Raine Miller: All In - a Blackstone-affér 2.

Nemrég került a kezembe a Meztelenül folytatása, és igencsak vissza kellett lapoznom az előző könyvet, mert már eléggé elfelejtettem, mi volt benne. Ez is azt mutatja, hogy mennyit ért kb.
Nos, az All In eléggé alul teljesített a Meztelenülhöz képest, ugyanis jóval érzelgősebb lett a hangvétele, bár azért a szexjelenetek itt sem hiányoznak, de azért mégis más ez a kötet az előzőhöz képest.
Ethan Blackstone ugyanis beleszeret Brynne-be, a művészeti főiskolás lányba, és innentől kezdve ez irányítja az életét. Persze ez még nem lenne baj, ha Miller nem venné csöpögősre a hangvételt, ami azért különösen rossz, mert a könyvben végig Ethan szemszögéből nézzük a történteket, tehát ő a mesélő.
Ethan az érzelgés mellett ráadásul roppant férfiasnak akar tűnni, ami megint nem baj (hiszen végül is férfi), csak ezt úgy akarja elérni a szerző, hogy a főhős rendkívül sokat káromkodik és a szeretkezést is baszásnak, dugásnak nevezi, pedig állítólag szereti a lányt. Ez a nyers és durva hangvétel különbözteti meg a könyvet a Herlekin kiadó szerelmes füzeteitől.
A sztori az előző részhez képest izgalmasabbá válik: ugyanis kiderül, hogy mi történt pontosan Brynne múltjában, amire az előző kötet csak célozgatott, vagyis Brynne mindent elmesél Ethannek, akinek az a feladata, hogy megvédje őt.
Igaz, hogy már az előző kötetben is ez volt a lényeg, de akkor a lány még nem tudta az igazat és azt hitte, hogy véletlenül jöttek össze. Aztán amikor rájött, hogy mi az ábra, akkor nem csoda, hogy bedurcizott és lelépett.
Az All In pontosan ezzel a jelenettel, illetve Ethan nyavalygásával folytatódik, de gondolom nem jelent meglepetést a szerelmes-erotikus regényeken edződött olvasóknak, hogy a párocska újra összejön és a kapcsolatuk magasabb szintre emelkedik, szóval elkezdenek járni egymással.
A könyv egy nagyon hálás témát dolgoz fel, amit már az előző résznél, illetve az 50 Árnyalat Trilógiánál is már említettem:  vagyis a felek lényegében először szexuális jellegű kapcsolatban állnak egymással, amelynek elsősorban a szex a lényege, de aztán a férfi beleszeret a nőbe, és a szerelmével üldözi addig, amíg meg nem győzi a nőt. Lehetőleg a férfi jó (pénzes) családból származzon, vagy csak legyen sikeres üzletember, aki megdolgozott a sikerért, illetve lehetőleg domináns fajta legyen, aki képes megvédeni a nőt a bajoktól, de azért gyengéd is legyen már.
Ebben a könyvben is ez van, szóval látszik, hogy nő írta. Ha férfi írta volna, akkor a pasi nem szeret bele a nőbe, hanem csak használja, illetve egy valóban férfias karakter lett volna a főszereplő, és nem egy káromkodó, kemények tűnő kis nyálgép. Na, de mostanában ez a divat, ezt lovagolta meg a Szürke is, ami a maga nevében egyedülálló volt egészen addig, amíg meg nem jelentek a másolatok, mint például ez is.
Ráadásul ez még korántsem a befejező rész, mert lesz még egy kötet, ami Tágra nyílt szem címmel fog megjelenni magyarul.

Jo Nesbo(e): Leopárd - csak erős idezetűeknek!

A skandináv krimikre jellemző vonás, hogy a szerzők többnyire állandó rendőr főszereplővel dolgoztatnak. Nesbo(e)-nél Harry Holenak hívják a főszereplőt, aki egy kiégett, cinikus, alkesz zsaru, magánéleti problémákkal. Cserébe viszont kurvára ért a szakmájához, ezért a norvég rendőrség igyekszik előkeríteni a föld alól is, ha épp szükség van rá. Most ebben az epizódban épp Hongkongban él, ezért a kollégák egy ifjú rendőrnőt, Kaja Solnesst küldik el hozzá, hogy hozza haza Harryt, ugyanis egy sorozatgyilkosos ügyben szükség lenne rá, márpedig ő az egyetlen ilyen specialista Norvégiában.
A Harry Hole sorozat amúgy abban tér el a többi hasonló sorozattól, hogy van köztük egy összekötő kapocs, vagyis Nebo(e) folyton visszautal az előző epizódokra a könyveiben. Most például a Hóember című kötetre történnek visszautalások, de ettől függetlenül a Hole sorozat kötetei önállóan is olvashatók Mindezt azért mondom, mert nekem ez a második könyv, amit Nebo(e)-től olvasok. Az első az a Denevérember volt, a legelső Harry Hole-darab.
Na, visszatérve a Leopárdra: szóval Harryt hazacsalogatják Norvégiába és elkezd dolgozni az ügyön, amivel megbízták. Ennek a lényege, hogy fiatal női áldozatokat találnak különös sebekkel a szájukban, amiről később kiderül, hogy egy alma alakú kínzóeszköz okozta, amiben hegyes tűk vannak. Már ez is elég betegnek hangzik önmagában, de a nyomozás szálai egy elbaszott, beteg családi drámához vezetnek.
Na nem rögtön, mert Nesbo(e) bácsi eléggé megcsavarja a sztorit, hogy az olvasó összezavarodjon bele, emiatt kurva hosszú lett a regény, mert a szerző eléggé elnyújtja. Ámde ez az egyetlen hiba, ami felróható neki, más nincs. A Leopárd amúgy ezenkívül egy végig izgalmas, feszes lélektani krimi marad.
Harryt pedig bírom, mert az ilyen cinikus, száraz humorú fickókat kedvelem, sőt akár beléjük is tudnék szeretni. Jó, mondjuk az alkoholizmusa, meg a drogfogyasztása rossz pont, de a legtöbb esetben tünetmentes a figura, úgyhogy ez akár el is nézhető neki. Mellesleg Harry figurája eléggé emlékeztet Chandler állandó hősére, Lew Archerre, úgyhogy aki bírja Chandlert, az bírni fogja Nebo(e)-t is.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó

Tessa de Loo: Ikrek

Több könyvesblogger is írta, hogy ez a könyv emlékeztet Ka(e)stner Két Lotti című könyvére. Ez annyiból igaz, hogy ebben a könyvben is elválasztanak egymástól két testvért, akik történetesen ikrek is, de ez a könyv már nem olyan vidám, mint Ka(e)stneré, sőt épp ellenkezőleg: egy rendkívül nyomasztó hangulatú, drámai műről van szó, ahol szintén az a cél, mint a két Lottiban, vagyis a két gyökeresen eltérő környezetben felnőtt testvér egymásra találása.
Amíg Ka(e)stner könyvében ez nagyon könnyen megy (már csak azért is, mert itt a szereplők még gyermekként találják meg egymást), addig Tessa de Loo művében már egyáltalán nem. Ráadásul itt még az ikrek külsőleg sem hasonlítanak egymásra, hiszen kétpetéjű ikrekről van szó.
Tovább nehezíti a dolgot az, hogy hat évs korukban választották el őket egymástól, és mindketten más-más környezetben nőttek fel. Míg Lotte Hollandiába került, addig Anna a szülőhazájában, Németországban maradt, és ha ez még nem lenne elég, a második világháború is közbeszólt. Ekkor a két testvér ellenséges oldalra került, hiszen Hollandia és Németország ellenfelekké vált a háborúban.
Mindez akkora törést okozott, hogy amikor a két testvér már idős korukban találkozik egy belgiumi fürdővárosban, még mindig alapvetően bizalmatlanok egymással. Különösen igaz ez Lottéra a holland nőre, aki nem tudja megbocsátani azt, amit a németek műveltek a háborúban, ezért minden németre haragszik, így a testvérére Annára is.
Ámde ezek csak felszínes dolgok, a mélységeket már csak egymással beszélgetve ismeri meg a két testvér, ezért a mű összevissza ugrál az időben: vagyis hol a jelenben, hol a múltban játszódik a könyv, mindez egy-egy fejezeten belül. Emiatt is nehéz olvasni.
A másik pedig, ami miatt nehéz olvasni, az a drámai hangulat, ami áthatja ezt a könyvet, illetve az eleje eléggé vontatottan indul, de aztán szerencsére kicsit tempósabb lesz a cselekmény.
Úgy vettem észre, mintha a szerző Anna történetét jobban kihangsúlyozná. Talán azért, mert neki sokkal nehezebb sorsa volt, mint Lotténak, illetve ő az erősebb, konokabb, büszkébb jellem is, aki fel mer lázadni a sorsa ellen. Ezzel szemben Lotte naivabb azért, mert őt jobban megkímélte az élet, és nem próbálták meg kihasználni, mint Annát.
A könyv olyan kérdésekre keresi a választ, hogy például kinek a bűne volt Hitler hatalomra jutása, illetve lehet-e egyáltalán hibáztatni valakit ezért? Ugyancsak érdekes kérdés az, hogy mi történik akkor, ha két azonos időben született testvér még gyermekkorban más környezetbe kerül? Vajon lesz-e, marad-e bennük valami közös, vagy az új körülmények teljesen átformálják őket?
Tessa de Loo ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni ebben a könyvben, miközben elkísérhetjük a nővéreket különböző vendéglátóegységekbe, ahol elmesélik egymásnak az életüket. Na persze nem az egészet, csak a két világháború közötti időszakot, illetve a háborús éveket főleg. Emiatt egy kicsit hiányos a mű, de annyi baj legyen.
Szerintem a szerző nagyon jól tud hangulatot teremteni, és engem főleg ez varázsolt el, és nem a történet, ami nekem túlzottan nyomasztó volt.
Az is érdekes, hogy a regény a Vörös Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, ami elvileg egy ifjúsági kategória, sok-sok vámpíros, farkasemberes, meg fantasys művekkel. Ez a könyv viszont nem az, inkább egy felnőtt darab, szóval nem igazán értem, hogyan is kapcsolódik be a sorozat tematikájába.

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak!

