A könyvet a szerző és kiadó a Katedrális folytatásaként hirdette meg, szóval a nép felajzottan várta a könyvet, hogy vajon mi történik a szereplőkkel a folytatásban.
Aztán jól pofára is estek, mert az Idők végezetéig nem a közvetlen folytatása a Katedrálisnak, hanem 200 évvel később játszódik, de a színhely ugyanaz az angol város, ami az előző regényben, a szereplők pedig a Katedrális hőseinek a leszármazottjai. Ennyi a kapocs mindössze, szóval egy önállóan olvasható regényről van szó. Ken Follett lényegében a Katedrális klónregényét írta meg, mert gyakorlatilag nagyon hasonló a két könyv. Szóval olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a Katedrálist olvastam volna újra.
Az idők végezetéig is egy középkorban játszódó sokszereplős történelmi családregény, amelynek a cselekményét éppen ezért nincsen értelme hosszan ismertetni. A Katedrálishoz hasonlóan itt is több család sorsa fonódik össze szintén egy katedrális, na meg egy híd építésén keresztül, de a regényben szerepet kap az éppen akkor zajló pestisjárvány is, amely Kingsbridge-t is megfertőzi.
Az előzményregényben szereplő katedrális igaz, hogy már régen üzemel, csak éppen megroggyan, akárcsak a város határánál található híd, szóval ezeket kell felújítani, csak éppen a város vezetése keveri a szart. Intrika ugyanis a középkorban is volt, pedig akkor még a bürokráciát fel sem találták, de mégis a regény másból sem áll, mint ebből. Nemcsak a város életére értendő mindez, hanem az egyes szereplők magánéletére is, amely szintén bővelkedik izgalmakban.
A Katedrálishoz hasonlóan itt is van egy szerelmespár, akik elé komoly nehézségeket sodor az élet, és csak hosszú idő múlva teljesülhet be a szerelmük, de van gazdag gyapjúkereskedő család, és szemétláda földbirtokos gróf is, aki a népet sanyargatja. Engem a legjobban talán a szegény parasztlány, Gwenda érdekelt, bár a pontos okát ennek nem tudnám megmondani. Lehet, hogy pont a származása miatt, illetve azért is, mert olyan vagány csajnak tűnik hasonlóan a barátnőjéhez, Carishoz, aki a Kingsbridge-i gazdag gyapjúkereskedő lánya. Mondjuk ez is egy érdekes dolog, hogy a két gyökeresen eltérő származású lány ennyire jóban legyen egymással, ami szerintem nagyon nem életszerű. Pláne a középkorban nem, amikor azért a társadalmi különbségek jóvan szembetűnőbbek voltak, mint ma.
Az idők végezetéig szintén egy gigavastag regény, ami több, mint ezer oldalas, ugyanazért amiért az előzményregény is, vagyis bőséges leírások vannak benne az emberek és a város életéről, a katedrális és a hídépítés műszaki rejtelmeiről, a pestisjárványról, a feudális szokásjogról és örökségről stb. Ha ezek nem lennének benne, akkor jóval kevesebb oldalból ki lehetett volna hozni ezt a regényt. Történelmi adaléknak pedig ott a 100 éves háború, amely valójában több, mint 100 évig tartott Anglia és Franciaország között, de én úgy láttam, hogy a könyv sokkal inkább az életmódtörténetre fókuszál, mintsem a történelmi eseményeket kövesse.
A Katedrálisnál már írtam, hogy nem a legigényesebb és leghitelesebb történelmi regényről van szó. Ugyanez itt is érvényes, szóval egy történelmi bulvárregényt tart a kezében az olvasó, amelyben minden jó, ha jó a vége. Igaz, hogy több olvasó szerint elég sok erőszak van a kötetben, de hát ez hozzátartozott a középkor világához. Ahhoz képest pedig Follett nem is jelenít meg belőle túlzottan sokat.
Amúgy van egy olyan érzésem, hogy az Idők végezetéig egy jóval komplexebb, bonyolultabb regény lett, mint a Katedrális, mert Follett sokkal jobban összekuszálja benne a szálakat, emiatt sokszor nehéz olvasni. Meg azért az sem semmi, hogy a könyv kb. 3 kiló, ezért olvasás közben nehéz tartani.
Számomra elég ellentmondásos ez a regény abból a szempontból, hogy nem tudom eldönteni, tetszett-e vagy sem. A Katedrális jobb volt, mert színesebb volt, míg ennél a könyvnél úgy éreztem, hogy az író egy kicsit kimerült, és ezért nem tudott a nyomába érni az előző könyvnek. Meg gondolom, hogy pénzt akart keresni, meg talán a kiadó is ösztökélte ennek a könyvnek a megírására, nem tudom.
Mindenesetre nem rossz könyv ez, mert izgalmas és érdekelt a szereplők sorsa, de mégis valamiért nem tudott úgy megfogni, mint a Katedrális.
Kiadja a Gabo Kiadó
2013. július 30., kedd
2013. július 25., csütörtök
Ken Follett: A katedrális
Emlékszem a Muternek volt az egyik kedvenc szerzője Follett, úgyhogy a legtöbb könyve megvan nekünk 2008-ig bezárólag, mert ekkor halt meg a Muter. A szerző könyvei közül éppen pont a Katedrális volt a kedvence, és ajánlotta többször is, hogy olvassam el, de én a könyv vastagsága miatt valahogy mindig visszariadtam tőle.
Aztán egyszer csak legyőztem ezt, és elkezdtem olvasni a könyvet, és rá kellett jönnöm, hogy kár volt viszolyognom tőle, mert igencsak olvastatja magát, és érdekelt a könyv szereplőinek a sorsa.
Ha már a szereplőket említem: igencsak sok van belőlük, ráadásul a a cselekmény is ötven évet ölel fel, ezért nem találom értelmét elmesélni a történetet, mert túl sokáig tartana. A lényeg az, hogy ez egy történelmi családregény, amelynek a középpontjában egy angol kisvárosban épülő katedrális építése áll.
Mindez meglehetősen egyszerűnek tűnik - gondolná az olvasó, de nem az, ugyanis nem mindenki szeretné, hogy az a katedrális megépüljön, legalábbis abban a városban nem.
Időközben meghal I. Henrik király (az 1100-as években vagyunk) és a kérdés az, hogy ki örökölje utána a trónt, mert hát több jelölt is van, és nem tudják eldönteni, hogy kit válasszanak, amiből polgárháborús helyzet alakul ki.
A Kingsbridge-i katedrális építése sokféle rendű és rangú embert hoz össze, akik közül többen máshonnét érkeztek a városba, hogy az építkezés munkát adjon nekik. Eközben a sorsuk is szorosan összefonódik.
A katedrálisnak a legnagyobb problémája szerintem az volt, hogy elképesztő hosszú a részletes leírások miatt, mert egyébként kb. feleannyi oldalból ki lehetett volna hozni a regényt. Engem egyébként ezek a hosszú leírások (pl. csatajelenetek, a katedrális építési folyamata, illetve a környezet hosszas bemutatása) eléggé untattak, úgyhogy ezeket eléggé átugrottam. Ezek helyett jobban érdekelt az emberek sorsának bemutatása például.
Az is érdekes, hogy a szereplők valahogy mindig ki tudtak törni a nyomorból, ami valahogy a középkorban nem volt jellemző, inkább az ellenkezője volt igaz: vagyis ha az ember beleszületett egy társadalmi rétegbe, akkor ott is maradt, ami főleg a parasztok számára volt probléma, akiket nem is vettek emberszámba.
Mondjuk Follett ilyeneket is bemutat a kötetben, de ezek csak háttérfigurák, a főszál nem ez.
Szóval ha valaki igazán jó és igényes történelmi regényt keres, akkor nem ajánlom Follett műveit. Helyettük inkább a General Press Kiadó történelmi sorozatát ajánlom, amelyek jóval rövidebbek és hitelesebbek is.
Ken Follett inkább történelmi bulvárregényeket alkotott, amivel szerintem semmi probléma nincs, mert szórakoztató, de a valósághoz nem sok köze van.
Többen írták, hogy túl sok a brutalitás és az öldöklés a Katedrálisban. Szerintem meg ez nem így van, inkább az ellenkezője a helyzet: a valóságban jóval több gyilkosságot és kínzást követtek el a középkorban, mint amit Follett regénye ábrázol. Viszont ezeket muszáj volt beletenni ahhoz, hogy tudja ábrázolni a kor hangulatát.
Ami viszont tényleg sok és nem kéne bele azok a szexjelenetek, amiket az író eléggé részletesen ábrázol, mintha csak egy szexkönyvet olvasna az ember. Szóval ez nem kéne, mert nem illik bele a regény koncepciójába.
Anno, amikor legelőször olvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy milyen jó filmet lehetne ebből csinálni. Nos, hát minden álmom így teljesüljön: a könyvből ugyanis film készült, amit ráadásul részben magyarországi helyszíneken forgattak le! A filmről bővebb információ a Port.hu-n található.
A könyvet kiadja a Gabo Kiadó
Aztán egyszer csak legyőztem ezt, és elkezdtem olvasni a könyvet, és rá kellett jönnöm, hogy kár volt viszolyognom tőle, mert igencsak olvastatja magát, és érdekelt a könyv szereplőinek a sorsa.
Ha már a szereplőket említem: igencsak sok van belőlük, ráadásul a a cselekmény is ötven évet ölel fel, ezért nem találom értelmét elmesélni a történetet, mert túl sokáig tartana. A lényeg az, hogy ez egy történelmi családregény, amelynek a középpontjában egy angol kisvárosban épülő katedrális építése áll.
Mindez meglehetősen egyszerűnek tűnik - gondolná az olvasó, de nem az, ugyanis nem mindenki szeretné, hogy az a katedrális megépüljön, legalábbis abban a városban nem.
Időközben meghal I. Henrik király (az 1100-as években vagyunk) és a kérdés az, hogy ki örökölje utána a trónt, mert hát több jelölt is van, és nem tudják eldönteni, hogy kit válasszanak, amiből polgárháborús helyzet alakul ki.
A Kingsbridge-i katedrális építése sokféle rendű és rangú embert hoz össze, akik közül többen máshonnét érkeztek a városba, hogy az építkezés munkát adjon nekik. Eközben a sorsuk is szorosan összefonódik.
A katedrálisnak a legnagyobb problémája szerintem az volt, hogy elképesztő hosszú a részletes leírások miatt, mert egyébként kb. feleannyi oldalból ki lehetett volna hozni a regényt. Engem egyébként ezek a hosszú leírások (pl. csatajelenetek, a katedrális építési folyamata, illetve a környezet hosszas bemutatása) eléggé untattak, úgyhogy ezeket eléggé átugrottam. Ezek helyett jobban érdekelt az emberek sorsának bemutatása például.
Az is érdekes, hogy a szereplők valahogy mindig ki tudtak törni a nyomorból, ami valahogy a középkorban nem volt jellemző, inkább az ellenkezője volt igaz: vagyis ha az ember beleszületett egy társadalmi rétegbe, akkor ott is maradt, ami főleg a parasztok számára volt probléma, akiket nem is vettek emberszámba.
Mondjuk Follett ilyeneket is bemutat a kötetben, de ezek csak háttérfigurák, a főszál nem ez.
Szóval ha valaki igazán jó és igényes történelmi regényt keres, akkor nem ajánlom Follett műveit. Helyettük inkább a General Press Kiadó történelmi sorozatát ajánlom, amelyek jóval rövidebbek és hitelesebbek is.
Ken Follett inkább történelmi bulvárregényeket alkotott, amivel szerintem semmi probléma nincs, mert szórakoztató, de a valósághoz nem sok köze van.
Többen írták, hogy túl sok a brutalitás és az öldöklés a Katedrálisban. Szerintem meg ez nem így van, inkább az ellenkezője a helyzet: a valóságban jóval több gyilkosságot és kínzást követtek el a középkorban, mint amit Follett regénye ábrázol. Viszont ezeket muszáj volt beletenni ahhoz, hogy tudja ábrázolni a kor hangulatát.
Ami viszont tényleg sok és nem kéne bele azok a szexjelenetek, amiket az író eléggé részletesen ábrázol, mintha csak egy szexkönyvet olvasna az ember. Szóval ez nem kéne, mert nem illik bele a regény koncepciójába.
Anno, amikor legelőször olvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy milyen jó filmet lehetne ebből csinálni. Nos, hát minden álmom így teljesüljön: a könyvből ugyanis film készült, amit ráadásul részben magyarországi helyszíneken forgattak le! A filmről bővebb információ a Port.hu-n található.
A könyvet kiadja a Gabo Kiadó
2013. július 18., csütörtök
Szalai Vivien: Drága kéj - a Hamis gyönyör folytatása
A Hamis gyönyörben megismert luxusprostituált Szofi története tovább folytatódik ebben a kötetben. A lány arról ábrándozik az előző kötetben, hogy sikerül kifogni egy gazdag faszit, akihez feleségül megy, és akkor többet nem kell prostituálódnia, hanem csak azt az egy fickót kell kielégítenie.
Nos, az álma félig-meddig valóra válik, ugyanis sikerül egy milliárdost találnia. Egyetlen bökkenő van csak: a fickó nős és gyerekei vannak, szóval a csaj kizárólag szeretőként jöhet számításba. Innét adja magát a kötet témája, vagyis milyen az élet gazdag ámde kegyetlen cégtulajdonos-vállalkozó szeretőjeként, fizetett kurvájaként élni.
A könyv eközben kemény bírálja a társadalmat, amely mindezt lényegében elfogadja, mint a férfiaknak járó kiváltságot. Végül is rengeteget dolgoznak, úgyhogy jár nekik egy kis jutalom, amit szexnek hívnak. Mindezt jó esetben a társ, a feleség adja meg, de ez a férfiaknak sok esetben nem elég: sokan félrekefélnek, és nem csak alkalmilag, hanem komplett viszonyokat tartanak fenn. Nemcsak a prostituáltak tartoznak ide, hanem a sima szeretők is. A kitartottakat már csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, mert ahhoz kurva sok pénz és hatalom kell.
A kérdésre, hogy miért van ez, maga a könyv is megfelel, de én is megmondhatom a frankót: azért, mert férfiközpontú társadalomban élünk már több ezer éve, ami azt jelenti, hogy ami számít az a férfiak igényeinek a kielégítése, az ő tevékenységeiknek a megjutalmazása, illetve elismertetése. Ezzel szemben mi van a nővel? Az ő igényeik kurva sokáig nem számítottak és sok helyen még ma sem számítanak. Attól függ a Föld melyik országában járunk.
Persze, hogy most mondhatod, hogy a nők manapság már tanulhatnak, dolgozhatnak és szavazhatnak, tehát elérték az egyenjogúságot. Hát azt lehet, de az egyenrangúságot azt nem. Kurva nagy különbség!
Értsd meg, hogy egy nő társadalmi megbecsültsége még ma sem akkora, mint egy férfié, amit az is megmutat, hogy ugyanazért a munkáért egy férfi több pénzt kap, illetve ugyanarra a munkára a férfi és a női jelentkező közül jó eséllyel a férfit veszik fel, mert ő nem megy el szülni a nővel ellentétben.
Persze ez egy felszínes dolgok, amelyeknél sokkal komolyabbak is vannak, például a férfiak sokszor automatikusan éreztetik a nőkkel a fölényüket a hétköznapi érintkezések során, még akkor is, ha idegenek egymással. Akkor meg pláne, ha munkatársi, párkapcsolati viszonyba kerülnek egymással. Ugye ismerős, hölgyeim? Persze, a férfiak ennek sokszor nincsenek tudatában úgyhogy, ha szóvá teszed, akkor nem is tudják, hogy miről beszélsz.
Na, de hogy jön ez a kurvás-szeretős témához? Az előbb említett fölény miatt. A férfi ugyanis mindenáron éreztetni akarja a fölényét a nővel, amire manapság már egyre kevésbé van lehetőség, mert a nők már egyre inkább egyenrangúságra törekszenek az ágyban is, tehát egyre szűkebb a játéktér a férfiak számára.
Ámde hiába történtek olyan gyökeres társadalmi változások, az ember biológiai jellegzetességei nem változtak, vagyis a férfiak továbbra is imádják a szexet, és csinálni akarják, amikor csak lehet. Mondjuk ezzel nincs is baj, csak azzal, hogy a társadalom a szexet bűnnek tartja, és ezért ezzel kapcsolatban rengeteg elfojtás született. Márpedig az elfojtásnak az a következménye, hogy az így blokkolt energia majd felszínre tör máshol. Hát, ennek az eredménye a prostitúció, ami éppen azért virágzik évezredek óta, mert a társadalom egyes szexuális formákat elfogad, másokat pedig betilt. A tiltott gyümölcs viszont sokkal édesebb, ezért van az, hogy a férfiak a meglévő partnerkapcsolatukban/házasságukban más nőkről ábrándoznak (na jó, a nők is ábrándoznak más férfiakról), ami mondjuk még nem baj, akkor van gond, ha a gyakorlatban is valóra váltják az álmaikat és megcsalják a partnert.
A monogám partnerkapcsolat ugyanis társadalmilag elfogadott, míg a megcsalás és a promiszkuitás (gyakori partnerváltás) nem. Ámde itt is van a különbség egy férfi meg egy nő között: ha egy férfilép félre, vagy vált gyakran partnert, akkor ő a faszagyerek, míg a nő egy rohadt kurva.
Ha már a kurvánál tartunk, akkor a prostitúciót a társadalom elvileg bünteti, de csak a nőt, az őt használó büntetlenül elsétálhat, pláne ha sok a pénze. Akkor tán még bocsánatot is kérnek tőle a rendőrök, míg a nőt meghurcolják, és egy fogdában töltheti az éjszakát.
Ha elolvasod ezt a könyvet látni fogod, hogy a női és a férfi szereplő nem egyenrangú: András, az üzletember látszólag törvényes életet él, jelentős társadalmi megbecsülést vívott ki magának, van felesége, családja és látszólag harmonikus családi életet él. Akkor, hát minek van szüksége másik nőre, ráadásul egy kurvára?
Azért, amit már fentebb már elmondtam: a szexuális fantáziák és az izgalom miatt. Minden férfi szeretne kipróbálni egy olyan nőt, amilyenek a különböző kanmagazinokban szerepelnek, vagy egy profi pornófilmben esetleg.
Szofi, a luxusprostituált pontosan ezt az ideált testesíti meg a szerző szerint, és ezért béreli ki András állandó kitartottként. Eléggé érdekes viszony alakul ki a két ember között, ugyanis valódi vonzalmat éreznek egymást iránt, de ez megreked szexuális szinten, legalábbis András részéről. Szofi viszont elköveti azt a hibát, ami gyakorlatilag meggyilkol minden szeretői kapcsolatot, vagyis az addig érzéketlenül, gépként viselkedő lány elkezd kötődni a szeretőjéhez, amit András is észrevesz és onnantól kezdve nem kell neki a lány.
Nem csak azért, mert ez eleve egy szeretői kapcsolatnak indult, hanem azért is, mert ő pont ezért az érzéketlenségéért, keménységéért vonzódik a lányhoz. Andrásnak ugyanis nem kell a női hiszti, érzelgősség, ellenőrizgetés, mert ő gyűlöli ezeket. Mondjuk sok férfi így van ezzel, de az állandó kapcsolataik mellett mégis megszokják, ugyanis valahol meg kell alkudniuk a magány elkerülése érdekében. Ugyanez természetesen a nőkre is igaz.
Viszont amikor szeretői kapcsolatba kezd az ember, akkor azért teszi, mert hiányzik neki az izgalom, amit a párkapcsolat elején érzett, ezért kurvára nem hiányzik neki az érzelgés, vagy a hiszti, egyszerűen csak egy jó szexet akar, és utána megy haza a családjához. Éppen ezért beszállni egy ilyen játszmába mindenképpen veszélyes mind a három fél számára, mert csak sérülnek.
Hiába olyan érzéketlen gépember Szofi, ez csak illúzió, mert ebben a könyvben leolvad róla a maszk és eltűnik az addig legyőzhetetlennek tűnő ember, aki elindul az összeomlás felé. Igaz, hogy eddig is rendszeres megalázták a lányt a kuncsaftok, de azokért legalább pénzt kapott, ami az számára a legfőbb értékmérő. Most viszont olyan élményeken megy keresztül, amelyek végképp megrengetik az eddigi világát, és nagyon úgy tűnik kénytelen lesz módosítani az eddig elképzelésein, hogy tényleg megéri-e ezt csinálni.
Lányok, nők! Ha azon töritek a fejeteket, hogy ti is kurvának álltok, mert így könnyen és gyorsan lehet pénzt keresni, nem ajánlom, hogy tegyétek! Már csak azért sem, amiket Vivien ebben a két könyvben leír. Most mondhatjátok, hogy ez biztosan kamu, ami ide le van írva, de higgyétek el, hogy nem!
Amit Vivien leír az igaz sajnos, legalábbis van valóságalapja, mert a férfiaknak tényleg két arcuk van, és nagyon meg tudják alázni azokat a nőket, akik hagyják magukat, mert még mindig ők az urak mindenhol.
Ti ne hagyjátok magatokat, mert ha tartásotok van, azzal sokkal vonzóbbak, szexibbek lesztek, mintha átmentek lábtörlőbe, vagy kurvába. A kurvák ugyanis csak szemetestartályok gyakorlatilag, mint Szofi is, aki csak becsapja magát, hogy ő milyen érzéketlen ember, pedig nem az: csak egy sérült kislány belül, aki kiabál a szeretetért, de még ő sem tudja saját magát elfogadni, megszeretni. Ezzel bele is került az ördögi körbe, mert így mások sem tudják megszeretni, tisztelni, elfogadni őt, ezért magányosan, emberi roncsként fog meghalni, ha nem változtat.
Mindez rátok is igaz lehet, szóval lányok, asszonyok, legyen tartásotok, és akkor a férfiak is tisztelni fognak benneteket előbb-utóbb, és ez azért sokkal jobb, mint köpőcsészének lenni, vagy szeretői viszonyban megalkudva élni.
Mindez akkor is igaz, ha éppen állandó kapcsolatban éltek, és benneteket csalnak meg. Gondolkozzatok el azon, hogy megéri-e ebben a kapcsolatban maradni, megbíztok-e továbbra is a férfiban. Nagyon érdekes és elgondolkodtató kérdések ezek, amiket Vivien feltesz a könyvben, úgyhogy érdemes elgondolkodni rajtuk.
Ez a könyv jóval drámaibb, mint az előző, és szerintem egy páran sejtettétek is, hogy valami ilyesmi lesz a vége.
Mondjuk olyan rettenetesen igényes olvasmányt azért senki ne várjon, de ahhoz képest, hogy a szerző egy bulvárlapnál dolgozik, kifejezetten jó lett, szerintem.
Nos, az álma félig-meddig valóra válik, ugyanis sikerül egy milliárdost találnia. Egyetlen bökkenő van csak: a fickó nős és gyerekei vannak, szóval a csaj kizárólag szeretőként jöhet számításba. Innét adja magát a kötet témája, vagyis milyen az élet gazdag ámde kegyetlen cégtulajdonos-vállalkozó szeretőjeként, fizetett kurvájaként élni.
A könyv eközben kemény bírálja a társadalmat, amely mindezt lényegében elfogadja, mint a férfiaknak járó kiváltságot. Végül is rengeteget dolgoznak, úgyhogy jár nekik egy kis jutalom, amit szexnek hívnak. Mindezt jó esetben a társ, a feleség adja meg, de ez a férfiaknak sok esetben nem elég: sokan félrekefélnek, és nem csak alkalmilag, hanem komplett viszonyokat tartanak fenn. Nemcsak a prostituáltak tartoznak ide, hanem a sima szeretők is. A kitartottakat már csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, mert ahhoz kurva sok pénz és hatalom kell.
A kérdésre, hogy miért van ez, maga a könyv is megfelel, de én is megmondhatom a frankót: azért, mert férfiközpontú társadalomban élünk már több ezer éve, ami azt jelenti, hogy ami számít az a férfiak igényeinek a kielégítése, az ő tevékenységeiknek a megjutalmazása, illetve elismertetése. Ezzel szemben mi van a nővel? Az ő igényeik kurva sokáig nem számítottak és sok helyen még ma sem számítanak. Attól függ a Föld melyik országában járunk.
Persze, hogy most mondhatod, hogy a nők manapság már tanulhatnak, dolgozhatnak és szavazhatnak, tehát elérték az egyenjogúságot. Hát azt lehet, de az egyenrangúságot azt nem. Kurva nagy különbség!
Értsd meg, hogy egy nő társadalmi megbecsültsége még ma sem akkora, mint egy férfié, amit az is megmutat, hogy ugyanazért a munkáért egy férfi több pénzt kap, illetve ugyanarra a munkára a férfi és a női jelentkező közül jó eséllyel a férfit veszik fel, mert ő nem megy el szülni a nővel ellentétben.
Persze ez egy felszínes dolgok, amelyeknél sokkal komolyabbak is vannak, például a férfiak sokszor automatikusan éreztetik a nőkkel a fölényüket a hétköznapi érintkezések során, még akkor is, ha idegenek egymással. Akkor meg pláne, ha munkatársi, párkapcsolati viszonyba kerülnek egymással. Ugye ismerős, hölgyeim? Persze, a férfiak ennek sokszor nincsenek tudatában úgyhogy, ha szóvá teszed, akkor nem is tudják, hogy miről beszélsz.
Na, de hogy jön ez a kurvás-szeretős témához? Az előbb említett fölény miatt. A férfi ugyanis mindenáron éreztetni akarja a fölényét a nővel, amire manapság már egyre kevésbé van lehetőség, mert a nők már egyre inkább egyenrangúságra törekszenek az ágyban is, tehát egyre szűkebb a játéktér a férfiak számára.
Ámde hiába történtek olyan gyökeres társadalmi változások, az ember biológiai jellegzetességei nem változtak, vagyis a férfiak továbbra is imádják a szexet, és csinálni akarják, amikor csak lehet. Mondjuk ezzel nincs is baj, csak azzal, hogy a társadalom a szexet bűnnek tartja, és ezért ezzel kapcsolatban rengeteg elfojtás született. Márpedig az elfojtásnak az a következménye, hogy az így blokkolt energia majd felszínre tör máshol. Hát, ennek az eredménye a prostitúció, ami éppen azért virágzik évezredek óta, mert a társadalom egyes szexuális formákat elfogad, másokat pedig betilt. A tiltott gyümölcs viszont sokkal édesebb, ezért van az, hogy a férfiak a meglévő partnerkapcsolatukban/házasságukban más nőkről ábrándoznak (na jó, a nők is ábrándoznak más férfiakról), ami mondjuk még nem baj, akkor van gond, ha a gyakorlatban is valóra váltják az álmaikat és megcsalják a partnert.
A monogám partnerkapcsolat ugyanis társadalmilag elfogadott, míg a megcsalás és a promiszkuitás (gyakori partnerváltás) nem. Ámde itt is van a különbség egy férfi meg egy nő között: ha egy férfilép félre, vagy vált gyakran partnert, akkor ő a faszagyerek, míg a nő egy rohadt kurva.
Ha már a kurvánál tartunk, akkor a prostitúciót a társadalom elvileg bünteti, de csak a nőt, az őt használó büntetlenül elsétálhat, pláne ha sok a pénze. Akkor tán még bocsánatot is kérnek tőle a rendőrök, míg a nőt meghurcolják, és egy fogdában töltheti az éjszakát.
Ha elolvasod ezt a könyvet látni fogod, hogy a női és a férfi szereplő nem egyenrangú: András, az üzletember látszólag törvényes életet él, jelentős társadalmi megbecsülést vívott ki magának, van felesége, családja és látszólag harmonikus családi életet él. Akkor, hát minek van szüksége másik nőre, ráadásul egy kurvára?
Azért, amit már fentebb már elmondtam: a szexuális fantáziák és az izgalom miatt. Minden férfi szeretne kipróbálni egy olyan nőt, amilyenek a különböző kanmagazinokban szerepelnek, vagy egy profi pornófilmben esetleg.
Szofi, a luxusprostituált pontosan ezt az ideált testesíti meg a szerző szerint, és ezért béreli ki András állandó kitartottként. Eléggé érdekes viszony alakul ki a két ember között, ugyanis valódi vonzalmat éreznek egymást iránt, de ez megreked szexuális szinten, legalábbis András részéről. Szofi viszont elköveti azt a hibát, ami gyakorlatilag meggyilkol minden szeretői kapcsolatot, vagyis az addig érzéketlenül, gépként viselkedő lány elkezd kötődni a szeretőjéhez, amit András is észrevesz és onnantól kezdve nem kell neki a lány.
Nem csak azért, mert ez eleve egy szeretői kapcsolatnak indult, hanem azért is, mert ő pont ezért az érzéketlenségéért, keménységéért vonzódik a lányhoz. Andrásnak ugyanis nem kell a női hiszti, érzelgősség, ellenőrizgetés, mert ő gyűlöli ezeket. Mondjuk sok férfi így van ezzel, de az állandó kapcsolataik mellett mégis megszokják, ugyanis valahol meg kell alkudniuk a magány elkerülése érdekében. Ugyanez természetesen a nőkre is igaz.
Viszont amikor szeretői kapcsolatba kezd az ember, akkor azért teszi, mert hiányzik neki az izgalom, amit a párkapcsolat elején érzett, ezért kurvára nem hiányzik neki az érzelgés, vagy a hiszti, egyszerűen csak egy jó szexet akar, és utána megy haza a családjához. Éppen ezért beszállni egy ilyen játszmába mindenképpen veszélyes mind a három fél számára, mert csak sérülnek.
Hiába olyan érzéketlen gépember Szofi, ez csak illúzió, mert ebben a könyvben leolvad róla a maszk és eltűnik az addig legyőzhetetlennek tűnő ember, aki elindul az összeomlás felé. Igaz, hogy eddig is rendszeres megalázták a lányt a kuncsaftok, de azokért legalább pénzt kapott, ami az számára a legfőbb értékmérő. Most viszont olyan élményeken megy keresztül, amelyek végképp megrengetik az eddigi világát, és nagyon úgy tűnik kénytelen lesz módosítani az eddig elképzelésein, hogy tényleg megéri-e ezt csinálni.
Lányok, nők! Ha azon töritek a fejeteket, hogy ti is kurvának álltok, mert így könnyen és gyorsan lehet pénzt keresni, nem ajánlom, hogy tegyétek! Már csak azért sem, amiket Vivien ebben a két könyvben leír. Most mondhatjátok, hogy ez biztosan kamu, ami ide le van írva, de higgyétek el, hogy nem!
Amit Vivien leír az igaz sajnos, legalábbis van valóságalapja, mert a férfiaknak tényleg két arcuk van, és nagyon meg tudják alázni azokat a nőket, akik hagyják magukat, mert még mindig ők az urak mindenhol.
Ti ne hagyjátok magatokat, mert ha tartásotok van, azzal sokkal vonzóbbak, szexibbek lesztek, mintha átmentek lábtörlőbe, vagy kurvába. A kurvák ugyanis csak szemetestartályok gyakorlatilag, mint Szofi is, aki csak becsapja magát, hogy ő milyen érzéketlen ember, pedig nem az: csak egy sérült kislány belül, aki kiabál a szeretetért, de még ő sem tudja saját magát elfogadni, megszeretni. Ezzel bele is került az ördögi körbe, mert így mások sem tudják megszeretni, tisztelni, elfogadni őt, ezért magányosan, emberi roncsként fog meghalni, ha nem változtat.
Mindez rátok is igaz lehet, szóval lányok, asszonyok, legyen tartásotok, és akkor a férfiak is tisztelni fognak benneteket előbb-utóbb, és ez azért sokkal jobb, mint köpőcsészének lenni, vagy szeretői viszonyban megalkudva élni.
Mindez akkor is igaz, ha éppen állandó kapcsolatban éltek, és benneteket csalnak meg. Gondolkozzatok el azon, hogy megéri-e ebben a kapcsolatban maradni, megbíztok-e továbbra is a férfiban. Nagyon érdekes és elgondolkodtató kérdések ezek, amiket Vivien feltesz a könyvben, úgyhogy érdemes elgondolkodni rajtuk.
Ez a könyv jóval drámaibb, mint az előző, és szerintem egy páran sejtettétek is, hogy valami ilyesmi lesz a vége.
Mondjuk olyan rettenetesen igényes olvasmányt azért senki ne várjon, de ahhoz képest, hogy a szerző egy bulvárlapnál dolgozik, kifejezetten jó lett, szerintem.
2013. július 16., kedd
Szalai Vivien: Hamis gyönyör
Prostituáltakról írni mindig hálás téma, hiszen egy társadalmilag nem éppen elfogadott csoportba tartoznak, ráadásul az embereket igenis érdekli (akárhogy tagadják), hogy mi motiválja őket a pénzért történő szexelésre. Meg úgy egyáltalán, hogyan, és milyen körülmények között dolgoznak, miért lettek azok, akik, honnét jöttek, stb.
A kurvák életéről leginkább Havas Henrik Kurvaélet című könyve, juthat az eszünkbe, de írt ő a pornósokról is könyvet, ami hasonló téma. Viszont ezek olyan szereplőkről készültek, akikkel hellyel-közzel mindenki találkozott már. Gondolok itt az utcai kurvákra, vagy a pornósokra, de a masszázsszalonban dolgozó lányokról is sokan hallottak már. A luxuskurvákról, illetve az escortozó lányokról azonban már kevesebb szó esik: talán azért mert ők jelentik a kisebbséget.
Ezek a lányok ugyanis ebben a zárt világban egy külön kasztot jelentenek, ahová nem kerülhet be akárki. Amíg utcai kurvának gyakorlatilag bármilyen nő alkalmas, addig egy ilyen luxuslánynál alapkövetelmény az átlagon felüli csinos külső, a hibátlan testalkat (lényegében modelltípusú lányokról van szó), továbbá intelligensnek kell lenni és lehetőleg nyelveket kell beszélni. Ez utóbbi kettő különösen az escort lányoknak fontos, akik lényegében magas rangú emberek személyi kísérői, de ebbe a szolgáltatásba a szex is beletartozik, ezért is veszem őket ide.
A luxuslányok világáról eddig még nem született könyv, kivéve Havas Henrik Kelemen Annáról szóló művét.
Szalai Vivien könyve is hasonló, csak éppen női szemszögből íródott, tehát nem is annyira a szexet teszi előtérbe, mint a Méhkirálynő, sokkal inkább egyfajta kritikát fogalmaz meg. A lényeg persze így is, úgyis ugyanaz marad: megbotránkoztatni, provokálni az embereket, de ettől még a társadalom nem változik meg. egy ideig háborognak rajta az emberek, de aztán keresik a következő bulvárcikket, amin háboroghatnak.
Mondjuk Szalai Viviennek sem a világ megváltása célja, hiszen a hölgy egy bulvárlapnál firkász, aki a különböző botrányokból él. Szerencsére ezekből van dögivel, úgyhogy bizonyára nem unatkozik.
Ezt a könyvet anno a dubajozó magyar celebek ihlették, akiket a firkászok mindenáron le akartak leplezni. Mintha amúgy bármi közük lenne X. vagy Y. celeb szexuális életéhez.
Na, de a lényeg, hogy Vivien ez alapján a leleplező cikk alapján kreált egy luxuskurvát, Szofit, akinek az életrajzát meséli el, hogy neki mit kellett átélnie kurvaként.
Ilyenkor persze jönnek a szokásos vélemények hogy: "Most sajnáljuk?", meg " Ezt a szakmát, saját maga választotta, akkor most mit sír?". Nos, a könyvnek- mint említettem - nem a sajnálatkeltés a célja, hanem a gondolatébresztés, a provokáció: a műbe ugyanis a szerző időnként beleszőtte a saját gondolatait is, amiből kiderül, hogy a férfiak valójában öszötnvezérelt állatok, akiket csak a szex érdekel, a nők pedig szerencsétlen áldozatok, akiktől elvárják, hogy szépek és engedelmesek legyenek, mert a férfiak azt szeretik.
Mindez nagyon durva általánosítás, aminek azonban van sajnos alapja: a férfiak érdeklődésének a középpontjában tényleg a szex áll, illetve valóban cselekményoreintáltak, uralkodó típusúak, míg a nőket még ma is úgy nevelik, hogy csinosak legyenek és gondoskodjanak a családról, na meg lehetőleg rendeljék magukat alá a férfiaknak, és hagyják meg a döntés jogát nekik. Az is igaz, hogy a férfiak fizetnek a szexért, nem is kevesen, mert különben ezek a lányok éhen halnának. Márpedig ez nem így van, mert ezek a lányok nagyon jól élnek, és könnyedén keresnek százezreket a sok hülye férfi miatt, aki nem tudja a gerjedelmét a gatyájában tartani.
Viszont nem minden férfi állat, mint ahogy nem minden nő pénzre utazó, üresfejű csinibaba. Bármennyire is ezt szeretné Vivien a világgal elhitetni. Azt elhiszem, hogy ő sok ilyet lát a médiában, de az egy teljesen más világ, mint a hétköznapi, amiben én is élek. Jó, mondjuk itt is van épp elég tragédia, de azért láttam már kivételeket is, akik köztudottan erősítik a szabályt.
A könyv főszereplője, Szofi pedig egy kiégett, beteg ember, akinek nincsenek már különösebben emberi érzelmei, mert eléggé belefásult a munkájába. Sokan a prostitúciót a szegénységre, a rossz gyerekkorra, meg a kiskori szexuális zaklatásra/nemi erőszakra fogják, de ez akkor állná meg a helyét, ha az összes ilyen élethelyzetben élő ember prostituáltnak állna. Ámde nem ez a helyzet, mert sokan még is képesek a társadalom által elfogadott életre, szóval más kell, hogy legyen emögött. Szofi is ezzel a mesével áll elő, de valószínűleg sokkal inkább az a helyzet, hogy a csaj egyszerűen pszichopata hajlammal született, és ez a helyzet hívta belőle ezt elő, amiben ő gyermekkorában élt, ráadásul az anyja is tett rá egy lapáttal.
Többen azt írták, hogy ilyen ember nincs a valóságban, mint Szofi, akármennyire is úgy adja elő a szerző, hogy valódi karakter alapján született a történet.
Én ezzel vitába szállnék annyiban, hogy Szalai Vivien valóban kitalálta ezt a csajt, de létező személyiségek és események alapján alkotta őt meg. Attól ugyanis, hogy valaki nem él ebben a körben és nem hiszi el azt, hogy ilyen történetek megesnek, attól ezek még léteznek. Ez azt jelenti. hogy a könyv anyag valós események alapján íródott, szóval valóban benne van ez a szexuálisan agresszív, perverz állat a férfiakban, amiket Szofi elmesél, csak éppen a feleségek, barátnők nem tapasztalják ezt meg, mert velük nem lehet így bánni a társadalmi tabuk miatt. Ettől függetlenül a férfiakat még rendkívül izgatja ez, csak otthon nem mernek erről beszélni. Aki elég gazdag, az pedig meg is tudja vásárolni, és onnantól kezdve azt csinálhat a lánnyal, amit akar, mert mindig az ügyfélnek van igaza. Sőt a gazdag férfiak egyre betegebb, perverzebb szexre vágynak, mert meg tudják azt venni, és mert mindig lesz, aki kiszolgálja őket a fentebb már említett társadalmi szabályok miatt. Itt be is zárul a kör.
Talán a legdurvábbak a szexben az arabok, főleg Dubaiban, ahová elég sok fiatal lány utazik ki, a könnyű pénzszerzés reményében, aztán sokszor a pénzzel együtt életre szóló lelki sérüléseket hoznak haza, már ha túlélik egyáltalán.
Érdekes, hogy ezt a könyvet is úgy akarták eladni a bulvárban, hogy ez majd lerántja a leplet arról, hogy mi történik Dubaiban, de ez nem így van. Valójában a dubai események csak rövid ideig tartanak, ráadásul csak a lány visszaemlékezéseiből derül ki, hogy mi történt ott. Valójában az események jelentős része Budapesten játszódik, és a lány hazai üzletemberekkel, sportolókkal, stb. megy el, és nem arab olajsejkekkel. Csak a pontosság kedvéért mondom.
Azt is megfigyeltem, hogy Szofi nem él semmiféle alkohollal, meg droggal, ami ezeknek a lányoknak a körében szokás, már csak azért is, mert ezek a szerek, segítenek nekik felülemelkedni az undorukon attól, amiket ezekkel a férfiakkal kell csinálniuk azért a sok pénzért. Eleve vannak olyan lányok, akik a drogfüggőség miatt árulják a testüket, de sokan fordítva kerülnek bele. Érdekes, hogy a szerző egy pillanatra sem említi meg a drogot a könyvben pedig ezek a nagyhatalmú férfiak gyakran kínálják ezzel a lányokat, illetve az általuk adott partikon is mindig van drog. Az, hogy elvileg tilos kábítószert birtokolni, hát le van szarva, mert a haveri körükben van egy-két rendőrfőnök, akiket majd úgyis megvesznek kilóra.
Vannak, akik pont emiatt nem találják életszerűnek a könyvet, mert a csaj nem drogozik, de én simán hiszek neki, mondjuk ezt már fentebb elmondtam.
Aki Havas Henrik szintű riportkönyvet vár, az csalódni fog, mert ez nem az, de hát Szalai sem profi riporter, az a helyzet. Viszont a provokatív mivolta miatt mégis érdemes elolvasni. Én a magam részéről nem találtam rossznak, mert mondom sok igazság van benne, de sokan felháborítónak találhatják a könyvet, aminek a folytatását Vivien Drága kéj címmel írta meg.
A kurvák életéről leginkább Havas Henrik Kurvaélet című könyve, juthat az eszünkbe, de írt ő a pornósokról is könyvet, ami hasonló téma. Viszont ezek olyan szereplőkről készültek, akikkel hellyel-közzel mindenki találkozott már. Gondolok itt az utcai kurvákra, vagy a pornósokra, de a masszázsszalonban dolgozó lányokról is sokan hallottak már. A luxuskurvákról, illetve az escortozó lányokról azonban már kevesebb szó esik: talán azért mert ők jelentik a kisebbséget.
Ezek a lányok ugyanis ebben a zárt világban egy külön kasztot jelentenek, ahová nem kerülhet be akárki. Amíg utcai kurvának gyakorlatilag bármilyen nő alkalmas, addig egy ilyen luxuslánynál alapkövetelmény az átlagon felüli csinos külső, a hibátlan testalkat (lényegében modelltípusú lányokról van szó), továbbá intelligensnek kell lenni és lehetőleg nyelveket kell beszélni. Ez utóbbi kettő különösen az escort lányoknak fontos, akik lényegében magas rangú emberek személyi kísérői, de ebbe a szolgáltatásba a szex is beletartozik, ezért is veszem őket ide.
A luxuslányok világáról eddig még nem született könyv, kivéve Havas Henrik Kelemen Annáról szóló művét.
Szalai Vivien könyve is hasonló, csak éppen női szemszögből íródott, tehát nem is annyira a szexet teszi előtérbe, mint a Méhkirálynő, sokkal inkább egyfajta kritikát fogalmaz meg. A lényeg persze így is, úgyis ugyanaz marad: megbotránkoztatni, provokálni az embereket, de ettől még a társadalom nem változik meg. egy ideig háborognak rajta az emberek, de aztán keresik a következő bulvárcikket, amin háboroghatnak.
Mondjuk Szalai Viviennek sem a világ megváltása célja, hiszen a hölgy egy bulvárlapnál firkász, aki a különböző botrányokból él. Szerencsére ezekből van dögivel, úgyhogy bizonyára nem unatkozik.
Ezt a könyvet anno a dubajozó magyar celebek ihlették, akiket a firkászok mindenáron le akartak leplezni. Mintha amúgy bármi közük lenne X. vagy Y. celeb szexuális életéhez.
Na, de a lényeg, hogy Vivien ez alapján a leleplező cikk alapján kreált egy luxuskurvát, Szofit, akinek az életrajzát meséli el, hogy neki mit kellett átélnie kurvaként.
Ilyenkor persze jönnek a szokásos vélemények hogy: "Most sajnáljuk?", meg " Ezt a szakmát, saját maga választotta, akkor most mit sír?". Nos, a könyvnek- mint említettem - nem a sajnálatkeltés a célja, hanem a gondolatébresztés, a provokáció: a műbe ugyanis a szerző időnként beleszőtte a saját gondolatait is, amiből kiderül, hogy a férfiak valójában öszötnvezérelt állatok, akiket csak a szex érdekel, a nők pedig szerencsétlen áldozatok, akiktől elvárják, hogy szépek és engedelmesek legyenek, mert a férfiak azt szeretik.
Mindez nagyon durva általánosítás, aminek azonban van sajnos alapja: a férfiak érdeklődésének a középpontjában tényleg a szex áll, illetve valóban cselekményoreintáltak, uralkodó típusúak, míg a nőket még ma is úgy nevelik, hogy csinosak legyenek és gondoskodjanak a családról, na meg lehetőleg rendeljék magukat alá a férfiaknak, és hagyják meg a döntés jogát nekik. Az is igaz, hogy a férfiak fizetnek a szexért, nem is kevesen, mert különben ezek a lányok éhen halnának. Márpedig ez nem így van, mert ezek a lányok nagyon jól élnek, és könnyedén keresnek százezreket a sok hülye férfi miatt, aki nem tudja a gerjedelmét a gatyájában tartani.
Viszont nem minden férfi állat, mint ahogy nem minden nő pénzre utazó, üresfejű csinibaba. Bármennyire is ezt szeretné Vivien a világgal elhitetni. Azt elhiszem, hogy ő sok ilyet lát a médiában, de az egy teljesen más világ, mint a hétköznapi, amiben én is élek. Jó, mondjuk itt is van épp elég tragédia, de azért láttam már kivételeket is, akik köztudottan erősítik a szabályt.
A könyv főszereplője, Szofi pedig egy kiégett, beteg ember, akinek nincsenek már különösebben emberi érzelmei, mert eléggé belefásult a munkájába. Sokan a prostitúciót a szegénységre, a rossz gyerekkorra, meg a kiskori szexuális zaklatásra/nemi erőszakra fogják, de ez akkor állná meg a helyét, ha az összes ilyen élethelyzetben élő ember prostituáltnak állna. Ámde nem ez a helyzet, mert sokan még is képesek a társadalom által elfogadott életre, szóval más kell, hogy legyen emögött. Szofi is ezzel a mesével áll elő, de valószínűleg sokkal inkább az a helyzet, hogy a csaj egyszerűen pszichopata hajlammal született, és ez a helyzet hívta belőle ezt elő, amiben ő gyermekkorában élt, ráadásul az anyja is tett rá egy lapáttal.
Többen azt írták, hogy ilyen ember nincs a valóságban, mint Szofi, akármennyire is úgy adja elő a szerző, hogy valódi karakter alapján született a történet.
Én ezzel vitába szállnék annyiban, hogy Szalai Vivien valóban kitalálta ezt a csajt, de létező személyiségek és események alapján alkotta őt meg. Attól ugyanis, hogy valaki nem él ebben a körben és nem hiszi el azt, hogy ilyen történetek megesnek, attól ezek még léteznek. Ez azt jelenti. hogy a könyv anyag valós események alapján íródott, szóval valóban benne van ez a szexuálisan agresszív, perverz állat a férfiakban, amiket Szofi elmesél, csak éppen a feleségek, barátnők nem tapasztalják ezt meg, mert velük nem lehet így bánni a társadalmi tabuk miatt. Ettől függetlenül a férfiakat még rendkívül izgatja ez, csak otthon nem mernek erről beszélni. Aki elég gazdag, az pedig meg is tudja vásárolni, és onnantól kezdve azt csinálhat a lánnyal, amit akar, mert mindig az ügyfélnek van igaza. Sőt a gazdag férfiak egyre betegebb, perverzebb szexre vágynak, mert meg tudják azt venni, és mert mindig lesz, aki kiszolgálja őket a fentebb már említett társadalmi szabályok miatt. Itt be is zárul a kör.
Talán a legdurvábbak a szexben az arabok, főleg Dubaiban, ahová elég sok fiatal lány utazik ki, a könnyű pénzszerzés reményében, aztán sokszor a pénzzel együtt életre szóló lelki sérüléseket hoznak haza, már ha túlélik egyáltalán.
Érdekes, hogy ezt a könyvet is úgy akarták eladni a bulvárban, hogy ez majd lerántja a leplet arról, hogy mi történik Dubaiban, de ez nem így van. Valójában a dubai események csak rövid ideig tartanak, ráadásul csak a lány visszaemlékezéseiből derül ki, hogy mi történt ott. Valójában az események jelentős része Budapesten játszódik, és a lány hazai üzletemberekkel, sportolókkal, stb. megy el, és nem arab olajsejkekkel. Csak a pontosság kedvéért mondom.
Azt is megfigyeltem, hogy Szofi nem él semmiféle alkohollal, meg droggal, ami ezeknek a lányoknak a körében szokás, már csak azért is, mert ezek a szerek, segítenek nekik felülemelkedni az undorukon attól, amiket ezekkel a férfiakkal kell csinálniuk azért a sok pénzért. Eleve vannak olyan lányok, akik a drogfüggőség miatt árulják a testüket, de sokan fordítva kerülnek bele. Érdekes, hogy a szerző egy pillanatra sem említi meg a drogot a könyvben pedig ezek a nagyhatalmú férfiak gyakran kínálják ezzel a lányokat, illetve az általuk adott partikon is mindig van drog. Az, hogy elvileg tilos kábítószert birtokolni, hát le van szarva, mert a haveri körükben van egy-két rendőrfőnök, akiket majd úgyis megvesznek kilóra.
Vannak, akik pont emiatt nem találják életszerűnek a könyvet, mert a csaj nem drogozik, de én simán hiszek neki, mondjuk ezt már fentebb elmondtam.
Aki Havas Henrik szintű riportkönyvet vár, az csalódni fog, mert ez nem az, de hát Szalai sem profi riporter, az a helyzet. Viszont a provokatív mivolta miatt mégis érdemes elolvasni. Én a magam részéről nem találtam rossznak, mert mondom sok igazság van benne, de sokan felháborítónak találhatják a könyvet, aminek a folytatását Vivien Drága kéj címmel írta meg.
2013. július 15., hétfő
Karin Alvtegen: Árnyak
Hát, ez a könyv seggberúgott rendesen, úgyhogy olvasás után vennem kellett pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, mert annyira ütött. Nem azért mert rémisztő volt: az Alvtegen regények sohasem azok, inkább felkavaróak, tabudöntögetőek.
Annak ellenére, hogy a skandináv krimik című sorozatban jelent meg a könyv, nem krimi, mert nincsenek benne a már megszokott (skandináv) krimielemek. A történet elején magára hagynak egy kisfiút egy közismert stockholmi parkban, illetve meghal egy idős néni, de nem azért mert meggyilkolják, hanem mert egyszerűen lejárt az ideje. Viszont egyedül élt, ezért kellett egy pár nap, amíg megtalálják. A szociális munkás pedig szeretné tisztességgel eltemettetni, ezért nyomokat keres, hogy ki ismerte a hölgyet, illetve van-e valamilyen élő rokona. Nagy megdöbbenésére a hűtőszekrény tele van Axel Ragnerfeldt, a Nobel-díjas író köteteivel, akit Svédországban különösen tisztelnek.
Innentől kezdve az olvasó két dologra gondolhat: az öreglány vagy mániákus, vagy pedig közelről ismerhette Ragnerfeldtet. A szociális munkásnak, Marianne-nak is ez utóbbi járhatott a fejében, amikor felkereste Ragmerfeldtéket, hogy az idős hölgyről, Gerdáról tájékozódjon. Innét derül ki, hogy az elhunyt a Ragnerfeldt család házvezetőnője volt.
A történet azonban nem Gerdáról, hanem a Ragnerfeldtekről fog szólni, jobban mondva az ő családi életükről és titkairól, mert hát azokból van bőven. Maga a skandináv krimi is ezeken a lélektani dolgokon alapszik, ettől lesz olyan jó. Ettől függetlenül azonban van ebben a könyvben is gyilkosság, de ez már csak akkor derül ki az olvasó számára, ha alaposabban belemélyed a könyvbe és a Ragnerfeldtek életébe.
Ha már őket emlegetem, akkor álljon itt egy kis elemzés a főbb családtagokról, akik közül gyakorlatilag mindenki ellenszenves a számomra. Mondjuk a skandi krimikben általában ez így szokott lenni: szinte mindenki hülye, még a zsaruk is sokszor. Mondjuk ebben a sztoriban nincs zsaru, dehát közvetlenül gyilkosság sincs.
A történet központi alakja Axel Ragnerfeldt író szinte gyakorlatilag nincs is jelen a történetben, csak nagyon ritkán. Végül is nemrég stroke-ot kapott, úgyhogy beszélni sem tud, csak időnként visszaemlékezik a múltra. Amilyen elismert személyiség a közéletben, annyira béna a magánéletben, ugyanis egy meglehetősen fatökű, férfiatlan valaki, aki nem tud kiállni magáért, ráadásul az érzelmeit sem tudja kimutatni.
A felesége, Alice szintén író, együtt kezdték a pályájukat, csak a nő abbahagyta az írást az első gyerek érkezése után. Azt nem mondom, hogy alkoholista, inkább annyit mondanék, hogy a gondjait hajlamos italba fojtani, illetve később magát sajnáltatni. A férjével való kapcsolata már régen kihűlt, csak úgy élnek egymás mellett.
Érdekes, hogy az ő kapcsolatukat másolja, a fiuk, Jan-Erik is a feleségével, Louise-zal. Amúgy ez a Jan-Erik az apja hírnevéből él, és arról tart előadásokat, hogy az apja mit gondolna bizonyos témákról. A fickó szintén irodalmár, mint az apja, csak éppen az ő hírnevéből kilépni nem tud, és nem is akar. Nekem tisztára a Zámbó család jutott eszembe róla, akik Jimmyn élősködnek, különösen Zámbó Krisztián, aki állítólag az apja kedvéért énekel, ha már a saját jogán nem tud. Csak éppen a közönség átlát a szitán, de érdekes, hogy ebben a könyvben a közönség mennyire kajálja a fickó előadásait, de nekem ettől még Jan-Erik egy ocsmány, gerinctelen féreg marad. Számomra ő a legellenszenvesebb szereplő, ugyanis elég keményen csalja a feleségét is, miközben Louise és lányuk Ellen reménykedve várja, hogy a férfi legalább törődjön velük. Sajnos azonban nem így történik.
Az igazi dráma azonban csak a kötet közepén, illetve a végén derül ki az olvasó számára, sőt Alvtegen még a legutolsó lapokra is tartogat meglepetést.
Ez azonban még nem minden, mert a szerző közben folyamatosan kérdésekkel bombázza az olvasót, tehát a könyv mélyen elgondolkodtat arról, hogy milyen társadalomban élünk, és hogy vajon jó-e ez nekünk. Nekem már a Kitaszítottban is nagyon tetszett ez a fajta írásmód, ahogy a szerző belecsomagolja a véleményét, látásmódját a regény cselekményébe. Most is ezt teszi, csakhogy most az emberi, különösen a párkapcsolatokat kérdőjelezi meg, eléggé pesszimista módon. A szerző szerint ugyanis még a leglángolóbb szenvedéllyel induló párkapcsolat is unalomba, közönybe fullad, aminél rosszabb nincs. Ebből következik, hogy eléggé borult ez a kötet, szóval esős, téli napokon nem ajánlott olvasni.
Kedvcsinálónak érdemes a Citátumon olvasgatni pár idézetet a könyvből.
Kiadja az Animus Kiadó
Annak ellenére, hogy a skandináv krimik című sorozatban jelent meg a könyv, nem krimi, mert nincsenek benne a már megszokott (skandináv) krimielemek. A történet elején magára hagynak egy kisfiút egy közismert stockholmi parkban, illetve meghal egy idős néni, de nem azért mert meggyilkolják, hanem mert egyszerűen lejárt az ideje. Viszont egyedül élt, ezért kellett egy pár nap, amíg megtalálják. A szociális munkás pedig szeretné tisztességgel eltemettetni, ezért nyomokat keres, hogy ki ismerte a hölgyet, illetve van-e valamilyen élő rokona. Nagy megdöbbenésére a hűtőszekrény tele van Axel Ragnerfeldt, a Nobel-díjas író köteteivel, akit Svédországban különösen tisztelnek.
Innentől kezdve az olvasó két dologra gondolhat: az öreglány vagy mániákus, vagy pedig közelről ismerhette Ragnerfeldtet. A szociális munkásnak, Marianne-nak is ez utóbbi járhatott a fejében, amikor felkereste Ragmerfeldtéket, hogy az idős hölgyről, Gerdáról tájékozódjon. Innét derül ki, hogy az elhunyt a Ragnerfeldt család házvezetőnője volt.
A történet azonban nem Gerdáról, hanem a Ragnerfeldtekről fog szólni, jobban mondva az ő családi életükről és titkairól, mert hát azokból van bőven. Maga a skandináv krimi is ezeken a lélektani dolgokon alapszik, ettől lesz olyan jó. Ettől függetlenül azonban van ebben a könyvben is gyilkosság, de ez már csak akkor derül ki az olvasó számára, ha alaposabban belemélyed a könyvbe és a Ragnerfeldtek életébe.
Ha már őket emlegetem, akkor álljon itt egy kis elemzés a főbb családtagokról, akik közül gyakorlatilag mindenki ellenszenves a számomra. Mondjuk a skandi krimikben általában ez így szokott lenni: szinte mindenki hülye, még a zsaruk is sokszor. Mondjuk ebben a sztoriban nincs zsaru, dehát közvetlenül gyilkosság sincs.
A történet központi alakja Axel Ragnerfeldt író szinte gyakorlatilag nincs is jelen a történetben, csak nagyon ritkán. Végül is nemrég stroke-ot kapott, úgyhogy beszélni sem tud, csak időnként visszaemlékezik a múltra. Amilyen elismert személyiség a közéletben, annyira béna a magánéletben, ugyanis egy meglehetősen fatökű, férfiatlan valaki, aki nem tud kiállni magáért, ráadásul az érzelmeit sem tudja kimutatni.
A felesége, Alice szintén író, együtt kezdték a pályájukat, csak a nő abbahagyta az írást az első gyerek érkezése után. Azt nem mondom, hogy alkoholista, inkább annyit mondanék, hogy a gondjait hajlamos italba fojtani, illetve később magát sajnáltatni. A férjével való kapcsolata már régen kihűlt, csak úgy élnek egymás mellett.
Érdekes, hogy az ő kapcsolatukat másolja, a fiuk, Jan-Erik is a feleségével, Louise-zal. Amúgy ez a Jan-Erik az apja hírnevéből él, és arról tart előadásokat, hogy az apja mit gondolna bizonyos témákról. A fickó szintén irodalmár, mint az apja, csak éppen az ő hírnevéből kilépni nem tud, és nem is akar. Nekem tisztára a Zámbó család jutott eszembe róla, akik Jimmyn élősködnek, különösen Zámbó Krisztián, aki állítólag az apja kedvéért énekel, ha már a saját jogán nem tud. Csak éppen a közönség átlát a szitán, de érdekes, hogy ebben a könyvben a közönség mennyire kajálja a fickó előadásait, de nekem ettől még Jan-Erik egy ocsmány, gerinctelen féreg marad. Számomra ő a legellenszenvesebb szereplő, ugyanis elég keményen csalja a feleségét is, miközben Louise és lányuk Ellen reménykedve várja, hogy a férfi legalább törődjön velük. Sajnos azonban nem így történik.
Az igazi dráma azonban csak a kötet közepén, illetve a végén derül ki az olvasó számára, sőt Alvtegen még a legutolsó lapokra is tartogat meglepetést.
Ez azonban még nem minden, mert a szerző közben folyamatosan kérdésekkel bombázza az olvasót, tehát a könyv mélyen elgondolkodtat arról, hogy milyen társadalomban élünk, és hogy vajon jó-e ez nekünk. Nekem már a Kitaszítottban is nagyon tetszett ez a fajta írásmód, ahogy a szerző belecsomagolja a véleményét, látásmódját a regény cselekményébe. Most is ezt teszi, csakhogy most az emberi, különösen a párkapcsolatokat kérdőjelezi meg, eléggé pesszimista módon. A szerző szerint ugyanis még a leglángolóbb szenvedéllyel induló párkapcsolat is unalomba, közönybe fullad, aminél rosszabb nincs. Ebből következik, hogy eléggé borult ez a kötet, szóval esős, téli napokon nem ajánlott olvasni.
Kedvcsinálónak érdemes a Citátumon olvasgatni pár idézetet a könyvből.
Kiadja az Animus Kiadó
2013. július 13., szombat
Papp Diána: Szerdán habcsók
Fejős Éva és Vass Virág után egy újabb újságíró állt be a sorba és próbálkozik a cikkírás mellett a regényírással is. Papp Diána ugyanazt a csajos vonulatot viszi tovább, mint az előző két hölgy, de némileg elviselhetőbb stílusban. Megvallom rosszindulatból kezdtem el olvasni ezt a könyvet, hogy majd jól lehúzom itt a blogon, hogy mennyire szar, de egész tűrhetőnek találtam, bár voltak benne olyan részek, amelyek erősen próbára tették a türelmem.
A regény abban is különbözik a másik két írónő könyvétől, hogy az ún. gasztroregény műfajában íródott, ami mostanában nagyon menő. A műfaj legjobb képviselői tulajdonképpen útinaplók, amelyek nagyon érzékletesen írják le az adott tájegység jellegzetes ételeit (sokszor receptekkel). Diána regényében is van utazás, de nagyon rövid, sokkal inkább arról egy gasztroblogger nőről, Eszterről van szó, akinek hobbija a főzés, illetve a húgának van egy sütiboltja, ahol szintén besegít. Ebben a könyvben is kapunk elég érzékletes leírásokat, sőt recepteket is a különböző ételekről, sőt sütikről (ezért is kapta a kötet ezt a címet), én mégis hiányosnak éreztem a gasztrovonalat. Mondjuk nem is ez a lényeg, hanem a szerelem, illetve az, hogy minél trendibb legyen a könyv, ez utóbbi kettőt viszont megbízhatóan hozza.
Több helyütt azt írták, hogy ez a könyv életszerű problémákról szól. Hát, ez tuti. Nekem olyan érzés volt, mintha a Cosmo-ban, vagy a Joyban megjelenő olvasó levelek, illetve cikkek kibővített, meghosszabbított változata volna ez a könyv, a gasztrovonalat kivéve. A vagány öreglány figuráját meg valószínű, hogy Fejős Éva csajok című regényéből nyúlta a szerző, mert ott volt egy hasonló.
A sztori egy fiatal nő, Eszter válás utáni talpraállását kíséri figyelemmel, aki érthető módon teljesen összezuhan emiatt, úgyhogy segítség kell neki, hogy ebből ki tudjon mászni. Hamarosan azonban találkozik a régi szerelmével, illetve beindul az addig hobbiból működtetett gasztroblogja is, viszont a karrierje válságba jut. Eszter ugyanis PR-osként dolgozik egy kereskedelmi tévénél.
Mondjuk tök érdekes, hogy ezekben a modern, trendi könyvekben a főszereplő is valamilyen trendi foglalkozást űz (pl. a médiában dolgozik, vagy pénzügyes, vagy X.Y. manager, esetleg vmilyen angol nyelvű foglalkozású,amit nem lehet magyarra lefordítani), trendi zenét hallgat, na meg trendi hobbijai van (mint pl. a gasztrobloggerkedés is), és még csak véletlenül sem valami kukalakóról, netán egy átlagos fiatalról szól a mese, mert azt nem lehet eladni.
Amúgy egy könnyed kis limonádéról van szó, ahol a főhős a különböző magánéleti csetlés-botlás után végül révbe ér, és megtalálja a boldogságot. Egyébként is ezeknek a típusú regényeknek mindig kiszámítható a vége.
A regény abban is különbözik a másik két írónő könyvétől, hogy az ún. gasztroregény műfajában íródott, ami mostanában nagyon menő. A műfaj legjobb képviselői tulajdonképpen útinaplók, amelyek nagyon érzékletesen írják le az adott tájegység jellegzetes ételeit (sokszor receptekkel). Diána regényében is van utazás, de nagyon rövid, sokkal inkább arról egy gasztroblogger nőről, Eszterről van szó, akinek hobbija a főzés, illetve a húgának van egy sütiboltja, ahol szintén besegít. Ebben a könyvben is kapunk elég érzékletes leírásokat, sőt recepteket is a különböző ételekről, sőt sütikről (ezért is kapta a kötet ezt a címet), én mégis hiányosnak éreztem a gasztrovonalat. Mondjuk nem is ez a lényeg, hanem a szerelem, illetve az, hogy minél trendibb legyen a könyv, ez utóbbi kettőt viszont megbízhatóan hozza.
Több helyütt azt írták, hogy ez a könyv életszerű problémákról szól. Hát, ez tuti. Nekem olyan érzés volt, mintha a Cosmo-ban, vagy a Joyban megjelenő olvasó levelek, illetve cikkek kibővített, meghosszabbított változata volna ez a könyv, a gasztrovonalat kivéve. A vagány öreglány figuráját meg valószínű, hogy Fejős Éva csajok című regényéből nyúlta a szerző, mert ott volt egy hasonló.
A sztori egy fiatal nő, Eszter válás utáni talpraállását kíséri figyelemmel, aki érthető módon teljesen összezuhan emiatt, úgyhogy segítség kell neki, hogy ebből ki tudjon mászni. