2014. január 27., hétfő

Lotte&So(e)ren Hammer: Elvetemültek - csak erős idegzetűeknek!

-”Valami bűzlik Dániában” - mondta Hamlet dán királyfi, azaz jobban mondva Shakespeare angol drámaíró, aki kitalálta a nevezett színdarabot. Nos, a fickó a tudhatott valamit, ugyanis az általam elolvasott dán bűnügyi regények valahogy mindig a korrupcióról, a politikáról, illetve valamiféle társadalmi jelenségről szóltak egy izgalmas történet mögé bújtatva. Mindezt a XX. században, szóval pár száz évvel később, de akkor is.
Jó, mondjuk nem sok dán krimit olvastam, csak Jussi Adler-Olsen műveit, illetve most ezt, de amit fentebb mondtam, az visszaköszönt ezekben a könyvekben. A másik közös jellemzőjük ezeknek a könyveknek, hogy mindegyikük kurvára beteg, ezért csak erős idegzetűek olvassák lehetőleg.
A Hammer testvérek könyvében például öt fickót akasztanak fel mértani alakzatban egy vidéki iskola tornatermének mennyezetére, akiket gyerekeket találnak meg ráadásul.
Mindez kurvára brutálisnak hangzik már önmagában is, hát még amikor hamarosan kiderül, hogy az áldozatok mind pedofilok voltak, vagyis gyerekekkel találták vonzónak a szexet.
A társadalom jóérzésű tagjai mindezt felháborítónak találják, csak sajnos ezek az esetek nem igazán jutnak a felszínre, több dolog miatt is: egyrészt az áldozatok kiskorúak, akik fel se fogják, hogy mi történik velük, csak azt érzik, hogy amit velük tesznek az nem helyes.
Másrészt miután kiskorú áldozatokról van szó, akik kiszolgáltatottak a felnőtteknek, ezért könnyebben meg lehet őket fenyegetni, hogy mi történik velük, ha beszélnek.
Harmadrészt pedig a pedofília leginkább a családon belül történik meg, vagyis a legtöbb elkövető a szülő/nagyszülő, vagy egyéb hozzátartozó, akik elvileg a biztonságot kell, hogy nyújtsák a gyereknek, aztán mégse teszik.
Mint említettem a skandináv/dán krimiknek mindig van egy háttértémája, ami jelen esetben a pedofília, azon belül is az, hogy mennyire számít bűnnek megölni a gyerekeket szexuálisan bántalmazó „embereket”
A törvény szerint igen, de mint mondtam, ezek az esetek nem igazán derülnek ki, hiszen tabunak számítanak.
A könyvben azonban elindul egy hadjárat a pedofilok ellen, aminek az a célja, hogy nyilvánosságra hozza, hogy egészen pontosan kik ezek az emberek azért, hogy végre megkapják a jogos büntetésüket. Na nem a rendőrség, vagy a bíróság által, hanem a közember által. Mindez azt jelenti, hogy jól megverik/zaklatják/félelemben tartják őket úgy, ahogy ők a gyerekeket.
A regény témája azt veti fel, hogy mindez az önbíráskodás mennyire jogos, illetve el lehet-e ítélni ezeket az önbíráskodókat. Az emberek nagy része abszolút jogosnak tartja ezt, még abban az esetben is, ha ő éppen nem volt áldozat, de attól még gyereke van, tehát át tudja érezni az ő helyzetüket.
Eközben a koppenhágai rendőrség gyilkossági csoportja munkához lát az örökös időzavarban szenvedő Simonsen felügyelő vezetésével és szépen lassan felgöngyölíti az ügyet, amelynek elkövetői az olvasó számára már nagyjából ismertek, hiszen a szerzők párhuzamosan mesélik el a történetet, bár azért adódnak meglepetések az olvasó számára. Eközben az áldozatok kiléte nem ismert, ezt már csak újsághirdetés alapján deríti ki a rendőrség.
A skandináv krimi műfaji kritériumai ebben a regényben is fellelhetők, vagyis itt az áldozatok sem ártatlan báránykák, hanem sokszor ugyanolyan gonosztevők (vagy még olyanabbak), mint a gyilkos, ezenkívül szinte minden szereplő elviselhetetlenül hülye, akár rendőrről, akár kihallgatottról van szó. A zsaruk közül számomra egyedül a "Komtesse" becenevű hölgy a legnormálisabb, a többiek egyszerűen borzasztóak.
A címben is felhívtam rá a figyelmet, de most is mondom, hogy a regényt csak erős idegzetűek olvassák, mert vannak kemény részek benne, úgyhogy ez nem egy könnyű olvasmány, inkább nyomasztó hangulatú.
Kiadja az Animus Kiadó

