Már hetek óta szemeztem vele a könyvtárban, mert vonzott a cím, illetve a vintage stílusú borító, viszont a fülszöveg nem ír semmi konkrétat, hogy miről szól a regény, csak azt, hogy különleges a hangulata. Mindez eléggé elbátortalanított, mert szeretem látni, hogy miről szól egy könyv, mielőtt kihozom, vagy megveszem. Aztán miután szeretem a vintage/retró dolgokat, hát kikölcsönöztem, aztán elkezdtem olvasni.
Ezek után már bántam, hogy ennyi ideig vártam vele, de jobb későn, mint soha, ugyanis tényleg egyedi ötlet alapján dolgozott a fiatal szerző.
Maga kötet témája már nem annyira egyedi, ugyanis a különleges képességű emberek, az időutazás, a velünk párhuzamos dimenziók létezése meglehetősen hálás témáknak bizonyulnak, amelyek már sok szerzőt megihlettek, ámde Riggs némileg másként nyúlt a témához, mint a többiek, amivel például engem sikerült évútra vinnie.
A könyvben található fotók alapján ugyanis azt hittem, hogy valamilyen igaz történetről lesz szó, amit a szerző egyik hozzátartozója ihletett meg, aztán a végén majd megoldódik a rejtély.
Nahát ez nem így van. A fényképek, amik a borítón, illetve a könyvben találhatók viszont tényleg valósak, és az akkori fotóművészet darabjai, és a szerző ezek köré kanyarította a történetet. Kicsit hasonló ez az iskolai vizsgadarabokhoz, amikor a képek alapján kell fogalmazást írni, illetve az egyik pszichológiai személyiségteszt is ezen alapszik, csakhogy Riggs munkája jóval komolyabb darab. Erre értettem azt, hogy egyedi, ugyanis ezt rajta kívül tudtommal más még nem alkalmazta az irodalomban.
A sztori amúgy nagyon hasonló a mostanában nagyon menő fantasykhez, úgyhogy ezt a művet is simán kiadhatta volna a Könyvmolyképző Kiadó és akkor imádták volna a tinik. Ámde végül is a Kossuth adta ki, akik sokkal inkább igényes szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő művekkel foglalkoznak, de ettől függetlenül a könyvnek így is hatalmas visszhangja lett, amiről nekem például fogalmam sem volt, mert a könyvesboltok annyira nem reklámozták.
Egyébként én úgy vettem észre, hogy a Könyvmolyképzős olvasmányokhoz képest tényleg igényesebb művet tarthat a kezében az olvasó, és nemcsak a fényképek miatt, de amúgy is: nincs benne nyáltenger például, és a kezdetben nehezen induló cselekmény a végén pergően izgalmassá változik, ráadásul a szerző nyitva hagyja a végét, hogy legyen min fantáziálni az olvasónak.
A cselekményről pár szóban: a történet mesélője Jacob Portman, egy jómódú (azaz gazdag) családban élő amerikai kamasz, aki nagyon szereti az apai nagyapja történeteit hallgatni, de a történet elején az öreg rejtélyes módon meghal.
A nagyapa történetei, sőt az élete is eléggé rejtélyes, sőt ködös, továbbá a hagyatéka is. Ez utóbbiról kiderül, hogy valamikor az öreg egy ír szigeten élt egy nevelőotthonban, amelyet egy bizonyos Vándorsólyom kisasszony vezetett, és amelyben különleges gyerekek éltek.
A fiú az édesapjával erre a szigetre utazik, hogy felderítse a rejtélyt, amely sokkal hátborzongatóbb, mint várta, és hamarosan az élete is veszélybe kerül.
Többen írták, hogy ez a könyv a Harry Potterhez hasonló, sőt egyesek szerint egy új műfaj született. Ezt nem tudom megítélni, ugyanis nem olvastam Rowling könyveit, viszont mást meg igen. Szerintem a könyv Libba Bray Gemma Doyle trilógiájára emlékeztet (Rettentő gyönyörűség, Lázadó angyalok, Az az édes távoli harang), illetve van benne Golding művéből, a Legyek urából is.
Bray könyveire azért hasonlít, mert ott is arról van szó, hogyan lehet átmenni velünk párhuzamos dimenziókba, illetve ott is voltak különleges lények, bár azok nem emberek voltak. Riggs műve viszont konkrétan az időutazást boncolgatja, hiszen egy stabil időpontba vezeti vissza az olvasót, ahol megállt az idő. Mindez eléggé rémítően hangzik, hiszen olyan témáról van benne szó, amit el sem tudunk képzelni, hiszen elvileg nem lehetséges. Ezért is olyan ijesztő.
Golding művét azért veszem ide, mert a Legyek urában a szerző egy miniatűr társadalmi modellt mutat be néhány gyermek sorsán keresztül, akik ha jól emlékszem, egy repülőgépkatasztrófát éltek túl, és ezek után maguknak kellett boldogulniuk felnőtt segítség nélkül.
Riggsnél is hasonló a helyzet, de már csak a kötet vége felé. A különbség annyi, hogy itt a könyvben különleges képességű gyerekekről van szó, pl. olyanról, aki tüzet tud gyújtani a kezével, vagy a levegőben lebeg, vagy hátul van a szája, esetleg látja a lidérceket, vagy embereket tud feltámasztani.
Summa summarum szokatlan képességű emberekről van szó, akik mindig is izgatták a többiek fantáziáját, bár kedvelni ettől még nem kedvelték őket, sőt: mindenki tudja, hogy a másságot, az eltérő gondolkodást még alig ötven éve is kegyetlenül irtották, mert veszélyesnek találták őket. (Vannak olyan helyek, pl. a Harmadik Világ országaiban, ahol mindmáig ez megy, mert babonásak az emberek).
Szóval Riggs a izgalmas történet hátterében az ő sorsukat is boncolgatja, miközben a társadalomról is kritikát fogalmaz meg, bár ez utóbbi talán nem lesz nyilvánvaló mindenkinek. Én mindenesetre így látom.
A könyv eléggé vegyes kritikákat kapott, sokan voltak mellette, sokan ellene. Én mellette teszem le a voksomat, de hát nem vagyunk egyformák.
Amikor rákerestem a könyvre, több helyütt olvastam, hogy Tim Burton rendező filmet készül forgatni belőle. Én mondjuk eléggé analfabéta vagyok filmek terén, de azért azt még én is tudom, hogy Burton eléggé misztikus hangulatú filmeket szokott rendezni, mint például az Ollókezű Edwardot. Azt nem tudom, hogy elkészült-e a film, mert ezek 2011-es bejegyzések voltak. Mindenesetre a könyvet a Kossuth Kiadó jelentette meg hazánkban.
2013. december 27., péntek
2013. december 24., kedd
Klapka György: Aranyember - az én történetem
Milliomosok életéről írni hálás feladat, ugyanis tetszik,
nem teszik, az embereket mindenképpen érdekli, hogy mi a sikerük
titka. Vannak olyan emberek, akik finoman szólva nem szeretik a
milliomosokat, mert szerintük mocsok, tolvaj, szarházi az összes.
Az ilyen emberek többnyire a bulvárból tájékozódnak, mert nem
valószínű, hogy a közvetlen közelükben milliomosok tanyáznának.
A bulvárba, meg úgy egyáltalán a sajtóba elsősorban a
szenzációs sztorik, nagy balhék kerülnek be, úgyhogy az emberek
a híreseket és gazdagokat a legrosszabb oldalukról ismerik meg,
szóval nem kell csodálkozni ezen. Az így gondolkozók Klapkát is
utálni fogják ennek a könyvnek az olvasása után (mert persze el
fogják olvasni), amivel csak az a baj, hogy a jómódot, a sikert is
taszítani fogják. A Klapka-féle ravasz és könyörtelen
üzletemberek pedig továbbra is jól megszedik majd magukat és nem
foglalkoznak az őket utálókkal. Végül is simán utánuk lehet
csinálni, a zászló mindenkinek egyformán áll.
Az emberek jó része szerencsére azért nem ilyen radikális, és nem utálják a pénzes embereket, sőt vannak, akik szintén erre törekszenek, csak nem tudják, hogyan kell csinálni. Klapka ebben a könyvben most elmeséli az egész életét a kezdettől egészen mostanáig, és bátran állítom, hogy ebből a könyvből jóval többet lehet tanulni, mint az amcsi sikerkönyvekből, meg a Vonzás Törvényével kapcsolatos olvasmányokból.
Az életrajzból kiderül, hogyan tudott kikerülni Klapka az akkor még önálló faluból, Pesterzsébetről, a tisztes szegénységből a milliárdos létbe. (Az édesanyjának szatócsboltja volt, míg az édesapja művész volt). A mesélő nem titkol el semmit: sem a nagy sikereket, sem a nagy bukásokat, de még a magánéletét sem. Nekem az a benyomásom róla, hogy Klapka egyszerre kőkemény és fegyelmezett üzletember, ugyanakkor egy garabonciás diák is, akinek zseniális ötletei támadnak, ugyanakkor valahogy mindent könnyedén vesz és túlél. Márpedig amikor Klapka fiatal volt, még nem létezett az országban az a szabad kapitalizmus, ami manapság van, hanem épp ellenkezőleg: egyik diktatúra követte a másikat beleértve a második világháborút is. Ezek a korszakok csak kevés ember számára voltak élhetőek, a legtöbben borzasztó nyomorban éltek, modern technika nélkül, ráadásul a torkukon volt a kés, hiszen bármilyen koholt vád alapján a börtönben, vagy a kivégzőosztag előtt köthettek ki. (Ez főleg a háborús időkben, illetve a komcsi diktatúra alatt vol jellemző).
Érdekes módon mind Klapka, mind a családja épségben megúszta ezeket az időket, pedig zsidók voltak. A komcsi diktatúra jó részét pedig azért élte túl az üzletember, mert akkor már Nyugaton élt.
Nekem a könyv alapján rokonszenves az ő figurája, még a magánéletbeli felfogása ellenére is, ami azért lehet, mert eléggé hasonló mentalitású emberek vagyunk, csak én nem vagyok milliomos. (Na, de ami késik...)
Pedig anno én is a bulvárból ismertem meg az urat, az egykori felesége, Mary Zsuzsi énekesnő halála apropóján. Miután ő egy híres (vagy inkább hírhedt) ember volt, ezért kurva sok pletyka keletkezett körülötte még életében, amelyekbe belekeveredett az egykori férj, Klapka is, méghozzá negatív módon, csak azért, hogy Zsuzsit sajnáltassák. Valójában azonban nem biztos, hogy Klapka volt a rosszfiú, bár nem volt angyal se, sőt: csajozott orrba-szájba, akár volt felesége/tartós kapcsolata, akár nem. Tök mindegy, nem sokat számított neki. Viszont legalább nem volt egy kétszínű, boldog családi életet megjátszó valaki, mint az ő köreiben kurva sokan. Gondoljunk csak azokra a politikusokra/vállalatvezetőkre/hatalommal rendelkező emberekre, akik a feleségük mellett szeretőt tartanak, vagy kurváznak, mert megtehetik, miközben a sajtóban ők a boldog család mintaképei. Klapka ezzel szemben legalább ennyiben tisztességes, ha másban nem is. Az meg, hogy mi történt közte és Mary Zsuzsi, na meg a többi asszony között, az ő dolguk, ebbe más ember nem láthat bele. Azért hívják magánéletnek. Ámde miután ők közismert emberek, ezért a magánéletük is kibeszélhetővé vált.
