2015. július 14., kedd

Melanie Benjamin: Az aviátor felesége-Charles Lindbergh feleségének története

Charles Lindbergh nevét kis hazánkban is sokan ismerik, hiszen az amerikai ezredes volt az első, aki repülőgépével elsőként repülte át az Atlanti-óceánt. A mai sugárhajtású gépek korában ez nem hangzik olyan óriási dolognak, de  az akkori időkben egy-egy ilyen utazás hetekig/hónapokig tartott, hiszen az óceánt csak hajóval lehetett átszelni.
Erre jön egy szőke hajú fickó a kis gépével és az Amerikai Egyesült Államokból Párizsba repül 1927-ben át a Nagy Vízen, egyértelmű, hogy szétszedik érte az emberek, hiszen féltek ettől az ördögi masinától, amit repülőgépnek hívtak.
Innentől kezdve Lindberghnek nem volt többé nyugta: élete közügy lett, folyamatosan fotósok, meg firkászok járkáltak a nyomában, és a családtagjai is automatice híresek lettek. Sőt, a Lindbergh nevet mind a mai napig tisztelik az USA-ban. Szóval az ezredes az első celebek egyike volt, de ő legalább jogosan.
Viszont az is jogos kérdés, hogy a felesége mitől érdekes? Csinált-e egyáltalán valami fontosat, vagy csak a Lindbergh legendából akart megélni?
Nos, az a helyzet, hogy Anne Morrow sokág valóban a férje árnyékában élt, csak később lett elismert pilóta, aki a férje és a családja kiszolgálásán kívül írással is foglalkozott, bár művei csak mostanában jelennek meg Amerikában.
A Lindbergh házaspár még fiatalon
Melanie Benjamin írása ennek az asszonynak az életét igyekszik bemutatni a nagyközönségnek. Azért írom ezt így, mert a könyv mégiscsak Charles Lindberghről szól, és nem Anne-ről, de hát az asszony inkább oldalkocsi volt, mint önálló személyiség, viszont az alakja már csak azért is fontos lehet, mert kurva sokan kíváncsiak a hírességek családjára is, illetve arra, hogy milyen lehet velük együtt élni, és milyen az a társ, akit maguk mellé választanak.
Anne Morrow, a feleség kifejezetten jó családból származott, hiszen az apja volt mexikói nagykövet, de amerikai szenátor is, tehát a pénzre abszolút nem volt gondja a családnak.
Az már sokkal inkább gondot jelentett, hogy Anne félénk és önbizalomhiányos volt, de a Google-ön talált képei alapján ez nem is olyan meglepő, ugyanis kifejezetten előnytelen külsejű nő volt. Persze ez önmagában még nem okoz önbizalomhiányt, csak akkor, ha az illető másokhoz hasonlítja magát, és őket különbnek hiszi ebben a versenyben.
Nos, Anne is így gondolkozott, ugyanis azt gondolta magáról, hogy semmit extrát nem tud a testvéreihez képest: pl. nincs jó külseje, nem ő a fiú örökös, továbbá nem tudja jól eladni magát egy társaságban, nem tud szórakoztatni flörtölni. Már pedig ezek népszerű tulajdonságok, ott Amerikában. Az pedig kurvára nem számít, hogy elvégzett egy menő főiskolát, hiszen a gazdagoknál olyan természetes dolog, mint a levegővétel.
Ezek után nem csoda, ha Anne úgy gondolja, neki nincs joga ugyanahhoz a dolgokhoz, mint a látszólag sikeres és népszerű embereknek.
Itt van például Lindbergh ezredes is, akibe Anne is belezúgott a hőstette után sok nőhöz hasonlóan. Csakhogy neki sok nővel ellentétben volt alkalma személyesen is találkozni a Bálvánnyal a családjának köszönhetően. Ekkor akár ki is ábrándulhatott volna belőle, hisze addig csak papírmasé figuraként létezett a számára, de a lány még jobban belezúgott az ezredesbe. Az meg külön öröm lehetett számára, hogy a Bálvány is szeretett az ő társaságában lenni, sőt elvitte repülni is! Nem csoda, hogy a lány nagyon boldog volt. Ebből akár egy nyálas-cukormázas szerelmi történet is lehetett volna, de mégsem lett az, annak ellenére, hogy összeházasodtak.
