2014. június 30., hétfő

Sarah Fawkes: Amit csak ő akar - a szenvedély fogságában

Amióta az Ötven Árnyalat Trilógia megjelent a piacon, elszaporodtak a hasonló jellegű, női szerzők által írt erotikus olvasmányok, pedig sokan utálták az E.L. James által írt sorozatot, többek között én is. Mondjuk ez mindegy is, mert ettől függetlenül kurva nagy sikere lett szerte a világon, úgyhogy nem véletlenül másolták annyian.
Ez a könyv is egy ilyen másolat például, csak ez egy kötetbe sűríti bele a cselekményt hála istennek a Szürkével ellentétben. Itt is van dúsgazdag, parancsolgató hajlamú pasi, illetve (szexuálisan) tapasztalatlan, csóró lányka, akik aztán szeretők lesznek. Végül is sok nő szeretné, hogy úgy istenigazából ellássák végre a baját, de nekem azért furcsa és életszerűtlen volt az, hogy egy ilyen tapasztalatlan lánynak, mint Lucy is, egyből hatalmas orgazmusai legyenek, illetve profi módon cidázza le a vállalat nagyfőnökét, Jeremiah-t. Na, szóval ilyen a valóságban azért nincs. Helyette sokszor csetlés-botlás van.
Az is erősen valószínűsíthető, hogy a két főszereplő egymásba szeret, de ez nem derül ki a könyvből, mert ezt a fonalat a szerző nem dolgozta ki, sőt nekem olyan érzésem van, hogy nem fejezte be a regényt sem, hanem lesz valahol folytatása, csak erre sehol nem találtam utalást. Amúgy a regény elsősorban a szexelésre helyezi a hangsúlyt. és nem a cselekmény kibontására, de aki figyelmesen olvas, az rájön, hogy egy krimiről van szó, amelyben Lucyt megmérgezik, és csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem hal meg. Azt viszont nem tudjuk meg, hogy ki a gyilkos. Valószínű, hogy ez már csak a folytatásból derül ki. A könyv amúgy szerintem élvezhetőbb volt, mint az Ötven Árnyalat Trilógia, de azért nem volt akkora élmény. Egyszer azonban el lehetett olvasni.

