egy vámpír szolgálja ki. Pedig ebben a regényben éppen valami ilyesmi történik!
Miután az emberek szeretnek mindent rendszerekbe sorolni, ezért a paranormálisok tevékenységét is elkezdték rendszerezni, szabályozni, és aki netán megsértené a szabályokat, elfogják és megbüntetik.
Akármilyen rafkós álcát viselnek is, van valaki, aki átlát ezeken és felismeri az összes paranormális lényt, éppen ezért a Hivatal sokszor őt küldi különböző bevetésekre világszerte.
Evelyn mindössze kamaszkorú még, de emiatt a képességei miatt komolyan foglalkoztatják, emiatt valódi kamaszkora nincs is. Igaz, hogy tanulnia még neki is kell (bár ő magántanuló), de barátai, kortársai még sincsenek, szóval eléggé magányos. Na jó, van egy sellő barátnője, aki akváriumban él, de mégis mi a fenét lehet vele így csinálni?
Evie átlagéletet szeretne, de a sors eléggé belekavar, amikor az útjába sodorja Lendet, az alakváltó fiút, aki betör hozzájuk a központba, ezért elfogják. Közben a lány volt barátja, a tündér Reth is féltékeny, és visszacsábítaná a lányt,ámde nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy valaki sorra öldösi a paranormális lényeket világszerte. Ezenkívül Evelyn élete is veszélybe kerül, ezért a lány elszökik a központból.
A könyvről eléggé ellentmondásos a véleményem, ugyanis hol tetszett, hol nem. Leginkább az érdekelt, hogy mi lesz a történet végE, és ki a gyilkos, de a szerző eléggé összecsapta a mese végét, ezért támadt egy olyan gyanúm, hogy ez is egy sorozat lesz, és nem is csalódtam: tényleg az, de ezt már fentebb említettem.
Az is érdekes, hogy a szerző meglehetősen sokféle paranormális lényt szerepeltet a kötetben, de mivel egy sorozatról lesz szó, ezért ebbe nem kötnék bele: valószínűleg meglesz ennek is az értelme a kövekező két kötetben.
Evelyn a főszereplő lány nekem egy kicsit Doktor Szöszi jellegűnek tűnik a rózsaszín sokkolójával, meg a nőies szerkók imádatával, miközben olykor action womanként viselkedik.
Mindenesetre elég érdekes a lány ahhoz, hogy két paranormális lény versengjen érte: egyikük Reth, a tündér, másikuk pedig Lend az alakváltó fiú.
Utóbbi számomra kifejezetten rokonszenvesnek tűnik, míg a tündérfiú inkább egy hatalombuzi köcsögnek.
A könyv a fantasy és az ifjúsági regények keveredése, szóval afféle modern mese, emiatt a kamasz lányok biztosan szeretni fogják. Nekem ez nem sikerült maradéktalanul, de ez legyen az én bajom.
A regény a Vörös .Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.