2014. január 22., szerda

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár - szerelem a harmadik világháború idején

Most képzeld el, mi lenne, ha ebben a modern civilizációban ismét kitörne a világháború, és a világ ismét lángokban állna, akkor vajon mi lenne? Vajon ki támadna meg kit, milyen színtereken, és milyen fegyverekkel folyna a háború, és mindez hogyan érintené a civil lakosságot? Vajon mit szólnál ahhoz, hogyha a napi életed felborulna, és minden pillanatban félned kellene a haláltól?
Meg Rosoff igyekezett elképzelni ezt a dolgot, de azért Ken Follett, vagy Zlata Filipovic szintű műalkotásokra ne számíts: igazából a háború csak egy keret, hogy azért legyen valami a cselekmény mögött, mert az azért snassz, hogy egy kiscsajt elküldenek a Föld túlsó felére a sohasem látott rokonaihoz, hogy megszabaduljanak tőle. Manapság már egyre nagyobb igény van az extrákra: most vagy legyen egy ifjúsági regényben vámpír, tündér, vagy ilyen természetfeletti lény, esetleg játszódjon a jövőben. Mindegy csak legyen valami extra benne, amitől el lehessen adni.
Jelen könyv szerencsére nem a vámpíros/tündéres vonalat erősíti, de a sci-fi vonal sem túl erős benne. Egyedül annyi, hogy kitört a harmadik világháború, de pont ez az, ami kidolgozatlan marad a könyvben, ugyanis nem tudjuk meg, hogy ki az ellenség, milyen területeken folyik a háború, és úgy egyáltalán milyen áldozatokkal jár. Csak annyi ismert, hogy az országok közötti átjárást megszigorították, a civilizált, mindennapi élethez szükséges eszközök (pl. telefon, internet) nem működnek, illetve a gyerekeket elválasztják a szüleiktől, és esetleg a testvéreiktől is.
Hőseinkkel is ez történik, bár olyan rettentően nagy szülői felügyeletről túlzás lenne beszélni, az angol Penn családban az anya ugyanis valamilyen háborús feladatot végez, ezért nem nagyon ér rá otthon lenni és a gyerekeit nevelni, ami számomra eléggé furcsán hangzik. Mindez azt jelenti ugyanis, hogy a gyerekek lényegében magukra vannak hagyatva egy angliai birtokon, aztán végül is saját magukat nevelik fel.
Ide érkezik aztán Elizabeth, a New York-i lány, akit mindenki Daisynek hív. Ő az a kiscsaj, akit fentebb már említettem, hogy a faterja lepasszolja a sosem látott rokonokhoz, hogy az újdonsült barátnőjével lehessen.
A lány édesanyja ugyanis meghalt, és az ő rokonainál játszódik a történet Angliában. Mondjuk engem elgondolkodtat, hogy egy szülő hogyan képes teljes nyugalommal egy várhatóan veszélyes helyre küldeni a gyermekét, és eközben a partnerével hetyerészni, de hát nem vagyunk egyformák...
Mindenesetre Daisy élete hamarosan fenekestől felfordul és nemcsak a háború miatt, hanem mert megismer egy teljesen más életformát, mint az övé. Ő ugyanis tősgyökeres nagyvárosi lány, aki lekerül vidékre, egy farmra, ahol azt sem tudja, merre hány méter, továbbá látja, hogy mennyire önállóak az unokatestvérei a szülői felügyelet hiánya miatt. Arról nem is beszélve, hogy beleszeret az unokatestvérébe, Edmondba, és innentől kezdve ez az érzelem lesz a túlélésének a záloga, ugyanis a gyerekeket elválasztják egymástól, illetve a birtokról is menniük kell.
Innentől kezdve a könyv egy túlélőtúra története, amelyben Daisynek és unokatestvérének, Pipernek boldogulnia kell az angol vadonban, hogy megtalálják a többieket. Kaja és egyéb civilizációs eszközük nincs, tehát teljesen magukra vannak utalva. Mindez a XXI. század környékén egy elvileg fejlett országban, ami azért nem semmi. Többen írták, hogy a történet Cormac McCarthy regényeire emlékeztet. Én ezt nem is vitatom, csak innét hiányzik a drámai hangvétel, de hát ez egy ifjúsági regény, ráadásul női szerzővel, amelyek eleve könnyedebbek, mint a férfiak. Meg aztán egy ifi regénynél valahogy kötelező a boldog vég, hiszen később lesz épp elég dráma az ifjú nemzedék életében, amikor felnőnek, legalább addig legyen az életükben valami pozitív is.
A könyvből mozifilm készült, amit az egyik Alexandra Könyvesbolt kirakatában láttam, de erről nem tudok többet, mert nem vagyok valami nagy filmguru. A könyvet az Európa Kiadó jelentette meg hazánkban.