2014. június 24., kedd

J.R.Moehringer: Sutton - egy bankrabló igaz története

Itt a blogon több bűnöző életéről szóló könyvet is bemutattam már, pl. a Jeges, vagy Kenneth Rijock, illetve most Willie Sutton is sorra került. Hálás téma ez, hiszen az emberek akármennyire is elítélik őket, csak érdeklődnek az iránt, hogy mi motiválja őket a bűnözésre, illetve hogyan gondolkodnak/élnek, stb.
Sutton némileg kilóg a bűnözők sorából, részben azért mert nagyon népszerű volt Amerika-szerte, illetve azért is, mert ő egy érző szívű bűnöző volt, aki ha nem volt muszáj, nem volt agresszív másokkal, illetve külsőre is egy konszolidált figura volt, szóval nem nézett ki rosszfiúnak.
Ahogy olvastam a róla szóló könyvet, valahogy a Csak semmi pánik című film pánikbeteg bűnözője jutott eszembe róla, akit Robert de Niro alakított zseniálisan. Igaz, hogy Sutton nem volt pánikbeteg, csak éppen túlzottan érzelmes volt, és nem az az agresszív terrorista, akinek a gengsztereket elképzelik az emberek.
Annyira nem, hogy hagyta magát a bátyjai által terrorizálni, és inkább kussolt, minthogy beárulta volna őket a szüleiknél. Az árulást ugyanis a legsúlyosabb bűnnek tartották New York gettóiban, ahol ugyebár Sutton is nevelkedett a XX. század elején hatalmas szegénységben.
Az akkori életkörülményeket össze sem lehet hasonlítani a mostanival: akkor régen tényleg nyomor volt, hiszen nem volt közművesítés, bevezetett víz/gáz/áram/fűtés, nem volt munka sem, illetve Amerikában ekkora esett a szesztilalom kora is, ami remek lehetőséget kínált a bűnözőknek. Érdekes, hogy Sutton ezt nem használta ki, sőt ő nem is akart igazából bűnöző lenni, inkább a haverjai beszélték rá a széffeltörésekre, majd később ebből következett a bankrablás.
Ámde a legfurcsább nem is ez ebben a történetben, hanem az, hogy Sutton fiatalon beleszeretett egy gazdag család lányába, akit aztán eltiltottak tőle, majd az apja férjhez kényszerítette valami gazdag család fiához, de a lányt Sutton soha nem tudta elfelejteni, sőt nekem a könyvből úgy tűnik, hogy kifejezetten bedilizett a nő utáni vágyakozásba, ugyanis nem volt más nő az életében, családot sem alapított, bár az is igaz, hogy többször is megjárta börtönt, míg végül végleg szabadon engedték.
Na, itt kezdődik ez a regény is, amikor már Sutton idős, és beteg is, talán ezért is kapott kegyelmet. Szabadon bocsátását komoly érdeklődés kíséri, éppen ezért a New York Times riporterével, és fotósával kell töltenie a Karácsony első napját nem sokkal a szabadulása után.
Ennél fogva a regény két idősíkon játszódik: vagyis a múltban és a jelenben, és a szerző ezeket a síkokat egy-egy fejezeten belül többször is váltogatja.
Érdekes, hogy pont a jelenben játszódó részeket szedték dőlt betűvel, míg a múltbeli eseményeket hagyományosan. Talán azért van ez, mert a múlt érdekesebb, mint a jelen, és a szerző, na meg a kiadó, ezt így akarja hangsúlyozni.
A könyvről amúgy olyan kritikákat írtak, hogy minden bizonnyal el fogja varázsolni az olvasót, meg hasonló méltatásokat, de nálam ez nem sikerült: jó, hát egyszer el lehetett olvasni, de nekem annyira nem volt szimpatikus a figura. A Jeges története sokkal jobban tetszett, mert ő tényleg egy igazi bűnöző volt, míg Sutton inkább a körülmények áldozata, aki gyűlölte a szegénységet, és úgy vélte, hogy mindezt a bankok okozzák. Mondjuk nem ő az egyetlen és valahol igaza is volt, de azért a teljes igazság nem ez. Mindenesetre ezzel a felfogásával hallatlan népszerűségre tett szert Amerikában, ahol a nép valamiféle hősnek gondolta.
Valójában nem volt az, csak egy problémákkal teli ember volt, aki végül meghalt a hatvanas évek végén. Ez utóbbi korszak számít jelen időnek a könyvben, míg a mostani időkben már történelem ez az időszak is.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Kánya Kata: Darabokra tört szívek - tizenegy igaz történet