Ez a könyv azonban nem bulvárkiadvány és nem botránykönyv, inkább egy karriertörténet és kordokumentum egyben, de mondom, Klapka nem akar hazudni. Minek? Ráadásul az élete nagy részét már leélte, úgyhogy egyfajta számvetésről is beszélhetünk az ő esetében, bár ő még nem készül a halálra, mert vannak tervei, és még aktív, de akkor is számításba vette a halál lehetőségét is. A könyvet a bulvár kedvelői mellett a leendő milliomosoknak is ajánlom figyelmébe. Kiadja az Ulpius Ház
Érdemes megnézni a Klapka Üzletház honlapját is
Az emberek jó része szerencsére azért nem ilyen radikális, és nem utálják a pénzes embereket, sőt vannak, akik szintén erre törekszenek, csak nem tudják, hogyan kell csinálni. Klapka ebben a könyvben most elmeséli az egész életét a kezdettől egészen mostanáig, és bátran állítom, hogy ebből a könyvből jóval többet lehet tanulni, mint az amcsi sikerkönyvekből, meg a Vonzás Törvényével kapcsolatos olvasmányokból.
Az életrajzból kiderül, hogyan tudott kikerülni Klapka az akkor még önálló faluból, Pesterzsébetről, a tisztes szegénységből a milliárdos létbe. (Az édesanyjának szatócsboltja volt, míg az édesapja művész volt). A mesélő nem titkol el semmit: sem a nagy sikereket, sem a nagy bukásokat, de még a magánéletét sem. Nekem az a benyomásom róla, hogy Klapka egyszerre kőkemény és fegyelmezett üzletember, ugyanakkor egy garabonciás diák is, akinek zseniális ötletei támadnak, ugyanakkor valahogy mindent könnyedén vesz és túlél. Márpedig amikor Klapka fiatal volt, még nem létezett az országban az a szabad kapitalizmus, ami manapság van, hanem épp ellenkezőleg: egyik diktatúra követte a másikat beleértve a második világháborút is. Ezek a korszakok csak kevés ember számára voltak élhetőek, a legtöbben borzasztó nyomorban éltek, modern technika nélkül, ráadásul a torkukon volt a kés, hiszen bármilyen koholt vád alapján a börtönben, vagy a kivégzőosztag előtt köthettek ki. (Ez főleg a háborús időkben, illetve a komcsi diktatúra alatt vol jellemző).
Érdekes módon mind Klapka, mind a családja épségben megúszta ezeket az időket, pedig zsidók voltak. A komcsi diktatúra jó részét pedig azért élte túl az üzletember, mert akkor már Nyugaton élt.
Nekem a könyv alapján rokonszenves az ő figurája, még a magánéletbeli felfogása ellenére is, ami azért lehet, mert eléggé hasonló mentalitású emberek vagyunk, csak én nem vagyok milliomos. (Na, de ami késik...)
Pedig anno én is a bulvárból ismertem meg az urat, az egykori felesége, Mary Zsuzsi énekesnő halála apropóján. Miután ő egy híres (vagy inkább hírhedt) ember volt, ezért kurva sok pletyka keletkezett körülötte még életében, amelyekbe belekeveredett az egykori férj, Klapka is, méghozzá negatív módon, csak azért, hogy Zsuzsit sajnáltassák. Valójában azonban nem biztos, hogy Klapka volt a rosszfiú, bár nem volt angyal se, sőt: csajozott orrba-szájba, akár volt felesége/tartós kapcsolata, akár nem. Tök mindegy, nem sokat számított neki. Viszont legalább nem volt egy kétszínű, boldog családi életet megjátszó valaki, mint az ő köreiben kurva sokan. Gondoljunk csak azokra a politikusokra/vállalatvezetőkre/hatalommal rendelkező emberekre, akik a feleségük mellett szeretőt tartanak, vagy kurváznak, mert megtehetik, miközben a sajtóban ők a boldog család mintaképei. Klapka ezzel szemben legalább ennyiben tisztességes, ha másban nem is. Az meg, hogy mi történt közte és Mary Zsuzsi, na meg a többi asszony között, az ő dolguk, ebbe más ember nem láthat bele. Azért hívják magánéletnek. Ámde miután ők közismert emberek, ezért a magánéletük is kibeszélhetővé vált.
Ez a könyv azonban nem bulvárkiadvány és nem botránykönyv, inkább egy karriertörténet és kordokumentum egyben, de mondom, Klapka nem akar hazudni. Minek? Ráadásul az élete nagy részét már leélte, úgyhogy egyfajta számvetésről is beszélhetünk az ő esetében, bár ő még nem készül a halálra, mert vannak tervei, és még aktív, de akkor is számításba vette a halál lehetőségét is. A könyvet a bulvár kedvelői mellett a leendő milliomosoknak is ajánlom figyelmébe. Kiadja az Ulpius Ház
Érdemes megnézni a Klapka Üzletház honlapját is
2013. december 22., vasárnap
Vavyan Fable: Kyra Eleison - a Vis Major folytatása
A szerző Vis Major sorozatának ez a második kötete. Az első
csak szimplán Vis Major címmel jelent meg, amiben
megismerkedhettünk a Vis Major-Kyra Emett akciózsaru-párossal. Az
akciózsaru kifejezés azt takarja, hogy hőseink nem bűnesetek
felderítésével foglalkoznak (az a nyomzsaruk feladata), hanem
lefegyverzik a rosszfiúkat. Márpedig azokból a regénybeli fiktív
nagyvárosban, Fertő Cityben akad dögivel, sőt: olyan, mintha az
egész város másból sem állna, csak bűnözőkből, meg
elmebetegekből.
A sorozat egyes darabjai engem némileg a Bud Spencer-Terence Hill páros vicces verekedős filmjeire emlékeztetnek, csak éppen Fable figurái jóval fajsúlyosabbak, extrémebbek, na meg a sorozatban időről időre előfordul egy-egy haláleset. Na persze megijedni nem kell, mert az írónő ezt is vicces formában tálalja.
A sorozat nyitó darabjában Vis Major, a modern szamuráj új társat kap, a hirtelenszőke Kyra Emettet, akivel már nem is különbözhetnének jobban egymástól. Míg a szamuráj szeret gyorsétkezdékben kajálni, és eléggé egyszerű, mint a faék, addig Kyra vegetariánus, bioételeken él, nagy kertbarát és eléggé kultúrsznob is. Ennek ellenére a két ember mégis egymásba szeret (naná, ezt a klisét még Fable sem hagyhatta ki), és egy pár lesz belőlük.
A Kyra Eleison ezzel folytatódik, ugyanakkor a regény önállóan is olvasható, tehát nincsenek utalások az előző kötetre, hogy megérthessük a történteket. Lényegében tehát az írónő egy klónregényt alkotott, ami majdnem ugyanolyan, mint az előző, tehát laza rendőrségi akciók gyűjteménye, miközben azért van egy kerettörténet is, ami az előző könyvhöz hasonlóan szintén nem olyan érdekes.
Annak ellenére, hogy a Kyra Eleison szintén egy jó dumákkal telepakolt vicces akcióregény, nekem valahogy mégis gyengébbnek bizonyult a Vis Majornál, sajna. (Nem jött át, ahogy Pély Barnabás mondta volt egykoron).
A könyvet kiadja a Fabyen Kiadó
A sorozat egyes darabjai engem némileg a Bud Spencer-Terence Hill páros vicces verekedős filmjeire emlékeztetnek, csak éppen Fable figurái jóval fajsúlyosabbak, extrémebbek, na meg a sorozatban időről időre előfordul egy-egy haláleset. Na persze megijedni nem kell, mert az írónő ezt is vicces formában tálalja.
A sorozat nyitó darabjában Vis Major, a modern szamuráj új társat kap, a hirtelenszőke Kyra Emettet, akivel már nem is különbözhetnének jobban egymástól. Míg a szamuráj szeret gyorsétkezdékben kajálni, és eléggé egyszerű, mint a faék, addig Kyra vegetariánus, bioételeken él, nagy kertbarát és eléggé kultúrsznob is. Ennek ellenére a két ember mégis egymásba szeret (naná, ezt a klisét még Fable sem hagyhatta ki), és egy pár lesz belőlük.
A Kyra Eleison ezzel folytatódik, ugyanakkor a regény önállóan is olvasható, tehát nincsenek utalások az előző kötetre, hogy megérthessük a történteket. Lényegében tehát az írónő egy klónregényt alkotott, ami majdnem ugyanolyan, mint az előző, tehát laza rendőrségi akciók gyűjteménye, miközben azért van egy kerettörténet is, ami az előző könyvhöz hasonlóan szintén nem olyan érdekes.
Annak ellenére, hogy a Kyra Eleison szintén egy jó dumákkal telepakolt vicces akcióregény, nekem valahogy mégis gyengébbnek bizonyult a Vis Majornál, sajna. (Nem jött át, ahogy Pély Barnabás mondta volt egykoron).
A könyvet kiadja a Fabyen Kiadó
2013. december 19., csütörtök
Kate Furnivall: Árnyak a Níluson
Olvastam a szerző összes könyvét, és szerintem ez a legjobb eddig, mert végre van egy kis izgalom is benne. Furnivall könyvei ugyanis nem erről híresek sajnos, hanem pont az ellenkezője: sokszor vontatott a cselekmény emiatt nehéz olvasni, de amúgy is azt éreztem, hogy soha nem érek a végére. Különösen az Orosz szerető trilógiára volt ez igaz, de szerencsére nem ezzel a sorozattal kezdtem az ismerkedést, hanem a Fehér gyönggyel, illetve a Vörös sállal, amelyek a szerző izgalmasabb darabjai közé tartoztak.
Korábban a szerző többnyire Oroszország, illetve valamelyik távol-keleti gyarmat történelmével foglalkozott.
A legújabb könyvében annyi a változás, hogy helyszín áttevődött Angliára, illetve Egyiptomra, tehát az olvasó ennek a két országnak a történelmi hátterével ismerkedhet meg, miközben izgulhat a történeten is.
A cselekmény ugyanis tényleg érdekfeszítő: Jessie Kenton még kislánykorában arra ébred egy napon, hogy az öccsét Georgie-t elviszik, és aztán soha többé nem látja, a szülei pedig nem hajlandóak magyarázatot adni a történtekre.
Az már csak a visszatekintésekből derül ki, hogy a kisfiúval nevelési problémák akadnak, és ezért szabadulnak meg tőle, de abba már nem gondolnak bele, hogy a nővérének mennyi fájdalmat okoznak ezzel. A Kenton szülők amúgy is hideg-rideg emberek, akik a lányukat sem képesek szeretni, mint ahogy a Georgie helyére érkező kisfiút, Timet sem. Érdekes, hogy Jessie végül elfogadja Timet, sőt elkezd kötődni hozzá annyira, hogy amikor a már régészként-egyiptológusként dolgozó Timnek nyoma vész, elkezdje őt felkutatni.
A nyomok Egyiptomba vezetnek, úgyhogy hősnőnk odautazik. Szerencsére nem egyedül, hanem egy elszegényedett arisztokrata, Montague Chamford társaságában, akire szintén az eltűnt testvér nyomozása közben akad rá. Így alakul ki az egyiptomi szál a történetben.
A regény a két világháború között játszódik, részben az 1930-as években, részben pedig korábban, a történet ugyanis két szálon fut: nem csak Jessie Kenton sorsát mondja el az írónő, hanem az eltűnt testvér Georgie eltűnéséről is beszámol. Ez utóbbi fejezetek mindig egyes szám második személyben íródnak, hiszen a fiú mindig a hozzá érkező titokzatos látogatójához beszél.
Azt már a kezdetektől fogva gyanítottam Jessie elmondásából, hogy ezzel a Georgie-val valami nem stimmel, de az írónő nem nevezi konkrétan meg a betegségét a regényben egyszer sem. Ettől függetlenül én autizmusra, vagy Asperger-szindrómára gyanakodtam végig a tünetek alapján. Mindez azért érdekes, mert abban az időben az erősödő fasizmus, illetve szélsőjobb több kísérletet is tett az ilyen emberek kiirtására, mint amilyen Georgie is. Erre történik is utalás a regényben, mint ahogy más brit történelmi eseményekre is, de ez nem túlzottan erős a történetben, mint ahogy az egyiptomiak sem.
Jó persze, igyekezett az írónő a kutatással, tehát a történelmi hátteret egész tűrhetően megismerhettük, de szerintem a történelmi szál erősebb is lehetett volna ennél. A történet viszont végig izgalmas, sőt még az utolsó lapokra is tartogat meglepetést az írónő, illetve van szerelmi szál is, ami az ilyen típusú kalandregényekből kihagyhatatlan. Szerencsére a szerző ezt jól eltalálta, én legalábbis nem éreztem nyálasnak, igaz annyira forrónak, szenvedélyesnek sem, szóval olyan középszer. Ez nem is baj, mert az ilyen regényektől nem is ezt várja az ember.
A könyvet kiadja az I.P:C. Könyvek Kiadó
Korábban a szerző többnyire Oroszország, illetve valamelyik távol-keleti gyarmat történelmével foglalkozott.
A legújabb könyvében annyi a változás, hogy helyszín áttevődött Angliára, illetve Egyiptomra, tehát az olvasó ennek a két országnak a történelmi hátterével ismerkedhet meg, miközben izgulhat a történeten is.
A cselekmény ugyanis tényleg érdekfeszítő: Jessie Kenton még kislánykorában arra ébred egy napon, hogy az öccsét Georgie-t elviszik, és aztán soha többé nem látja, a szülei pedig nem hajlandóak magyarázatot adni a történtekre.
Az már csak a visszatekintésekből derül ki, hogy a kisfiúval nevelési problémák akadnak, és ezért szabadulnak meg tőle, de abba már nem gondolnak bele, hogy a nővérének mennyi fájdalmat okoznak ezzel. A Kenton szülők amúgy is hideg-rideg emberek, akik a lányukat sem képesek szeretni, mint ahogy a Georgie helyére érkező kisfiút, Timet sem. Érdekes, hogy Jessie végül elfogadja Timet, sőt elkezd kötődni hozzá annyira, hogy amikor a már régészként-egyiptológusként dolgozó Timnek nyoma vész, elkezdje őt felkutatni.
A nyomok Egyiptomba vezetnek, úgyhogy hősnőnk odautazik. Szerencsére nem egyedül, hanem egy elszegényedett arisztokrata, Montague Chamford társaságában, akire szintén az eltűnt testvér nyomozása közben akad rá. Így alakul ki az egyiptomi szál a történetben.
A regény a két világháború között játszódik, részben az 1930-as években, részben pedig korábban, a történet ugyanis két szálon fut: nem csak Jessie Kenton sorsát mondja el az írónő, hanem az eltűnt testvér Georgie eltűnéséről is beszámol. Ez utóbbi fejezetek mindig egyes szám második személyben íródnak, hiszen a fiú mindig a hozzá érkező titokzatos látogatójához beszél.
Azt már a kezdetektől fogva gyanítottam Jessie elmondásából, hogy ezzel a Georgie-val valami nem stimmel, de az írónő nem nevezi konkrétan meg a betegségét a regényben egyszer sem. Ettől függetlenül én autizmusra, vagy Asperger-szindrómára gyanakodtam végig a tünetek alapján. Mindez azért érdekes, mert abban az időben az erősödő fasizmus, illetve szélsőjobb több kísérletet is tett az ilyen emberek kiirtására, mint amilyen Georgie is. Erre történik is utalás a regényben, mint ahogy más brit történelmi eseményekre is, de ez nem túlzottan erős a történetben, mint ahogy az egyiptomiak sem.
Jó persze, igyekezett az írónő a kutatással, tehát a történelmi hátteret egész tűrhetően megismerhettük, de szerintem a történelmi szál erősebb is lehetett volna ennél. A történet viszont végig izgalmas, sőt még az utolsó lapokra is tartogat meglepetést az írónő, illetve van szerelmi szál is, ami az ilyen típusú kalandregényekből kihagyhatatlan. Szerencsére a szerző ezt jól eltalálta, én legalábbis nem éreztem nyálasnak, igaz annyira forrónak, szenvedélyesnek sem, szóval olyan középszer. Ez nem is baj, mert az ilyen regényektől nem is ezt várja az ember.
A könyvet kiadja az I.P:C. Könyvek Kiadó
2013. december 17., kedd
Gillian Flynn: Holtodiglan
Párkapcsolatokról beszélni igen hálás téma, ugyanis ez
mindenkit érdekel valamilyen szinten, akár van kapcsolatuk, akár
nincs. Minden kapcsolat más és más, ugyanakkor mindegyiknek van
egy titkos élete, amelyet a külvilág nem láthat, mert a négy fal
között zajlik. Ezért lepődik meg a külvilág, amikor egy
látszólag harmonikus életet élő pár váratlanul szakít, hiszen
ők csak a külvilág felé mutatott álcát látják, ami
megtévesztő lehet. Sokszor még egy kapcsolaton belül is kurva
nehéz kiismerni a másikat, aki olyan arcot mutat felénk, amilyet
akar, és amilyet nem szégyell. Vannak, akik tíz, vagy húsz évig
is csinálják, de egy idő után lebuknak, és akkor a kapcsolatnak
is valószínűleg vége lesz. Örök tanulság, hogy sohasem lehet
tudni, kiben mi lakozik.
Flynn könyve is egy ilyen helyzetet mutat be, vagyis egy házaspár játszmázását, akik eljátsszák a külvilágnak, hogy minden rendben van, pedig nincs. Aztán az egészre az asszony váratlan eltűnése teszi fel a koronát, ami ráadásul az ötödik házassági évfordulójuk napján történik.
Nem csoda, hogy Nick, a férj rettentően kiborul, de a környezetet is megdöbbenti az asszony váratlan lépése. Azonban ez még nem minden, ugyanis a nő úgy rendezi meg ezt az egészet, hogy halottnak higgyék, és a férjét gyanúsítsák gyilkossággal. Innentől kezdve a regény krimibe, jobban mondva thrillerbe fordul át, ahol a férjnek az ártatlanságát kell bebizonyítania, miközben a rendőrség az asszonyt keresi. Pedig valamikor szerették egymást, vagy legalábbis úgy tűnik a romantikus szerelem minden kelléke megvolt, de aztán ahogy olvassuk a regényt kiderül, hogy mindez illúzió, és nem a szerelemről szól.
A történteket két szemszögből olvashatjuk: Nick és Amy ugyanis felváltva beszél a regényben, amiből kiderül, hogy az eseményeket mindketten máshogy látják, de hát végül is két különböző emberről van szó, akik ráadásul ellentétes szerepeket is alakítanak. (Itt most eleve a férfi-nő szerepre gondolok).
Bevallom a könyv első fele eléggé bosszantott, ugyanis hatalmas cirkuszt rendeztek a csaj eltűnése körül, amúgy amerikai módra, ugyanis nemcsak a kisvárosi környezet bolydult fel a hír hallatán, hanem bekerült egy országos tévéshow-ba is, amely direkt ilyen emberek felkutatásával foglalkozik. A műsorvezető meg szépen felheccelte a közönséget, hogy a férj biztosan egy szemétláda, amit persze be is kajáltak. Szóval nekem ez a hisztériázás nem volt szimpi, és azon filóztam, hogy abbahagyom az olvasást, de aztán folytattam, mert érdekelt az Amy körüli rejtély.
Jól is tettem, mert aztán a könyv második része egy éleset vált is kiderül az igazság a nő körül, hogy miért is csinált ezt az egészet. Nos, én kurva ritkán szoktam meglepődni, de most megtörtént. Az élmény olyan volt, mintha pofán vágtak volna, ugyanis erre nem számítottam. Azt nem árulom el mire, de hogy aljas, és gonosz némber ez az Amy, az is biztos. Ennek ellenére pont őt kedveltem jobban a szereplők közül, míg Nicket csak egy férfinek látszó szerencsétlen hülyének tartom. Már bocs.
A történt vége pedig meglepő, és a címét sem véletlenül kapta. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Aki szereti a jól megírt, borzongató, pszichothrillereket, annak tetszeni fog a könyv, legalábbis a második része.
Kiadja az Alexandra Kiadó
Flynn könyve is egy ilyen helyzetet mutat be, vagyis egy házaspár játszmázását, akik eljátsszák a külvilágnak, hogy minden rendben van, pedig nincs. Aztán az egészre az asszony váratlan eltűnése teszi fel a koronát, ami ráadásul az ötödik házassági évfordulójuk napján történik.
Nem csoda, hogy Nick, a férj rettentően kiborul, de a környezetet is megdöbbenti az asszony váratlan lépése. Azonban ez még nem minden, ugyanis a nő úgy rendezi meg ezt az egészet, hogy halottnak higgyék, és a férjét gyanúsítsák gyilkossággal. Innentől kezdve a regény krimibe, jobban mondva thrillerbe fordul át, ahol a férjnek az ártatlanságát kell bebizonyítania, miközben a rendőrség az asszonyt keresi. Pedig valamikor szerették egymást, vagy legalábbis úgy tűnik a romantikus szerelem minden kelléke megvolt, de aztán ahogy olvassuk a regényt kiderül, hogy mindez illúzió, és nem a szerelemről szól.
A történteket két szemszögből olvashatjuk: Nick és Amy ugyanis felváltva beszél a regényben, amiből kiderül, hogy az eseményeket mindketten máshogy látják, de hát végül is két különböző emberről van szó, akik ráadásul ellentétes szerepeket is alakítanak. (Itt most eleve a férfi-nő szerepre gondolok).
Bevallom a könyv első fele eléggé bosszantott, ugyanis hatalmas cirkuszt rendeztek a csaj eltűnése körül, amúgy amerikai módra, ugyanis nemcsak a kisvárosi környezet bolydult fel a hír hallatán, hanem bekerült egy országos tévéshow-ba is, amely direkt ilyen emberek felkutatásával foglalkozik. A műsorvezető meg szépen felheccelte a közönséget, hogy a férj biztosan egy szemétláda, amit persze be is kajáltak. Szóval nekem ez a hisztériázás nem volt szimpi, és azon filóztam, hogy abbahagyom az olvasást, de aztán folytattam, mert érdekelt az Amy körüli rejtély.
Jól is tettem, mert aztán a könyv második része egy éleset vált is kiderül az igazság a nő körül, hogy miért is csinált ezt az egészet. Nos, én kurva ritkán szoktam meglepődni, de most megtörtént. Az élmény olyan volt, mintha pofán vágtak volna, ugyanis erre nem számítottam. Azt nem árulom el mire, de hogy aljas, és gonosz némber ez az Amy, az is biztos. Ennek ellenére pont őt kedveltem jobban a szereplők közül, míg Nicket csak egy férfinek látszó szerencsétlen hülyének tartom. Már bocs.
A történt vége pedig meglepő, és a címét sem véletlenül kapta. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Aki szereti a jól megírt, borzongató, pszichothrillereket, annak tetszeni fog a könyv, legalábbis a második része.
Kiadja az Alexandra Kiadó
2013. december 15., vasárnap
Libba Bray: Az az édes távoli harang - Gemma Doyle 3.
A Gemma Doyle sorozatnak jelen pillanatban ez az utolsó kötete,
amely talán a legkomplexebb mű a három kötetből. Eleve már a
vastagsága se semmi, hiszen több, mint 800 oldalas, szóval komoly
kihívás elé néz, aki végig akarja olvasni.
Másrészt meg szintén több helyszínen játszódik a mű az előző kötethez, a Lázadó angyalokhoz hasonlóan: részben Londonban, részben a Spence Akadémián, részben pedig a birodalmakban. Mondjuk az akadémia nem játszik akkora szerepet, mint a történelmi London, vagy a birodalmak, ahol Gemmának végre rendet kell csinálnia.
Aki még nem olvasta az előző két kötetet, az most ne figyeljen ide: Gemmának az Lázadó angyalokban sikerült végre megtalánia a Templomot, és megkötni a Rettentő gyönyörűségben szétszóródott varázslatot, csak hát ezzel az a baj, hogy az összes hatalom nála landolt, amit a többi lény szintén meg akar szerezni, vagy legalábbis részt kapni belőle. Közben Gemma és barátnői lassan felnőtt korba érnek, ami azt jelenti, hogy befejezik az iskolát, és férjet kell találniuk, aki eltartja majd őket. A jó családból származó úrilányoknak, mint amilyen Gemma és Felicity is a különböző bálokon van lehetőségük erre. Ezek a bálok látszólag szórakoztató események, amelyeken beszélgetnek és táncolnak az emberek, de valójában kapcsolatépítő tréningek is, hiszen a lányokat főként innét adják férjhez, a férfiak pedig sokszor itt beszélik meg az üzleti eseményeiket. Éppen ezért nyomasztó és ugyanakkor izgalmas egy-egy ilyen bál, hiszen itt viselkedni kell, de ugyanakkor szépek a női ruhák, jó a zene, dekoratív a berendezés, és olykor izgalmas flörtökre adódik lehetőség, szóval nem csoda, hogy a lányok már nagyon várják, hogy elmehessenek egyre, főként Felicity.
Közben a barátnők használják a varázslatot elég sokszor hol a birodalmakban, hol a földi életben, talán ezért is nyúlik olyan hosszúra a könyv, illetve a történelmi leírások miatt. Kartik, az indiai fiatalember is visszatér, de a Gemmával bontakozó szerelmi szálat az írónő továbbra sem bontja ki sajnos. A történetről megint nem mesélnék, mert bonyolult, de az a lényeg, hogy Gemma vállára hatalmas felelősség nehezedik, hiszen nemcsak a saját életét kell elrendeznie, hanem a birodalmakban is rendet kell raknia. Aztán, hogy sikerül-e ez neki, majd a könyv végén kiderül.
Amit a Rettenrő gyönyörűségnél és a Lázadó angyaloknál írtam, az itt is érvényes, hiszen ez egy fantasy, egy történelmi és egy ifjúségi regény keveréke, misztikus elemekkel, ami eléggé emlékeztet engem Michael Ende Végtelen történetére.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
Másrészt meg szintén több helyszínen játszódik a mű az előző kötethez, a Lázadó angyalokhoz hasonlóan: részben Londonban, részben a Spence Akadémián, részben pedig a birodalmakban. Mondjuk az akadémia nem játszik akkora szerepet, mint a történelmi London, vagy a birodalmak, ahol Gemmának végre rendet kell csinálnia.
Aki még nem olvasta az előző két kötetet, az most ne figyeljen ide: Gemmának az Lázadó angyalokban sikerült végre megtalánia a Templomot, és megkötni a Rettentő gyönyörűségben szétszóródott varázslatot, csak hát ezzel az a baj, hogy az összes hatalom nála landolt, amit a többi lény szintén meg akar szerezni, vagy legalábbis részt kapni belőle. Közben Gemma és barátnői lassan felnőtt korba érnek, ami azt jelenti, hogy befejezik az iskolát, és férjet kell találniuk, aki eltartja majd őket. A jó családból származó úrilányoknak, mint amilyen Gemma és Felicity is a különböző bálokon van lehetőségük erre. Ezek a bálok látszólag szórakoztató események, amelyeken beszélgetnek és táncolnak az emberek, de valójában kapcsolatépítő tréningek is, hiszen a lányokat főként innét adják férjhez, a férfiak pedig sokszor itt beszélik meg az üzleti eseményeiket. Éppen ezért nyomasztó és ugyanakkor izgalmas egy-egy ilyen bál, hiszen itt viselkedni kell, de ugyanakkor szépek a női ruhák, jó a zene, dekoratív a berendezés, és olykor izgalmas flörtökre adódik lehetőség, szóval nem csoda, hogy a lányok már nagyon várják, hogy elmehessenek egyre, főként Felicity.
Közben a barátnők használják a varázslatot elég sokszor hol a birodalmakban, hol a földi életben, talán ezért is nyúlik olyan hosszúra a könyv, illetve a történelmi leírások miatt. Kartik, az indiai fiatalember is visszatér, de a Gemmával bontakozó szerelmi szálat az írónő továbbra sem bontja ki sajnos. A történetről megint nem mesélnék, mert bonyolult, de az a lényeg, hogy Gemma vállára hatalmas felelősség nehezedik, hiszen nemcsak a saját életét kell elrendeznie, hanem a birodalmakban is rendet kell raknia. Aztán, hogy sikerül-e ez neki, majd a könyv végén kiderül.
Amit a Rettenrő gyönyörűségnél és a Lázadó angyaloknál írtam, az itt is érvényes, hiszen ez egy fantasy, egy történelmi és egy ifjúségi regény keveréke, misztikus elemekkel, ami eléggé emlékeztet engem Michael Ende Végtelen történetére.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
2013. december 14., szombat
Libba Bray: Lázadó angyalok - Gemma Doyle 2.
A Rettentő gyönyörűségben megismert Gemma Doyle-nak, és
barátnőinek, Felicitynek, Pippának és Ann-nek a története
folytatódik ebben a könyvben, úgyhogy aki még nem olvasta az első
kötetet, az ne olvassa el ezt a bejegyzést sem, mert fogok utalni
az előző kötetre is.
Szóval a Rettentő gyönyörűség azt taglalta, hogy milyen lehet bejutni a földi élettel párhuzamos dimenziókba, illetve arra is, hogy tulajdonképpen nincs is halál, mert szeretteink a Földről való távozásuk után is tovább élnek egy párhuzamos dimenzióban, legfeljebb máshogyan. Nem véletlenül kapta a kötet a magyar címet, hiszen a túlvilágot varázslatosan szép helynek festi le a szerző, és ugyanakkor rettentően ijesztőnek is. A lányok Gemma varázserejének köszönhetően utazhattak el ebbe a világba, de Gemma elkövetett egy rettenetes hibát: összetörte a varázslatot őrző rúnákat, ezért elszabadult a varázslat. Erről bővebben az előző kötetben volt szó.
Ebben a kötetben az lesz az egyik feladata Gemmának, hogy megkösse ezt a varázslatot egy Templom nevű helyen, amiről senki sem tudja, hogy hol van, továbbá meg kell találnia az édesanyja gyilkosát, egy bizonyos Kirkét, és végezni vele, mielőtt ő kaparintaná meg a varázslatot.
Már az előző kötet sztorija is eléggé bonyolult volt, de a Lázadó angyalok még erre is rátesz egy lapáttal. A könyv ugyanis egyszerre több világot mutat be: egyrészt a birodalmak világát, ami nem egységes helyszín, és nem egyforma mindenütt, tehát ugyanúgy léteznek ott is gonosz lények, akárcsak az embereknél. A regény ezenkívül még a Spence Akadémián, illetve Londonban is játszódik, de az utóbbi jóval hangsúlyosabb, a suli, meg a tanulás már nem annyira lényeges.
Viszont a XIX. század végi Londont remekül ábrázolja a szerző, akárcsak a birodalmakat.
Nekem ez utóbbiról valahogy Michael Ende Végtelen története jutott az eszembe, amit filmen láttam. Kábé hasonló fílinget ábrázol Bray regénye is.
A lányok közül már csak hárman tartózkodnak a földi dimenzióban, Pippa ugyanis a birodalmakban ragadt, de egyelőre nem tudják, hogyan segítsenek rajta. Gemmának még mindig látomásai vannak, és még mindig ő viszi be a birodalmakba a társnőit, Felicityt és Annt. A lányok jelleme nem változik az előző kötethez képest, tehát Gemma még mindig lázadó és akaratos, Feliciy ugyanúgy beképzelt és fölényeskedő, míg Ann továbbra is félénk és önbizalomhiányos. Viszont amikor a birodalmakban tartózkodnak, akkor tudnak teremteni az elszabadult varázslattal, amit azért lenne fontos megkötni, mert átmehet az emberek világába a Földre, akik ezzel a hatalommal visszaélnének csak, amiből előbb-utóbb háború lenne. Éppen elég, hogy a birodalmak lakói háborúznak miatta. Na persze a lányok sem világmegváltó céllal használják, csak játszanak vele, ezért adódnak néha vicces pillanatok a könyvben. Újból megjelenik a titokzatos indiai fiatalember, Kartik is, akivel némi szerelmi szál is elindul a történetben, bár ez elég gyenge, hiszen Gemma csak fantáziál róla. Ugyanakkor hősnőnk megismerkedik egy előkelő családból való fiatalemberrel, Simonnal is, akivel úgy tűnik, vonzódnak egymáshoz.
Mint említettem egy nagyon komplex regényről van szó, ami szerintem sokkal jobbra sikeredett mint az előző kötet, úgyhogy izgatottan várom a harmadik részt is.A könyvet kiadja a Könyvmolyképző Kiadó
Szóval a Rettentő gyönyörűség azt taglalta, hogy milyen lehet bejutni a földi élettel párhuzamos dimenziókba, illetve arra is, hogy tulajdonképpen nincs is halál, mert szeretteink a Földről való távozásuk után is tovább élnek egy párhuzamos dimenzióban, legfeljebb máshogyan. Nem véletlenül kapta a kötet a magyar címet, hiszen a túlvilágot varázslatosan szép helynek festi le a szerző, és ugyanakkor rettentően ijesztőnek is. A lányok Gemma varázserejének köszönhetően utazhattak el ebbe a világba, de Gemma elkövetett egy rettenetes hibát: összetörte a varázslatot őrző rúnákat, ezért elszabadult a varázslat. Erről bővebben az előző kötetben volt szó.
Ebben a kötetben az lesz az egyik feladata Gemmának, hogy megkösse ezt a varázslatot egy Templom nevű helyen, amiről senki sem tudja, hogy hol van, továbbá meg kell találnia az édesanyja gyilkosát, egy bizonyos Kirkét, és végezni vele, mielőtt ő kaparintaná meg a varázslatot.
Már az előző kötet sztorija is eléggé bonyolult volt, de a Lázadó angyalok még erre is rátesz egy lapáttal. A könyv ugyanis egyszerre több világot mutat be: egyrészt a birodalmak világát, ami nem egységes helyszín, és nem egyforma mindenütt, tehát ugyanúgy léteznek ott is gonosz lények, akárcsak az embereknél. A regény ezenkívül még a Spence Akadémián, illetve Londonban is játszódik, de az utóbbi jóval hangsúlyosabb, a suli, meg a tanulás már nem annyira lényeges.
Viszont a XIX. század végi Londont remekül ábrázolja a szerző, akárcsak a birodalmakat.
Nekem ez utóbbiról valahogy Michael Ende Végtelen története jutott az eszembe, amit filmen láttam. Kábé hasonló fílinget ábrázol Bray regénye is.
A lányok közül már csak hárman tartózkodnak a földi dimenzióban, Pippa ugyanis a birodalmakban ragadt, de egyelőre nem tudják, hogyan segítsenek rajta. Gemmának még mindig látomásai vannak, és még mindig ő viszi be a birodalmakba a társnőit, Felicityt és Annt. A lányok jelleme nem változik az előző kötethez képest, tehát Gemma még mindig lázadó és akaratos, Feliciy ugyanúgy beképzelt és fölényeskedő, míg Ann továbbra is félénk és önbizalomhiányos. Viszont amikor a birodalmakban tartózkodnak, akkor tudnak teremteni az elszabadult varázslattal, amit azért lenne fontos megkötni, mert átmehet az emberek világába a Földre, akik ezzel a hatalommal visszaélnének csak, amiből előbb-utóbb háború lenne. Éppen elég, hogy a birodalmak lakói háborúznak miatta. Na persze a lányok sem világmegváltó céllal használják, csak játszanak vele, ezért adódnak néha vicces pillanatok a könyvben. Újból megjelenik a titokzatos indiai fiatalember, Kartik is, akivel némi szerelmi szál is elindul a történetben, bár ez elég gyenge, hiszen Gemma csak fantáziál róla. Ugyanakkor hősnőnk megismerkedik egy előkelő családból való fiatalemberrel, Simonnal is, akivel úgy tűnik, vonzódnak egymáshoz.
Mint említettem egy nagyon komplex regényről van szó, ami szerintem sokkal jobbra sikeredett mint az előző kötet, úgyhogy izgatottan várom a harmadik részt is.A könyvet kiadja a Könyvmolyképző Kiadó
2013. december 11., szerda
Libba Bray: Rettentő gyönyörűség - Gemma Doyle 1.
Az embereket mindig is érdekelte, hogy mi történik a halál után, továbbá az, hogy létezik-e a halál után élet, vannak-e a földi élettel párhuzamos világok (és itt nem a többi bolygóra gondolok), és ha igen, akkor mi van ott, és lehet-e közöttük ide-oda járkálni. A mágiáról, mágikus képességekről, okkult tanokról már nem is beszélve.
Nem csoda, hogy ezek után nagyon hálás dolog ezekről írni. Manapság meg egyenesen divat lett belőle, és megjelentek a vámpíros, angyalos, tündéres, stb. könyvek, amelyek főleg a tini korosztályt, meg a huszonéveseket érdeklik.
Libba Bray regénytrilógiája pontosan ezeket az igényeket elégíti ki, igaz itt nincsenek vámpírok és egyéb mesebeli lények, viszont a legelső mondatom bőven megállja a helyét. Bray regénytrilógiája egy kamasz lány, Gemma Doyle alakja köré szövődik, amelynek a Rettentő gyönyörűség az első darabja. Miután a sorozat egyes részei egymásra épülnek, ezért az egyes darabok önmagukban befejezetlenek, kidolgozatlanok, tehát egyben kell elolvasni a trilógiát ahhoz, hogy lássuk a teljes képet.
Az első részben a főhős, Gemma Indiában él a családjával, és arról ábrándozik, hogy Angliában tanulna. Miután egy angol családról van szó, akik a gyarmatokon élnek, nem is meglepő a kívánsága. Csakhogy a szülők ezt nem engedik, de egy váratlan tragédia folytán mégis valóra válik a lány kívánsága, és Angliába mehet tanulni az exkluzív Spence Akadémia falai közé.
Ez a hely valójában egy versenyistálló, ahol jó modorú lánykákat képeznek ki, akik csendben kussolnak, és csak akkor szólnak, amikor a leendő uruk engedélyt ad erre, na meg persze szemérmesek, szűziesek, akik passzívan tűrik, hogy az uruk kiélje raktuk a vágyait. Miután ez mégiscsak egy iskola, ezért műveltséget is oktatnak, de a zene-, a művészet-, a francia-és egyéb oktatás csak alibi: a lényeg az, hogy a jó családból származó lánykák gazdag hapsit fogjanak férjnek, aki majd szépen eltartja őket, és akinek ezért cserébe egy, vagy több fiút szülnek. (A lánygyermek az értéktelen, mert azzal csak a hozományt kell adni, tehát viszi a vagyont). Ja azt elfelejtettem elárulni, hogy a cselekmény 1895-ben kezdődik.
Szóval Gemma ide kerül ebbe az intézménybe, ahol aztán kiderül, hogy nem is olyan jó hely, ugyanis ha összezárunk egy helyre kizárólag nőket, akkor biztos, hogy nem tudnak békében megmaradni, és elkezdik fúrni egymást, mint ahogy ebben a könyvben is ez történik.
A legnépszerűbb áldozat Ann, egy ösztöndíjas, szegény sorsú, csúnyácska lány, akit pontosan emiatt szívatnak meg a többiek, amíg Gemma közbe nem lép. Ekkor kivívja a bandavezér, a népszerű, szép és gőgös Felicity elismerését, és elkezdenek egymással barátkozni.
Hamarosan megalakul egy leánynégyes, amelynek Felicity, Pippa, Gemma és Ann lesznek a tagjai, és önálló Rendet alapítanak. Mindez köszönhető Gemma különleges képességeinek, amelynek a segítségével a lány látja a jövőt, illetve el tud utazni párhuzamos birodalmakba, sőt: Gemmának akkora ereje van, hogy a többieket is át tudja vinni, illetve vissza tudja hozni onnét.
Nagyjából ennyi a könyv története röviden, de valójában sokkal bonyolultabb és misztikusabb a sztori, úgyhogy kár lenne belekezdeni elmesélni az egészet, mert akkor mi marad az olvasónak? Mindenesetre egy történelmi jellegű, misztikus regény ez fantasyelemekkel átszőve, ami majd a Lázadó angyalokkal, illetve az Az az édes távoli haranggal folytatódik.
Annak idején egyszer már elkezdtem ezt a könyvet olvasni, de aztán abbahagytam, mert nekem túlzottan ködös volt a fogalmazásmódja, és emiatt nem mindent értettem belőle. Aztán láttam, hogy sok blogger írt róla, és elhatároztam, hogy ebbe én is beszállok, de akkor már a teljes trilógiát elolvasom, hogy ne legyen hiba benne.
A véleményem nem változott: továbbra is ködösen fogalmaz a szerző, és oda kell figyelni a cselekményre, ami most már nekem is jobban sikerült, mint anno, de még így is maradtak számomra követhetetlen részek.
A cím is egy nagy ellentmondás, de a könyv elolvasása után érthetővé válik: a szerző ugyanis gyönyörű tájakra viszi az olvasót, és ez már önmagában ijesztő lehet, hiszen az utazás komoly energiával jár. Ezenkívül ezekben a dimenziókban nemcsak barátságos lények élnek, hanem gonoszok is, továbbá egy régebbi tragédia története is feltárul a lányok előtt.
Apropó lányok: nekem végig az az érzésem volt, hogy nem igazi barátságról van szó közöttük, hanem sokkal inkább Gemma képességeit használják ki a lányok, de összetartás az nincs. Már csak azért sem, mert Gemma felkarolja a szobatársát, Annt, akit viszont Felicity és társai előszeretettel szívatnak, de most kénytelenek lesznek bevenni a buliba Gemma miatt. na, ezért mondom, hogy adódnak problémák a barátságukkal.
Másrészt meg Felicity egy borzasztóan önfejű, gőgös leányzó, aki már csak a származása miatt sem tűri a kritikát, bár én ettől még kedvelem a karakterét. A másik erős egyéniség Gemma, aki szintén kilóg a jómodorú angol lánykák közül, ugyanis mer kérdezni, van önálló véleménye, és sokszor elég makacs is. Pippa nagyon szép lány, de nekem tűnt erős egyéniségnek, mint ahogy Ann sem. (Nahát ő meg aztán végképp nem). Ann leginkább a szánalomra méltó kategóriába illik, mert sem vonzó külseje, sem önbizalma nincs. Igaz őt egész életében arra nevelték, hogy mások szolgálója legyen, úgyhogy csak ennek megfelelően viselkedik.
A könyv amúgy a misztikus vonalat leszámítva egy tipikus történelmi lányregény, némi szerelmi szállal kiegészítve, bár Gemma vonzalma, Kartikhoz, az indiaihoz nem olyan hangsúlyos a történetben.
Viszont az írónő remekül ábrázolja a túlvilági tájakat és lelkeket, úgyhogy ebben nincs hiba. Engem egyedül a lányok nyavalygása zavart néha, de hát kamaszkorban ez előfordul.
A lényeg az, hogy nem bántam meg, hogy újra elkezdtem olvasni a könyvet, amit ezúttal be is fejeztem, sőt hamarosan jövök a trilógia másik két részének a leírásával is.
A könyv a Vörös Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
Nem csoda, hogy ezek után nagyon hálás dolog ezekről írni. Manapság meg egyenesen divat lett belőle, és megjelentek a vámpíros, angyalos, tündéres, stb. könyvek, amelyek főleg a tini korosztályt, meg a huszonéveseket érdeklik.
Libba Bray regénytrilógiája pontosan ezeket az igényeket elégíti ki, igaz itt nincsenek vámpírok és egyéb mesebeli lények, viszont a legelső mondatom bőven megállja a helyét. Bray regénytrilógiája egy kamasz lány, Gemma Doyle alakja köré szövődik, amelynek a Rettentő gyönyörűség az első darabja. Miután a sorozat egyes részei egymásra épülnek, ezért az egyes darabok önmagukban befejezetlenek, kidolgozatlanok, tehát egyben kell elolvasni a trilógiát ahhoz, hogy lássuk a teljes képet.
Az első részben a főhős, Gemma Indiában él a családjával, és arról ábrándozik, hogy Angliában tanulna. Miután egy angol családról van szó, akik a gyarmatokon élnek, nem is meglepő a kívánsága. Csakhogy a szülők ezt nem engedik, de egy váratlan tragédia folytán mégis valóra válik a lány kívánsága, és Angliába mehet tanulni az exkluzív Spence Akadémia falai közé.
Ez a hely valójában egy versenyistálló, ahol jó modorú lánykákat képeznek ki, akik csendben kussolnak, és csak akkor szólnak, amikor a leendő uruk engedélyt ad erre, na meg persze szemérmesek, szűziesek, akik passzívan tűrik, hogy az uruk kiélje raktuk a vágyait. Miután ez mégiscsak egy iskola, ezért műveltséget is oktatnak, de a zene-, a művészet-, a francia-és egyéb oktatás csak alibi: a lényeg az, hogy a jó családból származó lánykák gazdag hapsit fogjanak férjnek, aki majd szépen eltartja őket, és akinek ezért cserébe egy, vagy több fiút szülnek. (A lánygyermek az értéktelen, mert azzal csak a hozományt kell adni, tehát viszi a vagyont). Ja azt elfelejtettem elárulni, hogy a cselekmény 1895-ben kezdődik.
Szóval Gemma ide kerül ebbe az intézménybe, ahol aztán kiderül, hogy nem is olyan jó hely, ugyanis ha összezárunk egy helyre kizárólag nőket, akkor biztos, hogy nem tudnak békében megmaradni, és elkezdik fúrni egymást, mint ahogy ebben a könyvben is ez történik.
A legnépszerűbb áldozat Ann, egy ösztöndíjas, szegény sorsú, csúnyácska lány, akit pontosan emiatt szívatnak meg a többiek, amíg Gemma közbe nem lép. Ekkor kivívja a bandavezér, a népszerű, szép és gőgös Felicity elismerését, és elkezdenek egymással barátkozni.
Hamarosan megalakul egy leánynégyes, amelynek Felicity, Pippa, Gemma és Ann lesznek a tagjai, és önálló Rendet alapítanak. Mindez köszönhető Gemma különleges képességeinek, amelynek a segítségével a lány látja a jövőt, illetve el tud utazni párhuzamos birodalmakba, sőt: Gemmának akkora ereje van, hogy a többieket is át tudja vinni, illetve vissza tudja hozni onnét.