2014. január 17., péntek

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

A szerző ezúttal egy ún. regény a regényben megoldást választott: a cím ugyanis egy regénynek a címe, amely jelentősen megváltoztatja az akkor még kisfiú Daniel Sempere életét, akit az édesapja visz el Barcelona egyik rejtélyes zugába, az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol választania kell a srácnak egy kéziratot, cserébe viszont ne szóljon a helyről senkinek egy szót se.
Mindez eléggé hátborzongatóan és misztikusan hangzik, pedig az igazi utazás csak ezután kezdődik el. Maga az Elfeledett Könyvek Temetője Zafón további regényeiben is szerepel egyébként (mint ahogy a Sempere Könyvkereskedés is), és azt kell tudni róla, hogy azokat a könyveket adják le ide, amelyeket mindenki más elfelejtett már, és most várják, hogy újra felfedezzék őket.
Így járt a Szél árnyéka is, amelyet egy bizonyos Julián Carax írt, aki valamiért azt akarta, hogy elfeledjék a nevét, ráadásul meg is halt. Ámde ezt a fiút nem tántorítja el a nyomozástól, tehát elkezd kutatni a rejtélyes író után. Közben váratlan segítséget is kap egy utcai koldus, Fermín személyében, aki hamarosan elkezd náluk dolgozni a boltban. Ő is egy eléggé rejtélyes figura, akin látszik, hogy nem egy közönséges utcai koldus, hanem valaha jobb napokat láthatott. Szóval ők ketten indulnak a rejtély nyomába, miközben egy komoly ellenfél fenyegeti őket, na meg ott van mögöttük a francói diktatúra is.
A szél árnyéka hasonló az Angyali játszmához, legalábbis a jellegzetes zafóni hangulat itt is megvan, de kevésbé összetett a mű, legalábbis én könnyebben eligazodtam rajta, szóval akkora csavarok nincsenek benne.
Ami viszont van benne, az a jellegzetes spanyol hangulat, szerelem, na meg Barcelona szeretete. A szerző ismét csak nem a város turistahelyeit mutatja be az olvasóknak, hanem a rejtett zugokat, ahová a kirándulók nemigen tévednek be. Ilyen helyeken folyik a kutatás Carax után, amíg fény nem derül a rejtélyre, ami számomra komoly meglepetés volt. A történetből a szerelem sem hiányozhat, sőt mint kiderül ez az érzelem mozgat mindent a regényben, de ezt majd az olvasó is meg fogja látni.
Kiadja az Ulpius Ház

2014. január 15., szerda

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Többször találkoztam már a szerző műveivel a könyvtárban, ahol folyton szembejöttek velem, és a végén kíváncsi lettem rájuk, hogy mik ezek. Azt is kiderítettem, hogy a szerző meglehetősen népszerű, illetve a művei egy regénysorozat darabjai, amelyek közül az Angyali játszma az időrendben a legelső.
A könyv cselekményéről nem egyszerű írni, meg nincs is értelme, mert annyira összetett. A lényeg az, hogy az Angyali játszmában több műfaj is találkozik: filozófia, spiritualitás, misztika, illetve vérfagyasztó thriller, miközben a szerző bemutatja Spanyolország második legnagyobb városát, Barcelonát, illetve a jellegzetes spanyol hangulatot is. Emiatt aztán a regény egy Almodóvar filmre emlékeztet, úgyhogy simán megfilmesíthetné a mester.
A könyv főhősét egy darabig nem tudjuk, hogy konkrétan kicsoda, mert egyes szám első személyben meséli el a történetet, viszont az hamar kiderül, hogy David Martín egy feltörekvő írócska, aki szeretne kitörni arról a helyről (újságíróként dolgozik egy lapnál, illetve később egy kiadónál van szerződése egy könyvsorozatra), ahol éppen dolgozik. Különösebb sikerei nincsenek a tehetsége ellenére, éppen ezért hajlandó az ördöggel is cimborálni, hogy elkészítse a Nagy Művet.
Nos, a lehetőséget meg is kapja a Sorstól egy rejtélyes jótevő, egy bizonyos Corelli személyében, aki megbízást ad egy új könyv elkészítésére, ami tulajdonképpen egy új vallás megalapítása is lenne egyben. Martín miután meglehetősen nagy szarba kerül anyagilag, elfogadja a különös ajánlatot, úgyhogy a könyv egy kicsit a Faustra is emlékeztet, ugyanis Corellivel valahogy nincs minden rendben.
Valahogy én rögtön az első találkozás után sejtettem, hogy ez a Corelli valamiféle természetfeletti lény lehet, talán ördög, vagy angyal, ugyanis akikkel kapcsolatba lépett korábban, azok mind meghaltak.
Martín eközben nemcsak a kézirat megírásával foglalkozik, hanem a Corellivel kapcsolatos rejtély megoldásával is.
Megvallom, a könyv közepéig elég lassan folyik a cselekmény tempója, úgyhogy már arra gondoltam, hogy abbahagyom az olvasást, ugyanis a szerző túl sokat filozofál benne, ami időnként Coelho-ra emlékeztet, mindenesetre számomra megterhelő volt.
 Aztán valahogy mégis kitartottam, és nem bántam meg, ugyanis a könyv egy vérfagyasztó thrillerré válik, miközben a jellegzetes spanyol hangulat mindvégig velünk marad.
Ez a Zafón komoly lokálpatrióta lehet, ugyanis a cselekmény mögött az olvasó megismerheti a XX. század eleji Barcelonát is, és nem a turistaverziót, hanem azt a várost, ami otthont ad sok spanyol embernek. Ez azt jelenti, hogy az olvasó beutazhatja kb. a fél várost (az akkori méretekben persze), időnként felszállhat a villamosra is, illetve megismerheti, hogyan zajlott az élet az akkori városban.A szerző időnként a nyomornegyedbe és az ipartelepre is kiviszi az olvasót, de sokszor inkább a belváros félhomályos zugaiban marad, amelyek között kiemelt szerep jut a Sempere Könyvkereskedésnek, ahol régi, antikvár könyveket lehet kapni. Ez a hely majd a szerző többi könyvében is fontos szerepet játszik, mint ahogy a könyvek is úgy általánosságban.
Aki szereti a spanyol hangulatot és kultúrát (mint pl. én), a misztikus történeteket, azoknak erőteljesen ajánlom a könyvet. Én mindenesetre várom a folytatást.
Kiadja az Ulpius Ház