Ámde ez a házasságuk nem a szerelmen-szereteten alapult: Charles Lindbergh voltaképpen egy asszisztenst keresett magának, aki éjjel-nappal kéznél van, és alkalmas arra, hogy megtanítsa repülni is A szerző állítása szerint a férfi ugyanakkor szenvedélyes szerető is volt, tehát ezen a téren sem lehetett rá panasz. Szeretni viszont különösebben nem tudott, rideg gyermekkorát okolva ezért, de a kötet alapján szerintem egy egoista barom volt, ezért volt képtelen figyelemmel fordulni a másik ember felé.
Ahogy láttam, a legtöbb női olvasónak/bloggernek hasonló a véleménye róla és ellenszenves alaknak tarják, de érdekes módon sok nő éppen ilyen egocentrikus fickókba szeret bele. Talán azért, mert ők tudják, mit kell mondani nekünk nőknek és úgy tudnak játszani rajtunk, mint egy hangszeren. Mindez jellemző volt Lindberghre is, aki társaságban nagyon elbűvölő tudott lenni, de otthon teljes odaadást várt el mindenkitől, csicskáztatta a feleségét, stb.
Ha már feleség, hát ejtsünk szót Anne-ről is, aki szintén nem volt szerelmes Lindberghbe, inkább csak rajongott érte, mint tinilányok a népszerű énekesekért/színészekért/sportolókért. Na most erre egy kapcsolatban nem lehet alapozni, mert a bálványozott fél kihasználja csak az iránta való rajongás, ahogy Linberghéknél is történt. A nő meg persze hagyta magát csicskáztatni, és nem szólt vissza, ami különösen azért tragédia, mert egy főiskolát végzett, intelligens nőről van szó, és nem egy buta libáról.
Anne Morrow Lindbergh már idősebb korában
Végül 50 éves kora tájékán jött rá, hogy elment mellette az élete és kezdett el önállóvá válni, miközben a bálvány ledőlt, és meglátta az emögött rejtőző szánalmas kis embert. Különösen megrázó, amikor a szerző bemutatja a már végsőkig legyengült haldokló Lindberghet, akinek már annyi ereje sincs, hogy egy poharat felemeljen. Pedig egykor egy egész ország és a fél kontinens bálványa volt, de mégis esendő halandóként távozott ebből a világból, miközben a felesége továbbra is támogatta őt.
Melanie Benjamin könyvéből kiderül, hogyan válik felnőtté Anne Morrow, és hogyan lép ki a férje árnyékából, miközben a valódi boldogságot is megtalálja valaki másnak az oldalán.
Persze el lehet őt ítélni, le lehet kurvázni, de az ő helyzetükben nem lehetett csak úgy elválni, hiszen a sajtó folyamatosan basztatta őket, ráadásul igazi álompárnak kiáltották ki Lindberghéket, tehát nem lehetett csak úgy kiszállni ebből a helyzetből. Ráadásul Morrow-nak ehhez már nem lett volna elég ereje, hiszen az önbizalomhiányát, félénkségét csak repülés közben tudta leküzdeni, a földön viszont továbbra is problémái akadtak.
Lindbergh elvárta, hogy a felesége a repüléshez is asszisztáljon. Végül asszonyból is pilóta lett, méghozzá egész jó!
Melanie Benjamin regénye nem is annyira életrajzi mű, inkább egy lélektani folyamatot ábrázol a szerző, miközben a cselekmény időnként ugrál az időben, mert a szerző időnként megszakítja a mesét a haldokló Lindbergh történetével. A legtöbbször viszont a cselekmény folyamatosan íródik, miközben az olvasó végigkövetheti a kívülről nézve irigyelt gazdagok életét, és rájön, hogy nem mind arany, ami fénylik. Pláne, hogy Lindberghéknek elrabolták az elsőszülött fiukat, akit aztán meg is öltek bosszúból, pénzért, vagy csak feltűnést akartak kelteni. Ki tudja?
Mindezt nem azért írom, hogy sajnálni kelljen az ún. gazdagokat, hanem azért, hogy lássa az olvasó: nekik is vannak problémáik, hiszen a sok pénz és a hatalom teljesen más feladatokat kíván meg az embertől, mint egy átlagélet.
Anne Morrow sokáig hibás úton járt, de végül élete delén mégis megtalálta a boldogságot, illetve azt a feladatot, amelyet teljes szívvel és örömmel tudott végezni. Eközben a férjére sem haragudott meg, legfeljebb eltávolodott tőle, de ez annyi házasságban eltöltött idő után, mint ami az övéké volt, ez természetes is.