A szerző nem kell bemutatni senkinek (gondolom én), mert a tévéből és a Nők Lapjában vezetett rovatából már mindenki ismerheti. Ez a könyv az első felnőtteknek szóló regénye, úgyhogy nem csoda, hogy hatalmas promót kapott.
Megvallom, én is emiatt kezdtem el olvasni, na meg azért, mert az volt a szándékom, hogy majd jó lehúzom a könyvet, mert biztosan szar. Nos, hát tévedtem, de ez olykor mindenkivel előfordul. A könyv ugyanis egész jó lett szerintem, márpedig én eléggé kekec tudok lenni ezzel kapcsolatban. Szóval engem megérintett a történet, ami azért nem túl sűrűn fordul velem elő. Persze akkora szépirodalmi igényességet ne várjon a könyvtől senki, de nem is tartozik a szemét kategóriába, ugyanis van mondanivalója, és gondolatokat ébreszt, amiket hamarosan kifejtek.
A regény Kriszta édesanyjának, Borának az életét és korai halálát meséli el, de a szerző megváltoztatta neveket benne, és olykor az időpontokat is, viszont a két város, Budapest és Kaposvár stimmel. (Kriszta ugyanis kaposvári illetőségű, míg az édesanyja pesti volt).
A könyv témája különböző gondolatokat ébreszt: vajon mi történt volna ha azt a másik lehetőséget választottam volna, és nem ezt, amiben most vagyok? Egyáltalán van-e akkora szabadságunk, hogy választhatunk, vagy az élet elkerülhetetlenül a végzetünk felé sodor bennünket? Vajon jobb-e a csillogásban felpörgetett életet élni, vagy legyünk szürke családanyák/apák, mint ahogy a többiek? Vajon melyik passzol jobban a személyiségünkhöz, illetve boldoggá tesz-e bennünket a választott életmódunk, vagy csak hazudunk magunknak?
Borának folyton ezek a gondolatok járnak a fejében, képtelen elengedni ezeket és boldognak, elégedettnek na meg hálásnak lenni azért, amije van. Ehelyett folyton sóvárog a másik, látszólag csillogóbb, gazdagabb életért, amelybe egy rövid időre belekóstolhatott.
A lánynak ugyanis egy időben két férfi is udvarolt egyszerre: a gazdag angol gróf, Guiy, és az átlag magyar fiú, Miklós, a lány egyetemi csoporttársa. Szóval beütött az ún. Hufnágel Pisti-szindróma, amit az ócska romantikus regények igyekeznek kliséként felhasználni, amelyekben a nő valahogy mindig a szegényebb férfit választja, mert abba szerelmes.
Hát itt is így történt ez, de ebben a regényben nincs min izgulni, mert már előre tudjuk, hogy a lány a magyar fiút fogja választani, hiszen akkor Kriszta és az öccse, András sem születhetett volna meg. Mondjuk ez a regény amúgy sem egy izgulós fajta, de említettem már, hogy egy gondolkodtató regényről van szó.
Végigolvasva a művet azt gondolom, hogy Bora számára sem az egyik, sem a másik férfi nem volt megfelelő.
Guiy-yal az a baj, hogy ez nem is volt igazi kapcsolat, csak tulajdonképpen flörtről van szó, ahol nagy szavak és nagy ígéretek hangzottak el, de aztán a hapsi meglépett. Viszont a csaj mégis sóvárog utána egy életen át,  hazudva ezzel önmagának is, pedig ha kicsit tudatosabb, akkor rájöhetett volna milyen ember is valójában.
Eközben Miklóst meg ette a féltékenység, mert tetszett neki is a lány, és tulajdonképpen ez az érzés motiválta őt az udvarlásra, nem az igazi szerelem. A csaj meg szerelemnek hitte a pasi udvarlását, közben pedig egy jellegzetesen macsós viselkedés volt csak. Házasodni meg azért házasodtak, mert a kor szelleme ezt diktálta: így lehetett leghamarabb lakáshoz jutni, na meg jött a gyerek, szóval az a nagy szabadosság, ami ma van, az akkor még nem volt meg.
Ilyenkor szokott jönni a regény végén a holtomiglan-holtodiglan, de az élet nem regény, úgyhogy az állítólag szerelmi alapon kötött házasságok jó része elszürkül, vagy elmérgesedik. Vannak még mindig elég sokan, akik ilyen szürkeségben élik le az életüket úgy, hogy aztán nem látják a színeket, de egyre többen vannak, akik megszüntetik a házasságot és elválnak, mert már szabadon megtehetik a közösség rosszallása nélkül.
Bora és Miklós kapcsolata is így járt: vagyis elszürkült, amihez erőteljesen hozzájárult Miklós féltékenysége és macsó természete. Ezzel ellentétben Bora egy kifelé forduló, vidám természetű, humoros nő volt, aki szeretett központi szerepet vinni egy adott társaságban, illetve magát a társasági életet is nagyon szerette, akárcsak a csillogó, pörgős életű Budapestet. 
Ehhez képest a lány mégis otthagyja a fővárost, a bulis életet, a szerelem és a házasság kedvéért, hogy aztán egy Kaposvári környéki faluba költözzön a férje szüleihez. Ők amúgy egyszerű és hagyománytisztelő emberek voltak, szemben az asszony szüleivel, akik arra nevelték a lányukat, hogy küzdjön meg azért, amiről úgy gondolja, hogy jár neki, szóval nem éppen a hagyományos női szerep gyakorlására nevelték őt.
Ennek ellenére a házasságában nem mer kiállni a saját érdekeiért, és hagyja, hogy a férje egy paneltelepi ténsasszonyt varázsoljon belőle.
Eközben Miklóska szépen lassan megunja a teremtményét, és más nő után néz, ami már önmagában is épp elég nagy baj, de hogy ez a nő a saját tanítványa legyen (mindketten tanárok egyébként), az hatalmas pofátlanság, szóval nem csoda, hogy Bora elzavarja a férjét és elválnak. Mindez segít abban, hogy asszony új életet kezdhessen, de akkor már késő: hamarosan rákos lesz, amibe belehal.
Na most a rák még önmagában nem halálos ítélet, csak figyelmeztetés, legalábbis a legtöbb esetben. Bora azonban hamar beletörődik a megváltoztathatatlanba, és nem küzd az életéért, inkább meg szeretne halni. Mindössze egyetlen dolgot tesz a halála előtt: visszaköltözik szeretett szülővárosába, Budapestre, hogy ott haljon meg és ne idegenben.
Részben ezért, részben az elszürkülő házasság miatt a kötet hangulata mérhetetlenül nyomasztó és drámai, emiatt kurva nehéz volt olvasni. Ráadásul nekem az anyám szintén rákban halt meg, és hasonló sorsú volt, mint Bora, de az én szüleimnek nem volt ilyen válság a házasságában, és mindvégig együtt maradtak.
Sőt, amikor anyám az utolsó hónapokban már egy csecsemő szintjén vegetált, apám gondoskodott róla és ápolta, szóval nem egy elfekvőben halt meg nyomorultul.
A betegség és a rossz házasság drámája mellett a könyv kortörténeti érdekességekkel is szolgál, vagyis egy retro regényt tarthat a kezében az olvasó, amely azt is ábrázolja, hogy milyen volt élni a Kádár-rendszerben fiatalként, illetve érett felnőttként, illetve beszél a korabeli Budapestről és Kaposvárról is. Jó mondjuk Pestről talán nem annyira, de Kaposvárról többet.
 A somogyi megyeszékhelyről azt kell tudni, hogy a hetvenes években kezdett el kiépülni, és az addig falusias jellegű városban megjelentek a panelházak a Füredi, meg a Zaranyi utakon, szóval a város északi részén. Krisztináék ha nem is dobozházban, de bérházas környezetben éltek.
A város akkor sem volt gazdag, de aki akart, az tudott dolgozni a Kádár-rendszer idején. Manapság viszont elkeserítő a helyzet nemcsak Kaposváron, hanem az egész országban. Munka nincs, pénz sincs, a hipermarketek, plázák viszont egyre épülnek, szóval az egyik oldalon csillogás, a másikon meg a nyomor látható. Mondjuk Kaposváron inkább az utóbbival lehet találkozni, legalábbis a kiürült Fő utca mindenképpen ezt jelzi, pedig a korábban a város bevásárlóutcája volt. Miután ott is van már Tesco, ezért oda mennek az emberek vásárolni, és nem a Fő utcába. Van pláza is, meg Corso Üzletház, de azok is tök üresek.
A könyvben különben elég sok konkrét kaposvári helyet említ a szerző, hiszen a szülőhelyéről van szó. Ebből következően a kaposvári emberek különösen fognak örülni ennek a könyvnek.
Krisztina regénye ugyanakkor egy kicsit történelmi jellegű is, hiszen egy időutazásról van szó a múltba. Igaz nem olyan távoli időkről van szó, de sok ember még élénken emlékszik az akkori évekre, és bólogatni kezd, hogy igen, akkor tényleg így éltünk: igaz nem volt örömteli az élet akkor sem, mert szigorú szabályok szerint éltünk, de ez a rendszer biztonságot adott, mert volt munka, és volt jövőkép, na meg foglalkoztak a fiatalokkal, és nem kallódtak, meg unatkoztak, ahogy manapság. Aki szereti a retró korszakot, annak ajánlott elolvasni a művet.
Kiadja a Bookline Könyvek

John Ajvide Lindquist: Hívj be! - csak erős idegzetűeknek

Azon tűnődöm így a könyv elolvasása után, hogy mit gondoljak róla: tetszett-e, vagy se, ugyanis annyira vegyes műfajú, komplex műről van szó, hogy ilyet korábban még nem láttam.
A Hívj be ugyanis olyan mintha a skandináv krimik világa összekeveredett volna a vámpíros könyvekkel, na meg Jodi Picoult Tizenkilenc perc című könyvével, szóval eléggé érdekes katyvasz lett az egész.
A skandi krimiknek nagy rajongója vagyok és a Tizenkilenc perc is tetszett, de vámpíros könyvet korábban még nem olvastam, éppen ezért nehéz egyértelműen állást foglalni.
A regény valamikor a 80-as évek elején játszódik Svédország fővárosának egyik külvárosában, Blackebergben, ahol a szerző is született.
Mondjuk a szerző egyértelműen nem írja, de egy munkáskerületről van szó, ahol nem éppen vidám az élet, és a sok munka mellett a szülők nem érnek rá a gyerekeikkel foglalkozni.
Talán ezért is fordulhat elő, hogy a kiskamasz Oskart bántalmazzák az osztálytársai. Itt nem szimpla csúfolódásról van szó, hanem kőkemény szívatásról, ugyanis a bántalmazók szemében Oskar egy ocsmány, kövér, mamlasz figura, akinek nincs joga létezni se. Miután azonban mégsem ölhetik meg, legalább jól megszívatják, ahol lehet. A tanárok, meg a szülők úgyis szarnak az egészre, hiszen ki vannak égve, és főként a pénzkeresés érdekli őket. Érdekes, hogy a szülői törődés nyomaival nem nagyon találkozhatunk a könyvben, szóval úgy tűnik, mintha ezek a fiatalok teljesen vadon nőnének fel. Talán csak Oskar édesanyja mutat némi törődést a fia felé, de csak keveset.
Szóval ez az Oskar egy magányos, kitaszított figura, akinek igazi barátai nincsenek. Ámde hamarosan találkozik egy nagyjából vele egykorú kislánnyal, Elivel, aki igen különösen viselkedik: például csak éjszaka jelenik meg, iskolába nem jár és nagyon furcsa szaga van.
Nekem mondjuk elég hamar lejött, hogy ez az Eli valamilyen alien lehet, de Oskar már nem ilyen gyors felfogású, szóval neki elég sokáig tartott rájönni.
Van még egy kiégett, középkorú, alkoholproblémákkal küszködő bagázs is a kötetben, illetve egy sorozatgyilkos, aki valamilyen módon kapcsolódik Elihez, a vámpírhoz is.
Apropó sorozatgyilkos: a kötetben több gyilkosság is történik, amelynek az áldozatai teljesen elvéreznek, és amelyek felkavarják a stockholmi peremváros életét.
Közben azon tűnődöm, hogy mi értelme volt ennek a regénynek a megírásának, hiszen különösebb nyomozás nem történik a gyilkosságok ügyében, illetve különösebb kerettörténet sincs. Ráadásul mire a végére értem, kb. elfelejtettem, mi volt az elején, mert annyira hosszú a könyv és vontatott, lassú a történet.  Kábé arra volt jó ez a kötet, hogy a Budapest-Nyíregyháza vonatutat végigrémüldözzem, miután a kötetet útközben olvastam el. Másra viszont nemigen.
Számomra rokonszenves szereplőt sem igen találtam benne, bár ha már választani kell közülük, akkor Eli legyen az.
Szóval akármekkora világsiker is ez a könyv, én abszolút nem ájultam el tőle, de ez legyen már az én bajom.
A könyv eredetileg a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, de most hallottam nemrég, hogy azóta a kiadó újra megjelentette a kötetet ezúttal a Sötét Örvény sorozatban is. Minderre azért volt szükség, mert ez nem az a szokványos vámpíros történet, amit a kamaszkorú lánykák annyira keresnek (pl. Meyer, vagy Lara Adrian kötetei, esetleg az Anita Blake, meg a Cat&Bones sorozat). A Hívj be ugyanis nem szerelmi történet, hanem egy rémregény, szóval ennek tudatában tessék elolvasni.

Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok - a Q Ügyosztály esetei II.