2014. január 13., hétfő

Havas Henrik-Almási Kitti: Szeretők - a második változat

Annak idején, amikor a boltokba került ez a könyv, csodálkoztam is, hogy minek kellett ismét elővenni ezt a témát, hiszen Havasnak annak idején már jelent meg ugyanezzel a címmel hasonló könyve.
Csakhogy közben eltelt jó öt év, vagy talán még több is az előző kötet megjelenése óta, és azóta kurva sok minden változott, de ugyanakkor semmi nem változott. Érdekes ellentét ez, de mindjárt kifejtem ennek okát.
Ami maradt az a hűtlenség a párkapcsolatokon belül, vagyis kurva sok ember tart állandó, vagy éppen változó számú szexuális partnereket a párja mellett, mert éppen erre van igénye. Azt nem mondom, hogy mindig a férfiak a csúnya gonosz farkasok, mert sokszor a nők is csalfák, de sajnos a leginkább az terjedt el a társadalomban, hogy a férfi megy leginkább félre, sőt még valahol joga is van hozzá, hiszen ő a családfenntartó még mindig sok esetben. Na, de erről az előző könyv kapcsán írtam már bővebben.
Viszont ami változott az az, hogy általánossá vált a számítógép-, illetve internethasználat, továbbá egyre fontosabb szerepet játszik az emberek életében a média, azon belül is a bulvár, amiről köztudott, hogy nem éppen értéket közvetít. Na, de hogy is jön mindez a szeretősdihez?
Az interneten megjelentek a különböző közösségi oldalak, illetve a társkeresők, ahol lehet ismerkedni egymással, és ahol sok kapcsolat megszületett már. Mindez felszínesen nézve nagyon jó találmány, csakhogy megjelentek ezeken az oldalakon a különböző szélhámosok, meg a foglalt pasik, akik így akarnak csajokkal ismerkedni, tehát a szeretői kapcsolatnak egy új dimenziója alakult ki.
Aztán ott van a bulvár, illetve a média egyre erősödő jelenléte, ahol megjelentek azok a csajok, akik a vetkőzés és a magamutogatás miatt lettek híresek, más mesterségük nincs. Szóval tulajdonképpen kurvákról van szó, akik időnként Dubai-t is megjárták. Régebben mindez szégyennek számított, manapság meg menő kurvának lenni, vetkőzni, de az ún. valóságshow-k se különbek, ahol összeeresztenek több különböző típusú karaktert bezárva egy házba, aztán lássuk mi lesz belőle. Lehetőleg minél nagyobb botrány, annál jobb.
Ennek annyi köze van Havas könyvéhez, hogy itt már ilyen modernizált történeteket is lehet olvasni, mint amilyeneket korábban már említettem. A koncepció ugyanis hasonló az előző kötetéhez, vagyis Havas történeteket gyűjtött össze, de amúgy különösebb szerepe nincs a könyvben a szerzőnek. Na, jó annyi a különbség az előző kötethez képest, hogy itt már Havas minden történetet véleményez úgy bevezetésképpen, de aki bunkóságot vár tőle, az most csalódni fog, mert Henrik kifejezetten emberi módon viselkedik. 
Hatalmas különbség az előző kötethez képest, hogy megjelent egy szerzőtárs, Almási Kitti pszichológus személyében, aki viszont már komolyabban véleményez, elemez, hiszen ez a dolga.
 A lélekgyógyász véleményeiből kiderül, hogy a legtöbb nő azért megy bele ilyen szeretői kapcsolatokba, mert problémák vannak az önértékelésével, és nincs tartása. Arról nem is beszélve, hogy sokan rettegnek az egyedülléttől, és inkább belemennek bármilyen kapcsolatba, csak ne kelljen magukban lenni.
Ez nem azt jelenti, hogy minden szeretői kapcsolatban élő nőnek problémája lenne az önértékelésével, de miután az egyik szerző pszichológus, ezért ő leginkább ilyen esetekkel találkozik. Arról nem is beszélve, hogy a lélekgyógyászok az állam emberei, tehát nekik érdekükben áll pont ezeket az eseteket előrángatni, hiszen a társadalom szerint ilyen viszonyban élni nem normális. Az egy dolog, hogy sokan így csinálják, de akkor sem.
Olyan sztorik vannak a könyvben, hogy én időnként a hajamat téptem kínomban és közben azon tűnődöm, hogy ennyire hülyék nem lehetnek a nők, és nem alázhatják meg magukat ennyire egy farok miatt. Csak sajnos kurva sokan megteszik, aztán itt az eredmény. Ezek a történetek ha másra nem is, de elrettentő példának kitűnőek.
A könyvet kiadja a Libri Kiadó

2014. január 8., szerda

Havas Henrik: Szeretők - az első változat

Havas ismét egy olyan témáról írt könyvet, ami gyakorlatilag mindenkit érdekel: az ember ugyanis társas lény, tehát igénye van különböző emberi kapcsolatokra, így a partnerkapcsolatra is.
Ez utóbbiból sokáig csak a házasság volt az egyetlen társadalmilag elfogadott együttélési mód, de ma már azért szabadabban gondolkozik a társadalom szerencsére. Viszont még mindig elvárják az emberektől, hogy partnerkapcsolatban/házasságban éljen, de ez nem mindenkinek sikerül. Az okokat itt nem feszegetném, mert bonyolult, szóval nem lehet egy-két szóval diagnózist felállítani rá.
Ez nem azt jelenti, hogy aki kapcsolatban él, az hátradőlhet, mert révbe ért. Naivitás ezt hinni, de mégis sokan ezt gondolják, főleg a nők, akik szerint megvan a hapsi, úgyhogy megvan a bizonság is, aztán innentől kezdve minek energiát fektetni a kapcsolatba. Pláne, amikor megérkezik a gyerek is. A férfiak közül is sokan elkényelmesednek, de ők más okok miatt, mint a nők, hiszen ők nem a romantika oldaláról közelítik a meg a dolgot, hanem örülnek, hogy kiszolgálják őket minden téren.
Ezek után nem csoda, hogy sok kapcsolat ellaposodik. Persze, lehet így élni évekig, de az a helyzet, hogy az ember nem monogám, és vannak bizonyos ösztönei, vágyai, amiket ki kell élni, és emiatt jelenik meg előbb-utóbbi a partnerkapcsolatokban egy harmadik ember is a férfi, vagy a nő részéről.
Ettől függetlenül lehet azt gondolni, hogy a házasság/partnerkapcsolat az egyetlen boldogsághoz vezető út, lehet jönni a statisztikákkal, stb., de ki kell mondani azt, hogy az ember nem képes hosszabb távon a monogámiára, tehát meg kell tanulni kezelni ezt a helyzetet, mármint azt, hogy az embert megcsalhatják egy kapcsolatban.
Havas könyve ebben nem fog tudni segíteni, mert nem azért íródott. Inkább egyfajta látlelet a partnerkapcsolatokról, bár a riporter ahhoz kevés történetet közöl a könyvében, hogy tényleg erről lehessen beszélni, viszont legalább nyíltan felvállalja ezt a megcsalásos témát, illetve elmondja a nyers valóságot: a párkapcsolatok és a házasság sokszor nem a szerelemre, romantikára épül, hanem a fentebb már említettek alapján. Mindez azt jelenti, hogy sokan csak azért létesítenek párkapcsolatot, hogy ne szólják meg őket mások, amiért egyedül vannak (az ugyanis egy stigma), illetve nők részéről a gyermekvállalás is fel szokott lépni igényként. Mindez riasztónak hangzik, pláne ha elolvassuk a könyvet, ami arra jó, hogy némileg túllássunk a saját életünk keretein.
Lehet, a kedves olvasó azt hiszi, hogy az ő kapcsolatába nem furakodhat be egy harmadik, de kérem elolvasni a fentebbi sorokat, és akkor talán megváltozik a véleményük erről a témáról.
Apropó vélemény: a szeretőkről, mint minden társadalmi jelenségről kialakult egy sztereotípia (általánosító kép) a fejekben, miszerint az illető csinos, fiatal nő, aki többnyire a főnökével, illetve más magasabb beosztású férfival bonyolódik kapcsolatba, és főképp a férfi társadalmi helyzete vonzza. Szóval voltaképpen egy kurváról van szó, és a kialakuló kapcsolat lényege a szex, és nem a szerelem mondjuk.
Természetesen vannak ilyenek is nem kevesen, de ezek alapján nem érdemes általánosítani, hiszen idősebb, előnytelen külsejű, a férfival egyenrangú nők is lehetnek szeretők, sőt a férfiak is lehetnek azok, csak ez utóbbiról valahogy nem esik szó, mert olyan férfiatlanul hangzik.
Érdekes a társadalom hozzáállása is a jelenséghez: egy férfi nyugodtan félremehet, mindenki behunyja a szemét, sőt a férfitársak még el is ismerik, pláne ha minél több jó nőt sikerül megcsinálnia. Egy nő ellenben rohadt kurva, ha félrelép.
Havas könyve is csak az előítéletekre erősít rá, a könyvében ugyanis kizárólag nőnemű szeretők szólalnak meg, férfiak valahogy egy se. Talán mert nem merik felvállalni ezt a dolgot a nőkkel ellentétben.
Az is érdekes, hogy a könyvben megszólaló nők jó része nem rendelkezik önbecsüléssel, és valószínűleg ezért sodródtak bele ilyen kapcsolatokba. Nagyon ritka az, amikor egy nő hosszabb távon csak ilyen kapcsolatban éljen, és erős önbecsüléssel, illetve önbizalommal rendelkezzen, bár a könyvben vannak ilyenek is, csak nem sokan. A túlnyomó többség nem ilyen, amivel azt a sztereotípiát erősítik, hogy egy nőnek sokkal  inkább szüksége van egy szerető partnerkapcsolatra, mint egy férfinak.
Talán éppen ezért oszlik Havas könyve három részre, akik boldogok, akik feladták és akik reménykednek, tudniillik ez a szeretői kapcsolatoknak a három fázisa. Persze, akiknek a története boldogan végződött, azok sem a szeretői kapcsolatban éléstől lettek azok amik, sokkal inkább azért, mert levonták a tanulságot, el tudták fogadni a történteket és tovább tudtak lépni. Ebből következik, hogy a szeretői kapcsolat hosszabb távon senkinek nem ad boldogságot, csak mérhetetlen fájdalmat. Ettől függetlenül, amíg ez a társadalmi rendszer fennáll, addig a megcsalás/szerető jelensége is fenn fog maradni és problémákat fog okozni, ezért a megoldást másutt kell keresni. Mint említettem Havas könyve nem ezért született, inkább botránykeltés volt a célja, azt meg valószínűleg sikerült neki elérni.
Kiadja az Alexandra Kiadó