Nagyjából ennyi a könyv története röviden, de valójában sokkal bonyolultabb és misztikusabb a sztori, úgyhogy kár lenne belekezdeni elmesélni az egészet, mert akkor mi marad az olvasónak? Mindenesetre egy történelmi jellegű, misztikus regény ez fantasyelemekkel átszőve, ami majd a Lázadó angyalokkal, illetve az Az az édes távoli haranggal folytatódik.
Annak idején egyszer már elkezdtem ezt a könyvet olvasni, de aztán abbahagytam, mert nekem túlzottan ködös volt a fogalmazásmódja, és emiatt nem mindent értettem belőle. Aztán láttam, hogy sok blogger írt róla, és elhatároztam, hogy ebbe én is beszállok, de akkor már a teljes trilógiát elolvasom, hogy ne legyen hiba benne.
A véleményem nem változott: továbbra is ködösen fogalmaz a szerző, és oda kell figyelni a cselekményre, ami most már nekem is jobban sikerült, mint anno, de még így is maradtak számomra követhetetlen részek.
A cím is egy nagy ellentmondás, de a könyv elolvasása után érthetővé válik: a szerző ugyanis gyönyörű tájakra viszi az olvasót, és ez már önmagában ijesztő lehet, hiszen az utazás komoly energiával jár. Ezenkívül ezekben a dimenziókban nemcsak barátságos lények élnek, hanem gonoszok is, továbbá egy régebbi tragédia története is feltárul a lányok előtt.
Apropó lányok: nekem végig az az érzésem volt, hogy nem igazi barátságról van szó közöttük, hanem sokkal inkább Gemma képességeit használják ki a lányok, de összetartás az nincs. Már csak azért sem, mert Gemma felkarolja a szobatársát, Annt, akit viszont Felicity és társai előszeretettel szívatnak, de most kénytelenek lesznek bevenni a buliba Gemma miatt. na, ezért mondom, hogy adódnak problémák a barátságukkal.
Másrészt meg Felicity egy borzasztóan önfejű, gőgös leányzó, aki már csak a származása miatt sem tűri a kritikát, bár én ettől még kedvelem a karakterét. A másik erős egyéniség Gemma, aki szintén kilóg a jómodorú angol lánykák közül, ugyanis mer kérdezni, van önálló véleménye, és sokszor elég makacs is. Pippa nagyon szép lány, de nekem tűnt erős egyéniségnek, mint ahogy Ann sem. (Nahát ő meg aztán végképp nem). Ann leginkább a szánalomra méltó kategóriába illik, mert sem vonzó külseje, sem önbizalma nincs. Igaz őt egész életében arra nevelték, hogy mások szolgálója legyen, úgyhogy csak ennek megfelelően viselkedik.
A könyv amúgy a misztikus vonalat leszámítva egy tipikus történelmi lányregény, némi szerelmi szállal kiegészítve, bár Gemma vonzalma, Kartikhoz, az indiaihoz nem olyan hangsúlyos a történetben.
Viszont az írónő remekül ábrázolja a túlvilági tájakat és lelkeket, úgyhogy ebben nincs hiba. Engem egyedül a lányok nyavalygása zavart néha, de hát kamaszkorban ez előfordul.
A lényeg az, hogy nem bántam meg, hogy újra elkezdtem olvasni a könyvet, amit ezúttal be is fejeztem, sőt hamarosan jövök a trilógia másik két részének a leírásával is.
A könyv a Vörös Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
2013. december 8., vasárnap
Camilla La(e)ckberg: Jéghercegnő
Ezzel a könyvvel kezdődött a szerző pályafutása, de én szerencsére nem ezzel a művével kezdtem az ismerkedést, hanem a Prédikátorral. Nem mintha ez a könyv olyan rossz lenne (mert nem is az), csak éppen kidolgozatlan, de hát kezdő íróknál ez gyakran előfordul.
La(e)ckbergről már írtam, hogy a könyvei mindig a szülővárosában Fja(e)llbackában játszódnak, tehát egy létező kisvárosról van szó, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit. Nála is állandó rendőrszereplő van, Patrik Hedström, aki ebben a részben még csak kezdő rendőr, de legalább lelkes, és számomra rokonszenves figura is.
Ezúttal egy fiatal és nagyon szép nő ügyében kell nyomozniuk, akit holtan találnak a fürdőkádjában. Elsőre öngyilkosságnak néz ki a dolog, hiszen elvágta mindkét csuklóját, és elvérzett, de jobban megvizsgálva az esetet, megállapítják a rendőrök, hogy valaki besegített a dologba, szóval megölték. Alexandráról, az áldozatról nem sok minden tudnak a helyiek, mert nagyon zárkózott volt. Egyesek beképzeltnek is tartották emiatt, pedig nem volt az, csak tartózkodó.
Mindenesetre a nyomozás kideríti azt, hogy a hercegnő élete nem is volt olyan makulátlan, mint amilyennek tűnik, szóval eléggé zűrzavaros viszonyai voltak neki is, meg a családjának is. A nyomozásban fontos szerepet kap Erica, egy régi barátnő, aki azért érdekes a történetben, mert összekerülnek Patrikkal, a rendőrrel, akivel később élettársak lesznek, tehát a szerző további köteteiben is találkozhatunk vele. Különben nem szokott szerelmi szál lenni a skandi krimikben, de ha mégis, akkor az éppen aktuális szerző kinyiffantja a karaktert, éppen ezért szokatlan ez a motívum, és engem ez eléggé zavar. Nem azért mert nyálasnak találom (amúgy nem is az), csak ez műfaj nem erről szól, hanem a nyomasztó hangulatról és a borult karakterekről, tehát minél ellenszenvesebb, betegebb egy szereplő, annál jobb. Ez pedig nem összeegyeztethető a szerelemmel, romantikával. A skandi krimiknek amúgy is az a filozófiája, hogy még a leglángolóbb szerelem/vágy is elmúlik egyszer, már ha egyáltalán emiatt vannak együtt az emberek. Csak mert nagyon sokszor inkább egy játszma miatt kerülnek össze, amit közösen akarnak eljátszani.
La(e)ckbergnél nincs társadalomkritika, de játszmák azért adódnak, csak éppen a Jéghercegnőben még nem olyan erős ez a vonal, mint a szerző későbbi regényeiben, a Prédikátorban, vagy a Kőfejtőben. Sajnos a Vészmadarakat még nem olvastam, de majd igyekszem sort keríteni rá.
A könyvet kiadta az Animus Kiadó
La(e)ckbergről már írtam, hogy a könyvei mindig a szülővárosában Fja(e)llbackában játszódnak, tehát egy létező kisvárosról van szó, ahol gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit. Nála is állandó rendőrszereplő van, Patrik Hedström, aki ebben a részben még csak kezdő rendőr, de legalább lelkes, és számomra rokonszenves figura is.
Ezúttal egy fiatal és nagyon szép nő ügyében kell nyomozniuk, akit holtan találnak a fürdőkádjában. Elsőre öngyilkosságnak néz ki a dolog, hiszen elvágta mindkét csuklóját, és elvérzett, de jobban megvizsgálva az esetet, megállapítják a rendőrök, hogy valaki besegített a dologba, szóval megölték. Alexandráról, az áldozatról nem sok minden tudnak a helyiek, mert nagyon zárkózott volt. Egyesek beképzeltnek is tartották emiatt, pedig nem volt az, csak tartózkodó.
Mindenesetre a nyomozás kideríti azt, hogy a hercegnő élete nem is volt olyan makulátlan, mint amilyennek tűnik, szóval eléggé zűrzavaros viszonyai voltak neki is, meg a családjának is. A nyomozásban fontos szerepet kap Erica, egy régi barátnő, aki azért érdekes a történetben, mert összekerülnek Patrikkal, a rendőrrel, akivel később élettársak lesznek, tehát a szerző további köteteiben is találkozhatunk vele. Különben nem szokott szerelmi szál lenni a skandi krimikben, de ha mégis, akkor az éppen aktuális szerző kinyiffantja a karaktert, éppen ezért szokatlan ez a motívum, és engem ez eléggé zavar. Nem azért mert nyálasnak találom (amúgy nem is az), csak ez műfaj nem erről szól, hanem a nyomasztó hangulatról és a borult karakterekről, tehát minél ellenszenvesebb, betegebb egy szereplő, annál jobb. Ez pedig nem összeegyeztethető a szerelemmel, romantikával. A skandi krimiknek amúgy is az a filozófiája, hogy még a leglángolóbb szerelem/vágy is elmúlik egyszer, már ha egyáltalán emiatt vannak együtt az emberek. Csak mert nagyon sokszor inkább egy játszma miatt kerülnek össze, amit közösen akarnak eljátszani.
La(e)ckbergnél nincs társadalomkritika, de játszmák azért adódnak, csak éppen a Jéghercegnőben még nem olyan erős ez a vonal, mint a szerző későbbi regényeiben, a Prédikátorban, vagy a Kőfejtőben. Sajnos a Vészmadarakat még nem olvastam, de majd igyekszem sort keríteni rá.
A könyvet kiadta az Animus Kiadó
2013. december 7., szombat
Kristina Ohlsson: Elnémítva
Az írónő a több skandi krimiszerzőhöz hasonlóan szintén állandó rendőrszereplőkkel dolgoztat, akiket a Mostohák című könyvben már megismerhettünk. A regénysorozat Fredrika Bergman kriminológus alakja köré épül, aki a rendőrségnél dolgozik, és részt vesz a nyomozásban mint civil szakember. Emiatt a csapat vezetője Alex, illetve a másik rendőr Peder eléggé nehezen fogadják be, amire ráerősít az is, hogy Fredrika nő, emiatt azt gondolják, hogy nem ér annyit. Főleg Pederre jellemző ez a hímsovinizmus, de ő mondjuk más tekintetben is eléggé ellenszenves számomra, míg Alexet és Fredrikát rögtön megkedveltem.
Mindez most a második részben sem változott, viszont Fredrikát immár befogadja a csapat, amely kiegészül egy Joar nevű fiatal rendőrrel is, miután Fredrika terhes lesz a szerelmétől. A Bergman sorozat darabjait a zsaruk magánéletének a történései tartják egyben, de ettől függetlenül a könyvek önállóan is olvashatók, tehát nem szerves folytatásokról van szó.
A mostani kötetben például egyszerre több ügyet is ki kell derítenie csapatnak: részben holtan találnak egy lelkészházaspárt, részben pedig több arab származású bevándorlót gyilkolnak meg. A két ügynek látszólag semmi köze egymáshoz, de aztán kiderül, hogy a házaspár bevándorlók ügyével is foglalkozott, úgyhogy innentől kezdve kezd érdekessé válni a történet.
Ohlssonra jellemző a bonyolult többszálas cselekményszövés, de a történet végére ezek a szálak mindig összeérnek, és akkor érthetővé válik az egész. Ezen kívül a szerző nagy hangsúlyt fektet mindig a rendőrök magánéletére is, talán azért, hogy lássuk, ők is emberek, akik kb. ugyanazokkal a gyarlóságokkal küszködnek, mint a kihallgatottak, sőt olykor még talán durvábbakkal is. Van itt minden: megcsalás, szeretői viszony, házasságon kívüli terhesség, na meg halálos betegséget kapott feleség, úgyhogy nem unatkoznak a zsaruk egy percre sem. Mindenesetre oda kell figyelni a sorokra, mert nem egyszerű követni a történetet.
Kiadja az Animus Kiadó
Mindez most a második részben sem változott, viszont Fredrikát immár befogadja a csapat, amely kiegészül egy Joar nevű fiatal rendőrrel is, miután Fredrika terhes lesz a szerelmétől. A Bergman sorozat darabjait a zsaruk magánéletének a történései tartják egyben, de ettől függetlenül a könyvek önállóan is olvashatók, tehát nem szerves folytatásokról van szó.
A mostani kötetben például egyszerre több ügyet is ki kell derítenie csapatnak: részben holtan találnak egy lelkészházaspárt, részben pedig több arab származású bevándorlót gyilkolnak meg. A két ügynek látszólag semmi köze egymáshoz, de aztán kiderül, hogy a házaspár bevándorlók ügyével is foglalkozott, úgyhogy innentől kezdve kezd érdekessé válni a történet.
Ohlssonra jellemző a bonyolult többszálas cselekményszövés, de a történet végére ezek a szálak mindig összeérnek, és akkor érthetővé válik az egész. Ezen kívül a szerző nagy hangsúlyt fektet mindig a rendőrök magánéletére is, talán azért, hogy lássuk, ők is emberek, akik kb. ugyanazokkal a gyarlóságokkal küszködnek, mint a kihallgatottak, sőt olykor még talán durvábbakkal is. Van itt minden: megcsalás, szeretői viszony, házasságon kívüli terhesség, na meg halálos betegséget kapott feleség, úgyhogy nem unatkoznak a zsaruk egy percre sem. Mindenesetre oda kell figyelni a sorokra, mert nem egyszerű követni a történetet.
Kiadja az Animus Kiadó
2013. december 5., csütörtök
Szabó Győző: Toxikoma - 10 év drogvallomásai Dr. Csernus Imre jegyzeteivel
A drog-és/vagy alkoholfüggőségről írni mindig hálás dolog, hiszen amellett, hogy az emberek megvetik ezt a fajta életformát, ugyanakkor izgatja őket, hogy milyen lelkiviláguk van ezeknek az embereknek, hogyan élnek, milyen nevelést kaptak stb. Sokan azt gondolják, hogy a szüleik nem törődnek az ilyen fiatalokkal, esetleg bántalmazzák őket, netán ők maguk is függők.
Ez sok esetben igaz, de azért akadnak kivételek, például Szabó Győző színész esete is ilyen, aki ebben a könyvben a saját pokoljárását meséli el, amiből kiderül, hogy a színész normális családból származott, és igazi jófiú volt, amíg fel nem került Pestre középiskolába, ahol aztán belekóstolt a csapongó életstílusba. Így kezdődött a kapcsolata a drogokkal, amelyek közül csaknem mindenfélét kipróbált, ahogy azt egy "rendes" drogosnak illik. Mindezért nem a főváros a hibás, bár az kétségtelen, hogy ott teljesen más életet élnek az emberek, mint az ország többi részében, a vidéki nagyvárosokat is beleértve. Igazából nem érdemes bűnbakot keresni: egyszerűen csak megborult a srác, aztán a szer erősebbnek bizonyult nála hosszú ideig. Végül sikerült neki leállni dr. Csernus Imre pszichiáter segítségével a Lipóton. A könyv erről a drogos korszakról szól, illetve a kórházi kezelésről is, miközben dr. Csernus időnként belebeszél a színész mondandójába, és elmondja a véleményét Győzőről, meg a drogozásról. Mindezt meglehetősen normális stílusban teszi, tehát a nyers, káromkodós stílus ezúttal elmarad. Az is érdekes, hogy a színész Morpheusnak hívja a kezelőorvosát a Mátrix című film után szabadon.
A könyv azért íródott a színész elmondása szerint, hogy felnyissa az emberek szemét: drogozni egyáltalán nem menő, mert a szer még legfegyelmezettebb emberből is kihozza az állatot, vagy csak simán zombit csinál belőle. Elég a könyv címlapjára nézni, hogy lássuk a bizonyítékot: egy ijesztő tekintetű szörnyeteget láthatunk rajta, aki csak nyomokban emlékeztet Szabó Győzőre. Na szóval a könyvből kiderül, hogyan a színész egészen pontosan milyen típusú drogokat fogyasztott, és ezek milyen hatással voltak rá, na meg azt, hogy mi juttatta odáig, hogy leszokjon.
Számomra a legszerethetőbb fejezet az, amikor a Lipótot mutatja be: itt főleg az tetszett nagyon, ahogy a betegtársait jellemzi. Na, emiatt volt érdemes elolvasni, a többit csak átpörgettem, mert valahogy annyira nem érdekelt. Valahogy mást vártam a könyvtől, de nem tudom megfogalmazni, hogy mit, de nem azt, amit kaptam. Mindenesetre egy visszataszító oldalát ismerjük meg a színésznek. Szerencsére a könyv könnyen olvasható, úgyhogy hamar a végére lehet érni, meg Győző sem spilázza túl a mondandóját, de amúgy se számítson senki szépirodalmi magasságokra, mert ez nem az a könyv.
Kiadja a Libri Kiadó
Ez sok esetben igaz, de azért akadnak kivételek, például Szabó Győző színész esete is ilyen, aki ebben a könyvben a saját pokoljárását meséli el, amiből kiderül, hogy a színész normális családból származott, és igazi jófiú volt, amíg fel nem került Pestre középiskolába, ahol aztán belekóstolt a csapongó életstílusba. Így kezdődött a kapcsolata a drogokkal, amelyek közül csaknem mindenfélét kipróbált, ahogy azt egy "rendes" drogosnak illik. Mindezért nem a főváros a hibás, bár az kétségtelen, hogy ott teljesen más életet élnek az emberek, mint az ország többi részében, a vidéki nagyvárosokat is beleértve. Igazából nem érdemes bűnbakot keresni: egyszerűen csak megborult a srác, aztán a szer erősebbnek bizonyult nála hosszú ideig. Végül sikerült neki leállni dr. Csernus Imre pszichiáter segítségével a Lipóton. A könyv erről a drogos korszakról szól, illetve a kórházi kezelésről is, miközben dr. Csernus időnként belebeszél a színész mondandójába, és elmondja a véleményét Győzőről, meg a drogozásról. Mindezt meglehetősen normális stílusban teszi, tehát a nyers, káromkodós stílus ezúttal elmarad. Az is érdekes, hogy a színész Morpheusnak hívja a kezelőorvosát a Mátrix című film után szabadon.
A könyv azért íródott a színész elmondása szerint, hogy felnyissa az emberek szemét: drogozni egyáltalán nem menő, mert a szer még legfegyelmezettebb emberből is kihozza az állatot, vagy csak simán zombit csinál belőle. Elég a könyv címlapjára nézni, hogy lássuk a bizonyítékot: egy ijesztő tekintetű szörnyeteget láthatunk rajta, aki csak nyomokban emlékeztet Szabó Győzőre. Na szóval a könyvből kiderül, hogyan a színész egészen pontosan milyen típusú drogokat fogyasztott, és ezek milyen hatással voltak rá, na meg azt, hogy mi juttatta odáig, hogy leszokjon.
Számomra a legszerethetőbb fejezet az, amikor a Lipótot mutatja be: itt főleg az tetszett nagyon, ahogy a betegtársait jellemzi. Na, emiatt volt érdemes elolvasni, a többit csak átpörgettem, mert valahogy annyira nem érdekelt. Valahogy mást vártam a könyvtől, de nem tudom megfogalmazni, hogy mit, de nem azt, amit kaptam. Mindenesetre egy visszataszító oldalát ismerjük meg a színésznek. Szerencsére a könyv könnyen olvasható, úgyhogy hamar a végére lehet érni, meg Győző sem spilázza túl a mondandóját, de amúgy se számítson senki szépirodalmi magasságokra, mert ez nem az a könyv.
Kiadja a Libri Kiadó
2013. december 4., szerda
Philip Carlo: A Jeges - igaz történet a New York-i olasz maffia egyik bérgyilkosáról csak erős idegzetűeknek
Az előző bejegyzésben egy bűnöző élettörténetéről
írtam. Most ugyanezt a koncepciót folytatom tovább, de a két
ember között hatalmas különbségek vannak. Míg Kenneth Rijock
egy értelmiségi, ún. fehérgalléros bűnöző volt, aki
lényegében csalt, addig Richard Kuklinski, a Jeges, egy hidegvérű
bérgyilkos volt, aki a nyomorból érkezett, hogy aztán a New
York-i olasz maffiának dolgozzon külsősként. Philip Carlo az ő
életét, illetve „munkásságát” meséli el, ami azért nem
volt semmi, a fickó ugyanis komplett őrült volt, elmebeteg, aki
csak úgy gyakorlásképpen öldösött embereket az utcán. Arra
azért persze mindig ügyelt, hogy lehetőleg hajléktalanokat, piti
szemeteket nyírjon ki, akik senkit nem érdekelnek.
A könyvből kiderül, hogy a Jeges szegény családból származott, de ez még nem mentség arra, hogy pszichopatává váljon valaki. Viszont az ő szülei is azok voltak, ami azért már jelent valamit. Például az apja egy agresszív, alkoholista barom volt, aki folyton verte a családját, míg az anyja vallásbuzi volt, akit Istenen kívül más nem nagyon érdekelt, ezért a fiúnak sokszor kellett ételt lopnia ahhoz, hogy egyáltalán ehessen, hiszen a szülei nem gondoskodtak róla. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Kuklinski 1935. április 11-én született és abban az időszakban teljesen más volt a szociális háló, és a gyermekvédelmet sem igazán ismerték, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a verés volt az egyetlen fegyelmezési eszköz, bár voltak azért más büntetési formák is.Azok a szociális intézmények pedig amiket manapság ismerünk, még nem voltak meg. Sokan azt mondják, hogy mennyire rettenetes nagy nyomor van manapság, holott komfortos háztartásban élnek. Na, ez akkor még nem volt meg, amikor Kuklinski gyerek volt: akkor még a legalapvetőbb emberi körülmények, amiket ma ismerünk, luxusnak számítottak. A Kuklinski család is nyomorgott, pláne, hogy az apa azt a kevés jövedelmét is inkább piára verte el. Ha már verés: Richard apja igazi gonosztevő volt, aki a felesége mellett a fiait is verte, mígnem a legidősebb gyerek belehalt a sérüléseibe. Richard anyja viszont vallásbuzi volt, akinek Isten az első, emiatt még a gyerekeit is hanyagolta, tehát a fiú kénytelen volt ételt lopni, mert különben éhen halt volna.Érdekesség, hogy az öccse is pszichopata volt, aki megerőszakolt, majd megölt egy kislányt, ezért börtönbe csukták.
Richard különben egy érdekes figura, egy kétarcú Janus volt: egyrészt mérhetetlenül figyelmes tudott lenni a feleségéhez és gyerekeihez, másrészt kegyetlen gyilkos volt, aki a legkülönbözőbb módszerekkel ölt, amit a könyv elég részletesen bemutat. Én erős idegzetű ember vagyok, de ettől a pasitól folyamatosan rázott a hideg, ugyanakkor kedveltem is azért, mert nem semmi arc volt. Azt is érdekesnek találtam, hogy soha nem ölt meg nőket, illetve gyerekeket. Utóbbiakat például sohasem volt képes bántani, de a feleségét ő is rendszeresen verte, ah elborult az agya. Mindezt kurva nehéz lehet összeegyeztetni az olvasónak, de abban a világban ez teljesen rendjén való volt, hiszen a férfi volt az úr, aki lényegében azt csinált otthon, amit akart következmények nélkül. Azt maga Kuklinski is elismerte, hogy sohasem szerette igazából a feleségét, csak birtokolni akarta, hogy más férfié ne lehessen. Érdekesség az is, hogy Kuklinski felesége, Barbara nem volt az a tipikus áldozattípus, inkább egy nagyszájú, vagány, társaságkedvelő csaj volt, aki gyakran visszaszólt az urának, amiért szintén tasli járt. Az is érdekes, hogy Kuklinski soha nem csalta meg a feleségét még egy kóbor numera erejéig sem. A könyvben egy külön rész foglalkozik Barbarával a feleséggel, de nagyrészt Kuklinski „karrierjéről” esik szó a továbbiakban.
A könyv szerintem legizgalmasabb része a Kuklinski ellen indított nyomozás, ami kurva későn kezdődik el, ugyanis a bérgyilkos hibázott, amikor nem megfelelő emberekkel állt össze. Maga a nyomozás évekig tartott, hiszen bizonyítékokat kellett gyűjteni ellene, továbbá be kellett valakit építeni a maffiába, hogy lebuktassa Richardot. Végezetül már a jól megérdemelt börtönéveket mutatja be a szerző, aki bűnügyi íróként beszélgetett el Kuklinskivel a börtönben, innét a könyv.
A bérgyilkos hála istennek már nincs az élők sorában, mert 2006-ban, vagy 2007-ben meghalt. Igazából azt nem értem, hogy miért nem végezték ki villamosszékben, amikor másokat jóval kevesebbért is elítélnek.
A könyvben kurva erőteljes részek olvashatók Richard módszereiről, ezért csak erős idegzetűek olvassák.
A könyv a Sötét Örvény című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
A könyvből kiderül, hogy a Jeges szegény családból származott, de ez még nem mentség arra, hogy pszichopatává váljon valaki. Viszont az ő szülei is azok voltak, ami azért már jelent valamit. Például az apja egy agresszív, alkoholista barom volt, aki folyton verte a családját, míg az anyja vallásbuzi volt, akit Istenen kívül más nem nagyon érdekelt, ezért a fiúnak sokszor kellett ételt lopnia ahhoz, hogy egyáltalán ehessen, hiszen a szülei nem gondoskodtak róla. Azt azért hozzá kell tenni, hogy Kuklinski 1935. április 11-én született és abban az időszakban teljesen más volt a szociális háló, és a gyermekvédelmet sem igazán ismerték, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a verés volt az egyetlen fegyelmezési eszköz, bár voltak azért más büntetési formák is.Azok a szociális intézmények pedig amiket manapság ismerünk, még nem voltak meg. Sokan azt mondják, hogy mennyire rettenetes nagy nyomor van manapság, holott komfortos háztartásban élnek. Na, ez akkor még nem volt meg, amikor Kuklinski gyerek volt: akkor még a legalapvetőbb emberi körülmények, amiket ma ismerünk, luxusnak számítottak. A Kuklinski család is nyomorgott, pláne, hogy az apa azt a kevés jövedelmét is inkább piára verte el. Ha már verés: Richard apja igazi gonosztevő volt, aki a felesége mellett a fiait is verte, mígnem a legidősebb gyerek belehalt a sérüléseibe. Richard anyja viszont vallásbuzi volt, akinek Isten az első, emiatt még a gyerekeit is hanyagolta, tehát a fiú kénytelen volt ételt lopni, mert különben éhen halt volna.Érdekesség, hogy az öccse is pszichopata volt, aki megerőszakolt, majd megölt egy kislányt, ezért börtönbe csukták.
Richard különben egy érdekes figura, egy kétarcú Janus volt: egyrészt mérhetetlenül figyelmes tudott lenni a feleségéhez és gyerekeihez, másrészt kegyetlen gyilkos volt, aki a legkülönbözőbb módszerekkel ölt, amit a könyv elég részletesen bemutat. Én erős idegzetű ember vagyok, de ettől a pasitól folyamatosan rázott a hideg, ugyanakkor kedveltem is azért, mert nem semmi arc volt. Azt is érdekesnek találtam, hogy soha nem ölt meg nőket, illetve gyerekeket. Utóbbiakat például sohasem volt képes bántani, de a feleségét ő is rendszeresen verte, ah elborult az agya. Mindezt kurva nehéz lehet összeegyeztetni az olvasónak, de abban a világban ez teljesen rendjén való volt, hiszen a férfi volt az úr, aki lényegében azt csinált otthon, amit akart következmények nélkül. Azt maga Kuklinski is elismerte, hogy sohasem szerette igazából a feleségét, csak birtokolni akarta, hogy más férfié ne lehessen. Érdekesség az is, hogy Kuklinski felesége, Barbara nem volt az a tipikus áldozattípus, inkább egy nagyszájú, vagány, társaságkedvelő csaj volt, aki gyakran visszaszólt az urának, amiért szintén tasli járt. Az is érdekes, hogy Kuklinski soha nem csalta meg a feleségét még egy kóbor numera erejéig sem. A könyvben egy külön rész foglalkozik Barbarával a feleséggel, de nagyrészt Kuklinski „karrierjéről” esik szó a továbbiakban.
A könyv szerintem legizgalmasabb része a Kuklinski ellen indított nyomozás, ami kurva későn kezdődik el, ugyanis a bérgyilkos hibázott, amikor nem megfelelő emberekkel állt össze. Maga a nyomozás évekig tartott, hiszen bizonyítékokat kellett gyűjteni ellene, továbbá be kellett valakit építeni a maffiába, hogy lebuktassa Richardot. Végezetül már a jól megérdemelt börtönéveket mutatja be a szerző, aki bűnügyi íróként beszélgetett el Kuklinskivel a börtönben, innét a könyv.
A bérgyilkos hála istennek már nincs az élők sorában, mert 2006-ban, vagy 2007-ben meghalt. Igazából azt nem értem, hogy miért nem végezték ki villamosszékben, amikor másokat jóval kevesebbért is elítélnek.
A könyvben kurva erőteljes részek olvashatók Richard módszereiről, ezért csak erős idegzetűek olvassák.
A könyv a Sötét Örvény című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
2013. december 1., vasárnap
Kenneth Rijock: A mosodás - a XX. század egyik legnagyobb pénzmosójának igaz története
Elsőre viccesnek hangzik a cím, de a fülszövegből kiderül, hogy pénzmosodáról van szó, vagyis gengszterekről, meg bűnözőkről, akiknek a nagy nehezen megkeresett pénzét tisztára kell mosni. Erre nagyon jók az ügyvédek, akik kiválóan ismerik a jogi kiskapukat, így el tudják intézni a dolgot. Az, hogy ez törvénytelen, kit érdekel, ha egy valag pénzt kapnak érte? Márpedig a pénz az nagy úr: minél több van belőle, annál tekintélyesebb valaki és annál több szava van a társadalomban.
A szerző, Kenneth Rijock is ebbe a buliba került bele egy cimborája révén, akinek az ismerőse segítséget kért ebben. Hősünk bele is ment, és ahogy ez már lenni szokott, belekerült az örvénybe, ami magával rántotta a bűn világába. Innét aztán nem volt menekvés: Rijock kb. 200 millió amerikai dollárt mosott tisztára, amíg le nem kapcsolták, és börtönbe nem került.
Érdekes, hogy olyan rettentő sokat nem kapott, mint ahogy az is, hogy vállalta egykori bűntársainak a lebuktatását, vagyis feljelentette a drogkereskedőket, akik korábban az ügyfelei voltak, szóval rablóból pandúr lett. Manapság már tisztességes életet él, és a magánélete is rendeződött.
Apropó, magánélet: a fülszöveg azt írja, hogy miközben szélhámoskodik a szerző, mindvégig egy rendőrnőbe szerelmes. Hát, ez nem egészen igaz, mert a rendőrnővel az évek során egyre növekszik az érzelmi távolság, mígnem megjelenik Rijock életében egy olyan nő, aki tényleg felizgatja, ezért szakít a rendőrnővel, hogy feleségül vehesse a választottját.Sajnos, a házassága nem tart sokáig, mert az asszony a férje börtönbüntetése alatt benyújtja a válókeresetet, hogy új életet kezdhessen. Rijocknak a szabadulása után szerencsére sikerül új társra lelnie, aki elfogadja a férfi múltját.
A könyv amúgy elsősorban a pénzmosásra teszi a hangsúlyt, és nem a börtönévekre, vagy a vadászatra, de hát ez érthető, hiszen bűnözőkről írni hálás téma: tetszik, nem tetszik ez van. Akárhogy is elítéljük őket, azért tudat alatt izgatja az embereket, hogy mégis hogy van bátorságuk ezt csinálni, illetve érdeklődnek a műhelytitkok után is. Na, meg erről lehet beszélni, mert érzelmeket vált ki: vannak, akik elítélik a fickót, mert egy szemét bűnöző, meg szélhámos, míg mások meg csodálják, hogy mennyire vagány, meg hidegvérű, meg stb. (Én inkább az utóbbiak közé tartozom).
A könyv nyelvezete amúgy nagyon lendületes és szórakoztató, és szerencsére Rijock nem zsúfolja tele mindenféle jogi zsargonnal, meg paragrafusokkal. Az egyetlen gond, hogy kurva sok szereplő van benne, úgyhogy sokszor nem tudtam követni, hogy akkor most melyik gengszterről van szó.
Kiadja a Geopen Kiadó
A szerző, Kenneth Rijock is ebbe a buliba került bele egy cimborája révén, akinek az ismerőse segítséget kért ebben. Hősünk bele is ment, és ahogy ez már lenni szokott, belekerült az örvénybe, ami magával rántotta a bűn világába. Innét aztán nem volt menekvés: Rijock kb. 200 millió amerikai dollárt mosott tisztára, amíg le nem kapcsolták, és börtönbe nem került.
Érdekes, hogy olyan rettentő sokat nem kapott, mint ahogy az is, hogy vállalta egykori bűntársainak a lebuktatását, vagyis feljelentette a drogkereskedőket, akik korábban az ügyfelei voltak, szóval rablóból pandúr lett. Manapság már tisztességes életet él, és a magánélete is rendeződött.
Apropó, magánélet: a fülszöveg azt írja, hogy miközben szélhámoskodik a szerző, mindvégig egy rendőrnőbe szerelmes. Hát, ez nem egészen igaz, mert a rendőrnővel az évek során egyre növekszik az érzelmi távolság, mígnem megjelenik Rijock életében egy olyan nő, aki tényleg felizgatja, ezért szakít a rendőrnővel, hogy feleségül vehesse a választottját.Sajnos, a házassága nem tart sokáig, mert az asszony a férje börtönbüntetése alatt benyújtja a válókeresetet, hogy új életet kezdhessen. Rijocknak a szabadulása után szerencsére sikerül új társra lelnie, aki elfogadja a férfi múltját.
A könyv amúgy elsősorban a pénzmosásra teszi a hangsúlyt, és nem a börtönévekre, vagy a vadászatra, de hát ez érthető, hiszen bűnözőkről írni hálás téma: tetszik, nem tetszik ez van. Akárhogy is elítéljük őket, azért tudat alatt izgatja az embereket, hogy mégis hogy van bátorságuk ezt csinálni, illetve érdeklődnek a műhelytitkok után is. Na, meg erről lehet beszélni, mert érzelmeket vált ki: vannak, akik elítélik a fickót, mert egy szemét bűnöző, meg szélhámos, míg mások meg csodálják, hogy mennyire vagány, meg hidegvérű, meg stb. (Én inkább az utóbbiak közé tartozom).
A könyv nyelvezete amúgy nagyon lendületes és szórakoztató, és szerencsére Rijock nem zsúfolja tele mindenféle jogi zsargonnal, meg paragrafusokkal. Az egyetlen gond, hogy kurva sok szereplő van benne, úgyhogy sokszor nem tudtam követni, hogy akkor most melyik gengszterről van szó.
Kiadja a Geopen Kiadó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)