"Valami bűzlik Dániában" - mondta volt Shakespeare a Hamletben, amivel azt akarta kifejezni, hogy a korabeli Dániát teljesen elborította a korrupció. Mindez igaz a modern Dániára is, meg persze egy csomó országra, de mivel a szerző dán, ezért maradjunk Dániánál.
Jussi Adler-Olsen előző regényében, a Nyomtalanulban már megismerkedhettünk a Q Ügyosztállyal, amely felsőbb parancsra jött létre, és feladata az évek óta felderítetlen rendőrségi ügyek kivizsgálása. Mindez remek alkalom arra, hogy a koppenhágai rendőrség egyik nyomozójától, az antiszociális és közutálatnak örvendő Carl Mo(e)rcktől megszabaduljanak. Persze ki is rúghatták volna, de amúgy kurva jó zsaru, szóval inkább hagyják dolgozni, és a kapitányság pincéjébe száműzik a Q Ügyosztály élére. Kap még egy segédet, a szíriai menekült, Assad személyében, aztán ennyi.
Az előző kötetben egy eltűnt politikusnő hollétét nyomozta ki sikeresen Mo(e)rck, most viszont egy olyan ügyet kap, amelyet tulajdonképpen lezártak, hiszen az elkövető bevallotta a gyilkosságot, és le is ültették. Ámde az ügy aktája valamiért mégis Mo(e)rck asztalán landol, aki aztán beleveti magát a nyomozásba Assaddal együtt. Sőt, kapnak még egy társat is, a  rendőri végzettségű Rose személyében, aki szintén asszisztensként dolgozik ott, és a jelenléte mérhetetlenül bosszantja Mo(e)rcköt.
A sztori lényege röviden: évekkel ezelőtt csúnyán agyonvertek egy fiatal testvérpárt egy vidéki nyaralóban.
A nyomok egy internátus tanulóihoz vezetnek, akik mindannyian jó családból származnak, csak éppen kurvára unatkoznak, meg az élet értelmét sem találják, ezért különböző bűncselekményeket követnek el, mint például ennek a két fiatalnak a halála is.
Az egykori fiatalok közül három férfi a regény jelen idejében Dánia köztiszteletben álló és közismert üzletembere, az egyik férfi meghalt, egy másik férfi pedig bevallotta a gyilkosságot, így leültették. Egyedül egy nő tűnt el, Kimmie, aki után nemcsak a zsaruk, hanem a három dán üzletember is hajtóvadászatot indít, szóval ő lesz a központi figurája a regénynek.
Talán az ő sorsa a legérdekesebb, ugyanis nem sokkal a gyilkosság után hajléktalanként kezd el csavarogni Koppenhága utcáin. Ilyenkor az emberben óhatatlanul felmerül az, hogy miért tesz valaki ilyet. Pláne, hogy Kimmie nem az a hagyományos típusú hajléktalan, ugyanis van egy csomó dugipénze, illetve egy rozzant vasúti őrházban húzza meg magát. A nyomozás tehát főként a Kimmie-féle szálat deríti fel, de ugyanakkor a másik három férfi életének a legmélyére is leás. Pontosan ezért írtam a kezdőmondatban, azt amit, ugyanis a három fickó mindegyike korrupt, és nagyon nem örülnének annak, ha a nyilvánosságra kerülne az, hogy miben voltak benne.
A szerző előző könyvével szemben a Fácángyilkosok sztorija jóval összetettebb, és a társadalomkritika sem hiányzik belőle. Igaz ez utóbbit Olsen nem vágja direkt a szemünkbe, viszont aki a sorok között tud olvasni, az észreveszi. A könyv vége pedig olyan volt, hogy kirázott a hideg, de azt már nem árulom el, hogy mitől. Tessék elolvasni. Kiadja az Animus Kiadó

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője

Először az egyik fővárosi Alexandra Könyváruházban láttam meg a könyvet, aztán a könyvtárban is, úgyhogy megörültem neki és kihoztam. Örömöm aztán nem sokáig tartott, mert eléggé csalódást okozott nekem a könyv: valahogy többet vártam.
A könyv hozza a skandináv krimikre jellemző kritériumokat, vagyis egy egyszerű gyilkossággal kezdődik, amely aztán szépen lassan terebélyesedik, miközben az olvasó megismerheti a szereplők lelki életének torzulásait, akár a kihallgatottakról, akár a zsarukról van szó, miközben a szerzők sokszor képet adnak a modern skandináv társadalomról, amelyről egyúttal kritikát is fogalmaznak meg. A szereplők többnyire ellenszenvesek az enyhén flúgos karakterektől az ultrabrutál súlyos arcokig. Na de éppen pont ezekről ezekről a szereplőkről lehet a legtöbbet gondolkodni, beszélni! Az is érdekes, hogy többnyire az áldozatok sem voltak éppen angyalok, ami hatalmas különbséget jelent a klasszikus krimikhez képest.
Az éppen aktuális áldozat John Jonnson valamikor kisebb bűnöket követett el a bátyja, Lennart hatása alatt, de szerencsére ki tudott ebből szállni. A bratyó viszont megmaradt egy agresszív, kábszeres tolvajnak, de mégsem őt gyilkolják meg, hanem a jámbor a munkanélküli jómunkásember öccsét, akit mindenki szeretett. Az egyedüli probléma csak annyi volt az áldozattal, hogy szeretett szerencsejátékozni, de még ezt is visszafogottan csinálta, amúgy különösebb probléma nem volt vele. A feleségével kiegyensúlyozottan éltek, és volt egy kamasz fiuk is.
Közben felbukkan a regényben egy elmebeteg fickó is, aki szintén ismerte az áldozatot, de ő pont máshogyan emlékszik rá, mint a többiek: szerinte ugyanis John bántalmazta őt, vagy legalábbis jóváhagyta az ellene történő támadásokat. Vincent Hahn figurája azért került bele szerintem a történetbe, hogy félrevezesse az olvasót, aki azt gondolja, hogy ő a gyilkos, csak el kell kapniuk a rendőröknek. Nos, én is itt szívtam meg.
Apropó rendőrök: ebben a történetben egy kicsit sokan vannak, annak ellenére, hogy a skandi krimikre nem ez a jellemző általában, hanem pont az ellenkezője: adott szerző többnyire ugyanazzal a rendőrrel dolgoztat, mert végtére is fárasztó lehet mindig más főszereplőt találni. Így legalább spórolnak egy kicsit. Szóval többnyire magányos farkasok nyomoznak a skandi krimikben, akiknek legfeljebb egy vagy két segítőtársuk akad, de nem egy egész apparátus, mint Eriksson regényében, ahol gyakorlatilag mindegyik gyanúsítottat más rendőr kérdez ki, emiatt nincs vezéralak a történetben. Mondjuk Erikssonnak is van állandó rendőr főhőse, Ann Lindell, aki éppen gyesen van a 9 hónapos kisfiával, de azért bekapcsolódik a nyomozásba, hiszen hiányzik neki a meló. Éppen ezért a kihallgatásokra mindig magával viszi a babát is, hiszen nem tudja kire bízni, mert a kicsi egy alkalmi kapcsolatból született. Emiatt a kihallgatottak egy kicsit furcsán néznek rá és flúgosnak tartják.
A regényben a rendőrök magánélete is fontos szerepet kap Lindellnek, illetve a nyomozás vezetőjének, Olának köszönhetően, akik között izzik a levegő, de sajnos a férfi házas, úgyhogy a beteljesülés várat magára.
A regény eközben megrajzolja a svéd munkásosztály problémáit is, emiatt a regény rendkívül nyomasztó hangulatú, amire még a könyv borítója is rátesz egy lapáttal, ugyanis egy téli tájkép látható rajta fákkal. A tél amúgy sem egy vidám időszak, hiszen a halál jelképe tulajdonképpen. Maga a regény is télen játszódik, hiszen az áldozatot is a hóban találják meg.
Kjell Erikssonról azt kell tudni, hogy már régóta foglalkozik írással, csak eddig a művei nem jutottak el hozzánk, szóval ez az első magyarul megjelenő műve. Valószínűleg a többit is hamarosan kiadják.
A szerző a svéd egyetemi kisvárosban, Uppsalában született, ami azért fontos, mert ez a regény (illetve gondolom az író többi könyve is) itt játszódik. A szerző igazi lokálpatrióta módon ír a városról, hiszen név szerint említi a városnegyedeket, illetve az utcákat. Nem tudom, hogy más észrevette-e, de számomra az jön le a regényből, hogy a szerző szereti a városát, ahol egész életében élt.
Még a végére annyit, hogy a könyvet csak erős idegzetű olvasóknak ajánlom. Kiadja az Animus Kiadó

Johan Theorin: A falon túl

Se a könyvről, se a szerzőről nem hallottam még korábban, csak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban láttam meg a könyvet és miután a skandináv krimik sorozatban jelent meg, ezért nem volt kérdés, hogy kikölcsönzöm.
Mondjuk Theorinnak ez az első magyar nyelven megjelenő könyve, úgyhogy nem csoda, hogy nem ismertem. Hazájában, Svédországban viszont már többkötetes író, aki eléggé népszerűnek mondható.
Könyveiben a Svédország dél-keleti partjainál fekvő hosszúkás szigetre, Ölandra kalauzolja a látogatót, ahol az édesanyja családja is élt. Ő maga egyébként Göteborgban született és ma is ott él.
A falon túl ugyanúgy kezdődik, mint a többi skandináv krimi, vagyis egy látszólag egyszerű bűnténnyel, ami jelen esetben egy hatéves kisfiú eltűnése, akiről húsz éve nem hallottak semmit. Még a holtteste sem került elő, tehát akár élhet is.
A gyerek édesanyját annyira megviselte az eset, hogy eléggé megkattant, és azóta alkohol-és drogproblémái vannak, és nem is dolgozik. Mondjuk ez valahol érthető, pláne, hogy ő bízta rá a gyereket az Ölandon élő nagyszülőkre, hogy elintézzen valamit a lakhelyén, Göteborgban, ami azért nem kis távolság oda.
Érdekes, hogy a nagyszülőket kevésbé viseli meg az eset, legalábbis a gyerek nagyapja kifejezetten normális figura. Vele csak annyi a probléma, hogy eléggé idős már és egyedül nem tudja magát ellátni, ezért öregek otthonában él a szigeten, ahol a lánya, az eltűnt kisfiú édesanyja időnként meglátogatja.
Ők ketten lesznek azok, akik így 20 év után megpróbálnak szembenézni a démonaikkal, és felgöngyölíteni az esetet, ami eléggé lehetetlen vállalkozásnak tűnik ennyi idő után. Viszont a gyerek nagyapja küldeményben megkapja a kisfiú szandálját, amit közvetlenül az eltűnése előtt viselt, és ez indítja el az eseményeket.
A két embernek annyi kapaszkodója van, hogy egy furcsa fickónak, Nils Kantnak köze van a gyerek eltűnéséhez, mert vele látták utoljára élve, éppen ezért a szerző a jelen idővel párhuzamosan meséli el Nils Kant történetét, aki a második világháború alatt megölt néhány német katonát a szigeten, de egyébként se volt soha százas. Theorin mindenesetre olyan hangulatot teremt ezzel a szállal, hogy engem többször is kirázott a hideg, pedig ebben a könyvben semmi brutális és gyomorforgató rész nincs, mégis felveszi a versenyt az amerikai thrillerekkel. A fentebb írtakból következik, hogy ez az eset a régebbi időkre vezet vissza, de a szerző az olvasót az utolsó oldalig izgalomban tartja, mert csak akkor ad egyértelmű választ arra, hogy Nils Kant és a gyerek életben vannak-e még, vagy meghaltak. Egészen addig csak ködösít.
Eközben a szokásos lélektani elemzés sem marad el, de az az igazság, hogy szerintem ez a motívum eléggé gyengére sikeredett ebben a könyvben. Jó, a nyomasztó hangulat az megvan, de a szereplő nem annyira borultak, mint a többi skandi krimiben, illetve a szerző nem hatol annyira mélyre. Viszont az ölandi hangulatot maximálisan próbálja megragadni.
A skandi krimiktől eltérően itt a rendőr figurája sem hangsúlyos. Igaz, hogy van rendőr, vagyis inkább körzeti megbízott, de nem ő nyomoz igazából. Neki más a szerepe: sokáig úgy tűnt, hogy afféle mellékszereplő, akit azért írtak bele a történetbe, mint tanút, illetve szükséges kelléket (mert egy ilyen kis szigeten is kell hogy legyen valaki, aki vigyáz a rendre), de aztán a kötet végére érve teljesen más képet kapunk a szerepéről.
Nekem tetszett a könyv, de aki ezzel a darabbal kezdi az ismerkedést a skandi krimikkel, az nem fog teljes képet kapni a műfajról. Nekik inkább Nesbo-t, vagy Alvtegent javaslok.
Kiadja az Animus Kiadó

Patrick Süskind: A parfüm: egy gyilkos története - csak erős idegzetűeknek

A könyv a XVIII. századi Franciaországban játszódik, amelyről tudni kell, hogy akkoriban Európa egyik vezető gazdasági hatalma volt, de csak elviekben. Ha egy kicsit jobban megkapargatjuk a felszínt, akkor látni fogjuk, hogy a francia emberek túlnyomó többsége borzasztó nyomorban élt, hogy úgy mondjam állati körülmények között. Ezek után eléggé ellentmondásos dolog fejlettségről beszélni.
A címben szereplő találmányt is a franciák találták fel, sőt sok ember még ma is a franciákkal kapcsolja egybe a parfümöt.
Mindez nem véletlen, ugyanis a franciáknál abban még a barokk korban sem volt szokás tisztálkodni, és most teljesen mindegy, hogy nemesekről, vagy parasztokról van szó: egyszerűen leszarták az egészet. Egyedüli kivétel a születés/keresztelő és a halál volt, ekkor látott egyedül vizet a francia ember teste, máskor nem. Ebből következett, hogy borzasztó büdösek voltak az emberek, és ezt a szagot valamivel el kellett fedni. Hát körülbelül így született meg a parfüm. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy a higiéniát más területen sem ismerték az emberek, ennélfogva a városokban is állandó bűz terjengett, ugyanis a ma természetesnek tartott közműhálózatot abban a korban nem ismerték, ennélfogva a városokban különböző járványok is pusztítottak, ami rendesen megtizedelte a lakosságot.
Mindezt a jelenséget Süskind annyira érzékletesen írja le, hogy az embernek felfordul tőle a gyomra, de hát pont ez a cél: a képzelőerő megmozgatása, ami remekül sikerült a szerzőnek.
A mű másik oldalaként Süskind a különböző illatokat, illetve ezeknek a készítési eljárását is hasonlóképpen írja le, úgyhogy az ember szinte az orrában érzi őket, illetve a részletes helyszín-és helyzetleírások alapján az ember akár a korabeli helyszíneken érezheti magát. A már létező gasztroregény mintájára ezt a könyvet akár illatregénynek, vagy szagregénynek is nevezhetjük.
A cselekmény egy zseniális fickó, Jean-Baptiste Grenouille életét meséli el, akinek kiváló orra volt a különböző illatok megkülönböztetésére, tehát az isten is parfümőrnek teremtette. Ezenkívül mindig újabb és újabb illatfajtákat tudott kikevernek anélkül, hogy másolt volna, illetve kiégett volna, tehát kimeríthetetlen kreatív képességekkel rendelkezett.
Volt azonban egy bökkenő ezzel az emberrel: a többiekkel ellentétben nem volt testszaga, emiatt a többi ember kiközösítette. Akkoriban ugyanis nem volt jellemző a mássággal szembeni tolerancia. Erre még rátett egy lapáttal az is, hogy Grenouille torzszülött volt, szóval rettenetesen csúf, mint a Notre-Dame-i toronyőr, vagy Lautrec, a festő.
Már a szülőanyja sem akarta őt, amit az is megmutat, hogy Párizs legmocskosabb helyén, a Halpiacon szülte meg haltetemek közé, és leszarta, hogy él-e vagy sem, akárcsak a többi gyerekét. Az már sajnálatos eset, hogy az asszony lebukott és kivégezték, de legalább a gyereket megmentették. Mindenesetre nem túl rokonszenves Süskindtől, hogy a szülés állati mivoltát hangsúlyozza ki, de akkoriban nem volt kórház, nem volt higiénia, otthon szültek a nők, vagy ahol tudtak, aztán vagy túlélték mindketten (mármint az anya és a gyerek) a kalandot, vagy nem.
Hát Grenouille túlélte, de abban sem volt túl sok köszönet, ugyanis senki sem akart gondoskodni róla, mert undorodtak tőle, sőt meg akarták ölni! Ámde hihetetlenül erős életösztönének köszönhetően megmenekült, és a szar körülmények ellenére is élni akart.
Grenouille ellenszenves karakter, aki érzéketlen, magának való, beilleszkedésre képtelen alak, akit ma pszichopatának mond a pszichológia, de mivel akkoriban ezt szintén nem ismerték, ezért azt gondolták róla, hogy az ördöggel cimborál, vagy pedig ő maga a Sátán, ezért undorodtak tőle.
Ebből következik, hogy meglehetősen hányatott élete volt a főszereplőnek, különösen a gyermekkori évek, amikor nem sok szeretetet kapott. Mondjuk abban az időszakban amúgy sem ajnározták túl a gyerekeket, akiket akkoriban még veréssel neveltek, illetve nagyon korán dolgoztatni kezdtek vagy a földön, vagy a műhelyben, körülményektől függően.Grenouille is így járt, de rá ezek a nevelési módszerek nem hatottak: ugyanolyan maradt, mint előtte, tehát egy kezelhetetlen alak.
Ami nagy szerencséje, hogy korán megtalálja az életfeladatát, vagyis a parfümkészítést, de ez nem sokat segít a helyzetén, mert Grenouille jelleme alapvetően nem változik meg: továbbra is embergyűlölő, magát felsőbbrendűnek gondoló figura marad, aki azért a szíve mélyén azt akarja, hogy szeressék és csodálják őt, de az belátható, hogy a fentebbi tulajdonságai miatt ez nem fog menni.
A parfümkészítés viszont akkora szenvedéllyé válik nála, hogy gyilkolni  is képes érte. Igaz, hogy Süskind nem közli egyenesen az olvasóval, hogy ölte meg az áldozatokat, de ez anélkül is nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hiszen egyértelmű helyzetről van szó.
A könyv műfaját nem egyszerű meghatározni, mert több minden keveredik benne: egy kis dráma, egy kis szépirodalom, egy kis történelem, egy kis krimi, egy kis lélektani, illetve életrajz is. Mondjuk a legerősebb az életrajz, a történelem, illetve a lélektan is, hiszen a könyv a pszichopátia és a deviancia egy-egy jellegzetes tünetét mutatja be a cselekményen keresztül.
A könyv mondanivalója leginkább az, hogy az emberi mennyire állat módjára tud viselkedni, és milyen szélsőségekre képes. Éppen ezért a regényt gyengébb idegzetűek ne olvassák.
Kiadja a Partvonal Kiadó

Jean-Pierre Montcassen: Meliki

Már maga a borító is megfogja az embert, ugyanis egy elfátyolozott arcú arab nő látható rajta, akinek a szeme látszik. Innét mindjárt kikövetkeztettem, hogy a regény valószínűleg a muszlim kultúrában játszódik.
A WTC Center tragédiája óta elég sok ilyenfajta könyv jelenik meg, amelyeknek a lényege ennek a kultúrának a lejáratása, ami azt jelenti, hogy egy csomó memoár jelent meg arról, hogy ott mennyire szar nőként élni.
A Meliki azonban szerencsére távol esik ezektől a könyvektől, már csak azért is, mert egy történelmi regényről van szó, ami az 1630-as években játszódik a Török Birodalomban, tehát semmi köze az arabokhoz.
A Meliki egyébként sem akar uszítani, épp ellenkezőleg: ez a könyv azokhoz szól, akik szeretik a szépet, de ugyanakkor mégsem akarnak nyáltengert. A könyvben szerencsére ez utóbbitól nem kell tartani, mert a szerelem itt inkább egyfajta elmélyülő barátságot jelent egy janicsár és az általa megvásárolt rabnő között.
Ferhat, a janicsár leszerelt a hadseregtől, és különösebb életcélja már nincs: csak szeretné nyugalomban élni az életét. Felesége, gyereke szintén nincs, és különösebben nem is akar.
Aztán egyszer a drinápolyi rabszolgapiacon járva halk magyar szót hall az egyik kereskedőnél. A hang forrása egy koszos rongycsomó alatt heverő kislány, Boriska, aki gyakorlatilag már az utolsókat rúgja, ámde Ferhat mégis megveszi, mert a magyar szavak régen hallott anyanyelvére és régen látott szülőföldjére emlékeztetik őt. A janicsár ugyanis magyar volt egykor, de fogolyként elhurcolták magukkal a török katonák  a hazájukba, hogy katonát faragjanak belőle, miközben elvárták, hogy tagadja meg a gyökereit, felejtse el az anyanyelvét és legyen török. Mindez a valóságban is megtörtént a Török Hódoltság területén, szóval a janicsárokat mindig a leigázott országok gyermekkorú foglyai közül toborozták.
Ferhat azonban sohasem felejtette el a gyökereit és a kislánynak köszönhetően magyarul beszélgethetnek a férfi otthonában. A gyermeket ugyanis sikerül megmenteni, annak ellenére, hogy nagyon súlyosak a sérülései.
A két ember kapcsolatát meséli el a könyv, amely szép lassan átfordul szerelemmé, habár a megkérgesedett szívű férfi erőteljesen harcol ellene, már csak a hatalmas korkülönbség miatt is. Mielőtt azzal jönnének a kedves olvasók, hogy milyen pedofil ez az ember, elárulom, hogy nem történik szex a felek között, pedig a régi világban nagyon sok ilyen történt a valóságban. Akkoriban ugyanis az urak nem kérték meg szép szóval a rabszolga-és jobbágysorban élő nőket, hogy ugyan bújjanak már velük ágyba, hanem egyszerűen elvették azt, amiről úgy gondolták, hogy jár nekik. Ehhez képest kifejezetten normális ember ez a Ferhat. :)
Nem véletlen, hogy Boriska annyira tiszteli őt. A kislánnyal ugyanis korábban már erőszakoskodtak a katonák, szóval fiatal élete során látott pár gonosz dolgot, amiket el kell felejtenie. Szerencsére, úgy tűnik sikerül neki.
A két ember kapcsolatára egyébként az alá-fölérendeltségi viszonyok jellemzőek, és nem azért, mert Ferhat zsarnokoskodna a kislánnyal, hanem azért, mert a gyerek a megmentőjeként tiszteli őt.
A történet 1630-ban kezdődik és öt évet ölel fel, de a szereplők későbbi sorsát egy kétszáz évvel később íródott utóhangból komolyan megismerhetjük. Véleményem szerint a regény cselekménye nem is annyira fontos, sokkal inkább a hangulat a lényeges, illetve az életmód/kultúra. Az, hogy mi történik a szereplőkkel, az másodlagos, de annyit elárulok, hogy Ferhatra többen is haragszanak a rabnő miatt, tehát az életük komolyan veszélybe kerül. Ráadásul a birodalom területén egy zsarnoki természetű uralkodó áll, aki komoly besúgói hálózatot üzemeltet, szóval a cselekmény helyenként itt-ott emlékeztet a Tanú című filmre, ahol a főhőst időnként valami mondva csinált ürüggyel beidézik a hivatalba. Nos hát Ferhattal is valami hasonló történik. 
A regényen meglátszik, hogy a szerző alaposan utánajárt a török kornak, mind a történelmi eseményeket, mind a kultúrát, mind a nyelvezetet illetően. Miután elég sok török szó/kifejezés szerepel a kötetben, ezért a szerző a kötet végére szerkesztett egy szótár, ami segít a tájékozódásban csak hátra kell lapozni.
A szerző neve senkit ne tévesszen meg: magyar emberről van szó ugyanis, akit civilben Cselenyák Imrének hívnak, és már több regényt is írt ezen a néven, de a saját nevén is.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.