2014. január 5., vasárnap

Pál Ferenc (Feri atya): A függőségtől az intimitásig - vágy, élmény, kapcsolat

Pál Feri atya nevével a Szeretlek Magyarország Magazinban találkoztam először, ahol többször is reklámozták az előadását, mint hatalmas közönségsikert. Miután többször is láttam a reklámot, utánanéztem, hogy mégis ki ez a fickó és mit tud.
Kiderült, hogy a hatalmas siker nem véletlen, ugyanis egy elképesztően jó előadóról van szó, aki az élet fontos kérdéseiről szórakoztató formában képes beszélni, miközben a közönség tanul is valamit.
A papokkal kapcsolatban is él egy sztereotípia az emberek fejében: többnyire fekete reverendában képzelik el őket savanyú arccal, mint akik képtelenek élvezni az életet. Ha az idősebb korosztályba tartozol, akkor még a gyóntatófülkéket is látod magad előtt, ahol mondjuk megbüntettek tíz Miatyánkra a bűnös gondolataidért/cselekedeteidért, mintha ezáltal máris feloldozást nyertél volna. Ez persze nem így van, de a néppel sok mindent el lehet hitetni, ha elég sokszor mondják.
Ezek után érthető a bizalmatlanság a papok felé, hiszen nem mindenki hisz abban az Istenben, meg abban a vallásban, de szerencsére Feri atya nem felel meg a papokról kialakult képnek. Talán ezért is lett olyan népszerű. Először is nem visel reverendát (legalábbis az előadásokon nem), és nem várja el azt sem, hogy higgy Istenben, illetve gyakorold a vallást, szóval nyugodtan légy rossz.
Azt már említettem, hogy kiváló előadó, de azt még nem, hogy valójában képzett mentálhigiénés szakemberről van szó, aki az emberek lelki egészségét segít megőrizni. Mindez nem is áll olyan messze a papi szakmától, amit Feri szintén gyakorol, tehát miséztet, gyóntat, illetve esket is.
Feri atya azonban az előadásainak köszönhetően lett közismert, amelyeket vagy 14 éve kezdett el tartani, de aztán a népszerűség növekedésével folyton nagyobb előadótermet kellett választani. Ha esetleg lemaradtál egy előadásról, nem gond, mert a különböző hang-és videóanyagok szerencsére már a neten is megtalálhatók. Ha érdekelnek az ingyenesen letölthető hanganyagok, akkor Pál Feri hivatalos oldalán megtalálhatod őket, akárcsak a Youtube videókat Sőt, azóta már könyvei is jelentek meg Ferinek. Ezek közül az egyikről fogok most beszélni, ami a párkapcsolatokról szól.
Mindenki mondja, hogy az ember társas lény, tehát igény van ezekre, de valahogy nem tudjuk jól csinálni a dolgot.
Régen más volt, mert akkor az egyetlen törvényes kapcsolat a házasság volt, amelyből nem lehetett kilépni, tehát az emberek emiatt azt gondolták, hogy ez a boldogság kulcsa. Kívülről ez sokszor így is volt, de sokszor nem voltak boldogok az emberek, csak megalkudtak, mert nem lehetett mást tenni.
Manapság amikor már teljesen természetes dolog a válás/szakítás, úgy tűnt, a párkapcsolatoknak befellegzett, hiszen az emberek nem képesek kitartani egy kapcsolatban.
Igazából itt nm a válás/szakítás a baj, hanem az, hogy akkor is ezt a lépést választjuk, ha az adott kapcsolatot még meg lehetne mondjuk menteni. Helyette mégis szakítanak az emberek, hogy aztán a következő kapcsolatukban ismét ugyanazokat a hibákat kövessék el.
Feri könyve, illetve előadásai nem gyakorlati segítséget nyújtanak, tehát egyik sem fogja megmondani konkrétan, hogy mit tegyél egy kiegyensúlyozott kapcsolat kialakításáért, inkább csak helyzetképet nyújtanak.
Itt van például ez a könyv, ami olyan alapfogalmakat kíván tisztázni, mint a vonzalom, intimitás, függőség, vagy éppen meghittség. Az emberek jó része ugyanis nincs tisztában ezeknek a fogalmaknak a jelentésével, pedig fontos lenne ahhoz, hogy egészséges, bizalmon alapuló kapcsolatok alakuljanak ki.
A könyv mindezt közérthetően magyarázza meg, pl. mi az, ami egészséges, és mi az ami a kapcsolatfüggő személyekre jellemző, de azt is elmondja a könyv, hogy az ember általában kikhez vonzódik úgy általában.
A szerkesztés remekül oldotta meg mindezt, ugyanis az ismérveket, definíciókat vastagított betűvel szedték, míg a szöveg nagy részét normálisan, tehát egyből láthatod azt, ami fontos.
A könyv lényegében Feri atya a témával kapcsolatos előadásainak írott anyaga, ami ugyanolyan élvezetes, mintha élőben hallgatnád: a komoly témák mellett itt is belecsempészi az atya a humort a szövegeibe, ugyanakkor vallással, Tízparancsolattal, imádságokkal, stb. továbbra sem fogsz találkozni. Sokkal inkább egy pszichológiai, életvezetési könyv ez, amelynek a segítségével talán te is másképp látod majd a dolgokat. Ez a szemléletváltás lenne ugyanis az első, amelynek a segítségével az életed eseményei megváltozhatnak.
Ha még többre vagy kíváncsi, akkor a Citátumon találsz bőven idézeteket Feritől, vagy nézd meg a Facebook oldalát is