A könyvet elsősorban az életrajzok, dokumentumkötetek kedvelőinek ajánlom, de a lélektant szeretők sem fognak csalódni.
Kiadja a Pioneer Kiadó.

2015. július 1., szerda

Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

Hosszú idő óta nem írtam a blogba új bejegyzést a sok munka miatt és nem is terveztem tovább folytatni, de aztán jött ez a könyv, amely egyszerűen nem hagyott békén, és szinte követelte, hogy írjak róla. Nos, ez történik most.
A szerző könyve  a valóságon alapszik és elvezeti az olvasót a western, azaz a vadnyugat világába, amelyről szinte mindenkinek van képe néhány Bud Spencer-Terence Hill-film nyomán, de sokan olvasták a Nagy Indiánkönyvet is.
Nos, ez teljesen hamis, ámde legalább hálás képet mutat a vadnyugatról, amelyről a pisztolypárbajok, a kocsmák, meg a lasszózó cowboyok jutnak mindenkinek az eszébe.
A valóság ezzel szemben nem ez: a vadnyugat ugyanis nem volt valami vidám dolog, sokkal inkább kemény és kegyetlen világ volt, ahol nem igazán adtak az olyan dolgokra, mint az empátia és a tolerancia, mert sokkal inkább a túlélésre koncentráltak.
Az első telepeseknek ugyanis meg kellett küzdeniük a kontinens nyugati részén élő bennszülött indiánokkal, akik érthető módon nem akartak máshova menni, ezért muszáj volt megritkítani őket.
A másik a terület szélsőséges kontinentális, mérsékelt övi sivatagi éghajlata volt, amihez hozzá kellett szokni: nyári nappalokon a hőmérő ugyanis 35 fok fölé kúszik, de olykor a 40-45 fokot is megugorja, télen viszont mínusz 10-20 fokokat mutat. A tavasz és az ősz kiesik, csapadék nem jellemző, viszont ezen az éghajlaton is meg kellett termelni az élelemnek valót, ugyanis nem volt teszkó, meg egyéb hipermarketet, ahol ezeket meg lehetett volna venni. Sőt nem voltak üvegházak, és egyéb modern találmányok sem, úgyhogy ha beütött a klíma és elpusztult a termés, az emberek nagyon rábasztak. Különösebb civilizáció tehát nem volt a környéken, szóval sokan belehaltak ebbe az életmódba.
Miközben az első vadnyugati telepesek megpróbáltak otthon teremteni a vidéken, a hozzátartozóik keleten éltek, de hogy ne szakadjon szét a család, sok asszony útra kelt nyugatra, hogy a férjük mellett lehessenek. Csakhogy csöbörből vödörbe kerültek, ugyanis odautazva sem látták olyan nagyon sokat a családfőket, ugyanis ők dolgoztak és napokig távol maradtak az otthontól, ezért az asszonyok ún. társas magányban éltek.
Csakhogy akkoriban ezt el kellett viselni, mert egy nőnek akkoriban kuss volt a neve, pláne a western világában, ahol az asszonyok csak mellékszereplők lehettek, azaz vagy valakinek a felesége/lánya(i) voltak, vagy bordélyházban dolgoztak, de utóbbi esetben nem számítottak tisztességes nőnek.
Egy szó, mint száz: a western világa a férfiakról szólt, úgyhogy nem csoda, hogy sok nő megkattant ebben a rideg világban, mert nem tudták többé a valóságot elviselni. A férfiak meg nem tudtak ilyen nőkkel mit kezdeni, mert semmire nem voltak már jók, csak koloncot jelentettek, ezért meg kellett tőlük szabadulni, ami azt jelentette, hogy ezek a nők visszatértek a családjaikhoz keletre. A probléma mindössze az volt, hogy egyedül nem mehettek, csak kísérővel . Ők voltak az ún hazatérítők, akik vállalták a nehéz és fáradságos utat, amelyet szekérrel tettek meg a sokszor mocsaras-saras, földutas kontinensen, ugyanis az 1850-es években még nem volt modernizáció sehol.
Egy ilyen ilyen nehéz küldetésről szól ez a regény is, melynek során a hazatérítő szerepét egy nő, bizonyos Mary Bee Cuddy vállalja el, amely már önmagában vérlázító volt, hiszen ez a feladat nem volt nőnek való akkoriban. Mindezt hősnőnk is belátja, és éppen ezért ezért szerződteti George Briggst, a földfoglalót, hogy kísérje el őket, és segítsen, miután más férfi a településről nem volt hajlandó vállalni a feladatot.
Nos, egy ilyen kerettörténetből több mindent is ki lehet hozni: például ha nő írta volna a sztorit, akkor Cuddy és Briggs biztosan egymásba szeretnek és mindenki hazakerül, mindenki boldog stb. Egy ilyen verzióban érdekes módon mindkét főhős komoly változáson megy keresztül, hiszen mindketten megtanulnak szeretni a végére, és egy nő szemével a vadnyugat világa sem tűnne olyan keménynek, mert bizonyos részletek kimaradnának. Cserébe viszont kapnánk egy nem túl hiteles, viszont legalább szórakoztató kalandregényt, némi szerelmi szállal felturbózva.
Csakhogy a regényt férfi írta, ezért egész más kimenetele lesz a történetnek. Szerencsére Glendon Swarthout nem viszi túlzásba a férfi szerep kihangsúlyozását, tehát nincsenek pisztolypárbajok, kocsmai verekedések, sőt még seriff sincs. Hálistennek a hímsovinizmus is elmarad,mert a szerző egy kifejezetten erős női karaktert teremtett, hiszen Mary Bee Cuddy gyakorlatilag majdnem mindenre képes, amire a férfiak (pl. földet művel illetve van önálló vagyona, ami akkoriban megint csak nem volt jellemző a nőkre), csak hát az az egy gond van, hogy nőnek született, és ez így meglehetősen ellentmondásos helyzet. Az még plusz adalék, hogy a szerző kifejezetten előnytelen külsejűnek ábrázolja a főhősnőt, akibe már eleve nem lehet beleszeretni, hogy a férfias tulajdonságairól már ne is beszéljünk. Ugyanakkor egy mélyen vallásos, kifejezetten erkölcsös nőről van szó, aki úgy érzi kötelessége segíteni a szegényeket, tehát már leve nem megy le olyan ocsmány állati szintre, a korszak férfiaival  ellentétben, mint például Briggs is. Utóbbi például kifejezetten hozza ezt a szintet, annak ellenére, hogy lényegében társadalmon kívül figuráról van szó.
Annak ellenére, hogy egy hetekig tartó utazásról van szó, mégsem kalandregényt írt a szerző, tehát nem az a lényeg,. hogy a szereplők milyen viszontagságokon mennek keresztül az út során (bár azért ez is fontos), sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a két főszereplő szembesül a saját gyengeségével, vagy korlátaival, szóval egyikük ereje sem végtelen. Aztán, hogy megborulnak-e, vagy sem az mára lelkierejüktől függ.
Mindenesetre ez a szembesülés Cuddy esetében hangsúlyosabb, hiszen az ő esetében drámaibb a helyzet: az eddig önálló életet élő, látszólag erős nőnek rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan erős, és hogy több a női tulajdonság benne mint gondolná, csak éppen elfojtotta. Olyanokra gondolok például, hogy egyre többször fárad el fizikailag, hisztizik is, és az őrült nőkkel sem mindig tud bánni, tehát kell a határozott férfikéz.
Ráadásul azért is megrázó Cuddy helyzete, mert hiába ismeri fel, hogy ő is vágyik valamiféle gyengédségre, netán szerelemre, ha egyszer semmilyen férfinak nem kell. Valójában ez volt az, ami megrázott engem, illetve még a kötet elején az a jelenet, amikor az egyik nő hirtelen megkattan és megöli az újszülöttjét. Akkor elgondolkoztam, hogy folytassam-e az olvasást.
A szerző amúgy is nyers, szigorú, és végtelenül leegyszerűsített formában ábrázolja az emberi életet, amelyben semmiféle szeretetnek, szerelemnek nincs szerepe, mert azt gyengeségnek tartják, és lenézik, megvetik, kiröhögik.
A kötet stílusa erősen emlékeztet Cormac McCarthyéra, tehát akinek tetszett a Nem vénnek való vidék, vagy az Út, az ebben a könyvben sem fog csalódni.
A könyvből tavaly film készül Tommy Lee Jones és Hilary Swank főszereplésével, de erről nem tudok sokat, mert annyira nem érdekelnek a filmek. Viszont a magyar kiadás ezzel a filmes borítóval jelent meg a Maxim Kiadó gondozásában a Mont Blanc válogatás nevű sorozat keretein belül.