Kánya Katát leginkább a társkereső irodája miatt ismerik az emberek, illetve az egykori rádióműsorról, a Kedd Esti Cupidóról, amit a Juventus Rádió sugárzott valamikor húsz-huszonöt éve. Azt már kevesebben tudják, hogy az eredeti foglalkozása színésznő, mert akkora alakításai azért nem voltak neki. Nincs is ezzel baj, mert legalább időben váltott és a segítő szakma valóban jobban megy neki, hiszen egy kívül-belül rokonszenves egyéniség, hatalmas beleérző képességgel és szívvel.
Korábban már jelent meg egy könyve a Társtaláló, amelyről már én is írtam korábban. Ebben a könyvben az a jó, hogy gyakorlati tanácsaival segíthet társat találni az egyedülállóknak. Kata második könyve,  a Darabokra tört szívek viszont nem ilyen, hanem egy történetgyűjtemény, ami az alcímből ki is derül.
A történetek szereplői valamennyien Kata ügyfélköréhez tartoznak, azaz társkeresők, bár kiderül, hogy erre még nem mindegyik szereplő áll készen. Cserébe viszont legalább kibeszélhették magukat, ami egy hatalmas dolog, mert legalább az őket gyötrő feszültség egy részétől megszabadultak.
Márpedig ilyen feszültségek, drámák bőven akadnak ebben a kötetben, hiszen volt olyan nő, akinek öngyilkos lett a férje, de volt olyan is, aki prostituáltnak ment, hogy a szülőfalujából Pestre kerülhessen, de olyan is akad, aki egy ikerpár mindkét tagjához férjhez ment (persze csak egymás után), de aztán mindkét férje meghalt. Érdekes, hogy a megszólalók többsége nő, hiszen a férfiak szerint a segítségkérés gyengeségnek számít, amit ők rosszul viselnek, és a társadalom is nehezebben tolerálja, míg a nőktől ugyanezt jobban elfogadják. Kata könyvében is csak két férfi mesélő van, akik szintén komoly problémákkal küzdenek.
A könyvet úgy reklámozták, hogy megrázó, dráma, ami egyébként igaz is, mert még engem az érzéketlen olvasót is szíven ütött egy-két történet. Lesznek persze olyan olvasók, akik azt mondják, hogy némelyik történet biztosan kamu, de én ezt nem tudom, meg nem is akarom megítélni. Amúgy sem ez lenne a célja a könyvnek, hanem hogy gondolkodtasson: másnak is vannak problémái, sőt olykor sokkal súlyosabb gondjai, szóval nem vagyunk egyedül. Senki sem sziget, bármennyire is úgy érzi az ember néha, szóval szükségünk van a többi emberre mindenképpen.
Nem véletlenül mondják, hogy az ember társas lény, akinek előbb utóbb szüksége lesz társ(aság)ra, mert különben megőrül a magánytól. Nem véletlen, hogy a legsúlyosabb büntetés az, amikor valakit kivet magából egy közösség, vagyis kiközösítik, és nem beszélhet senkivel.
Nem véletlen, hogy virágzanak a különböző társkereső irodák, illetve online közösségi oldalak, ahol az emberek tudnak egymással beszélgetni ebben az elidegenedett, modern világban is. Kata is egy ilyen irodát működtet, ahová be lehet menni, és lehet vele beszélgetni is. Sajnos, a tagsági elég húzós, de cserébe a tulajdonosnő kiszűri a csak szeretői/szexuális kapcsolatra utazókat, akik majd máshová mennek. Van dögivel hely, ahol ők is megtalálják a számításaikat, de Kata irodája igényességre törekszik. Aki bővebb információt szeretne, nézze meg a művésznő honlapját
A könyvet kiadja a Jaffa Kiadó

2014. június 17., kedd

Chris Greenhalgh: Ingrid Bergman megkísértése - a színésznő és Robert Capa szerelmének története

Ingrid Bergmanról elsősorban a Casablanca című film jut sokak eszébe, illetve sokan azt is tudják, hogy ő volt Hollywood jókislánya, aki nem ivott/drogozott, nem pasizott és nem voltak botrányai se se. Helyette házasságban élt Petter Lindströmmel, aki egyben a menedzsere is volt.
Valójában ez a jókislányság is csak egy szerep volt, amit a menedzserek és a filmstúdiók aggatták rá a színésznőre, miközben ő fulladozott ebben a szerepben.
Nem is csoda, hogy végül Bergman fellázadt és otthagyta a családját Roberto Rossellini filmrendezőért. A végeredmény hatalmas botrány lett, és senki sem értette, hogy egy állítólag kiegyensúlyozott házasságban élő nő miért tesz ilyet. Persze ez a kiegyensúlyozottság csak látszólagos volt, és a csak a külvilágnak szólt.
Azt már csak kevesen tudják, hogy a színésznőnek nemcsak Roberto Rossellinivel volt viszonya, hanem  Robert Capa fotós-haditudósítóval is, még Rossellini megjelenése előtt. Mindez akkoriban még könnyebben titokban maradhatott, hiszen akkor még nem volt olyan izmos a bulvársajtó Amerikában, és lesifotósok sem igen léteztek még. Ezzel szemben ma egy amerikai hírességnek gyakorlatilag lehetetlen magánéletet élni ebben a bulvárvilágban.
Ha már híresség: a másik ismert emberről Robert Capáról még kevesebbet tudtam, mint Ingridről egészen mostanáig. Mindez azóta változott, hiszen ez a második könyv, amit vele kapcsolatban olvastam, tehát volt alkalmam őt valamennyire megismerni. Legelőször az emlékével kapcsolatban rendezett fotókiállítás kapcsán találkoztam a nevével, és ekkor derült ki az is számomra, hogy magyar származású volt. Később azt is megtudtam róla, hogy Friedmann Endre volt az eredeti neve, csak éppen zsidó származása miatt még kamaszkorában elmenekült Budapestről és Párizsban kötött ki. Mellesleg ugyanitt találkozott Ingriddel is.
Korábban Gerda Taro volt a szerelme, aki szintén fotózott, de ő meghalt a spanyol polgárháborúban munka közben. Az ő szerelmüknek Susana Fontes könyve, a Robert Capára várva állít emléket. Ezt a könyvet is olvastam, de még nem írtam róla. Ígérem pótolni fogom ezt a hiányt is.
Visszatérve Bergman és Capa viszonyára: ez nem az unatkozó gazdag szépasszony szeretőt tart című műsorszám volt, hanem egy igazi szenvedélyes szerelem, ami pont a természete miatt nem tarthatott sokáig, hiszen így is rengeteg energiát emésztett fel a találkák megszervezése, stb. Szóval sajnos véget kellett hogy érjen, de amíg tartott, addig szép volt, és legalább volt mire emlékezni.
Chris Greenhalgh angol irodalmár és kutató ennek a szerelemnek eredt a nyomába, és írta meg ezt a könyvet, ami valójában nem is annyira dokumentumkötet,  sokkal inkább regény. Vannak ugyanis benne párbeszédek, illetve a szerző inkább a szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt, mintsem a tényközlésre és ismeretterjesztésre.
Nincs is ezzel baj, csak annyi a problémám ezzel a kötettel, hogy sokszor túlzottan érzelmesre sikeredett a hangvétel, amely azt jelenti, hogy ez regény köröket ver a Danielle Steel könyvekre is, ami azért nem semmi. Persze az is igaz, hogy egy szerelmi kapcsolatról van szó benne, amit nem lehetett felvállalni a külvilág előtt, mert az egyik fél házas, illetve közismert ember ráadásul, tehát ehhez mindenképpen igazodnia kellett az ezt közvetítő szerzőnek.
A regény amúgy kétféle szemszöget mutat be: egyrészt Ingrid Bergmanét, ami egyes szám harmadik személyben íródott, másrészt Robert Capáét, ami viszont egyes szám első személyben. Mindez nagyon szokatlan megoldás, amivel még sohasem találkoztam. Nem tudom, mi lehetett ezzel a szerző célja, de van egy olyan érzésem, hogy Capa figuráját közelebb érezhette magához, míg Bergmanétól távolságot tart.
Ha már távolság: a két ember végül szakított egymással, de Ingrid házasságát már semmiképpen nem lehetett megmenteni: az asszony, mint írtam elhagyta a férjét Rosselliniért, de az a házasság sem sikerült. Capa sorsa tragikusabb: az örök nyughatatlan fotós kereste az újabb háborút, ahol  dolgozhatott és vesztére meg is találta. 1954-ben a vietnami háború színterein dolgozott, amikor is aknára lépett, ami a halálát okozta. Negyven éves volt ekkor.
A könyvet kiadja a Pioneer Kiadó