2014. január 1., szerda

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

A francia szerzőt már a magyar közönség is jól ismeri a No és Én című regényének köszönhetően, ami komoly sikereket aratott: hazájában Franciaországban jelölték a legrangosabb irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra is, ami azért nem semmi. Igaz, hogy végül nem kapta meg, de egyéb díjazást azért sikerült neki összeszedni.
Azóta itt a megjelent egy újabb műve a fenti címmel, ami életrajzi ihletésű: a szerző ugyanis a saját édesanyjának az életét meséli el azért, hogy közelebb kerüljön hozzá és megpróbálja megérteni őt. Lucile Poirier ugyanis mániás depressziós volt, amit ma bipoláris zavarnak mondunk. Mindez azt jelenti, hogy a hangulatait nem tudta irányítani, illetve kényszerképzetei voltak, egyszóval elmebeteg volt, pszichiátrián kezelték, ezért sajnos nem tudott jó anya lenni.
A könyv eléggé emlékeztet D. Tóth Kriszta könyvére, aki szintén az édesanyja életét írta meg, de azért vannak különbségek bőven.
Kriszta ugyanis már csak az édesanyja felnőttkori életét írta meg, ezzel szemben Delphine bemutatja a nagyszülei családi életét is. Míg Borának (Kriszta édesanyja) csak egy testvére van, addig Lucile-nek nyolc, tehát nagycsaládba hozta őt a gólya. A két nőt összeköti az, hogy mindketten hazájuk fővárosában nőttek fel, és mindketten szőkék, de a természetük már nem is lehetne különbözőbb.
Bora egy életteli, derűs, társasági ember volt, amíg a férje hatására el nem szürkült, hogy aztán rákban haljon meg. Amúgy semmi probléma nem volt vele: átlag családi életet éltek, betagozódtak a rendszerbe, szóval semmi feltűnés nem volt.
Mindezt azért írom, mert Lucile-nek nem ilyen volt az élete: ő a cserfes Borával ellentétben nemigen szólalt meg, mert csendes volt és túlzottan érzékeny, ami feltűnően szép külsővel párosult. Nem véletlen, hogy gyermekmodellként foglalkoztatták, amiből egy kicsit hozzá tudott járulni a családja fenntartásához.
Továbbá az is gond, hogy ennyi testvér mellett megfelelő szülői figyelmet sem kap, ezenkívül felelőtlenül teherbe esik tizennyolc évesen, aminek eredményeképpen megszületik eme könyv szerzője. Mindenesetre a fiú legalább feleségül veszi, de az borítékolható, hogy a házasságuk nem fog sokáig tartani. Utána Lucile végképp letér a normalitás útjáról és különc pasikat szed össze, elkezd drogozni, meg piálni, míg végül kitör rajta az őrület, amelynek köszönhetően Delphine és a húga, Manon az édesapjukhoz kerülnek, hogy ő nevelje aztán őket. Lucile aztán sokáig pszichiátriai kezelés alatt állt, de végül öngyilkos lett. A halála után készült el ez a könyv a család (vagyis Lucile szülei és testvérei) visszaemlékezései alapján.
Míg Kriszta egy regényt írt az édesanyjáról, amelyben megváltoztatta a neveket, addig Delphine lényegében egy dokumentumkönyvet készített, megtartva a szereplők eredeti neveit, továbbá elmeséli a kötet megszületésének folyamatát is, ezért a regény hol egyes szám első, hogy egyes szám harmadik személyben íródik. Az is érdekes, hogy mindkét szerző a keresztnevén emlegeti az édesanyját: valószínűleg távolságot akarnak tőlük tartani.
Az is érdekes, hogy ilyen hányatott gyerekkor után sem Delphine, sem a húga, Manon nem kattantak meg, ami nem lett volna csoda. Egyedül Delphine-nek volt anorexiája fiatalon, de szerencsére túljutott rajta. Manapság már normális életet él, legalábbis ebből a könyvből ez derül ki.
Azt viszont nem tudjuk meg, hogy miért lett Lucile olyan, amilyen: valószínűleg hajlama lehetett rá, amit aztán valamilyen életesemény kiváltott nála. Sajnos, ez az, ami nem derül ki, csak célozgat bizonyos dolgokra az írónő, de bizonyítani hitelt érdemlően nem tudja.
A regény Krisztina könyvéhez hasonlóan drámai, de jóval megrázóbb események történnek benne. Ennek ellenére mégis optimistább szerintem a hangvétele: talán azért mert a franciák más rendszerben éltek akkoriban, mint a magyarok, illetve Párizsnak is volt/van egy sajátos hangulata, ami mondjuk eltér Budapesttől, illetve Kaposvártól, ahol Bora és Krisztina élt.
Annak ellenére, hogy ezt a könyvet is a Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg, nem ifjúsági regényről van szó, amit az is jelez, hogy az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg, ellenben a szerző előző regényével, a No és Énnel, ami még Vörös Pöttyös volt. Érdekesség, hogy a magyar kiadás címlapján a szerző édesanyja, Lucile látható.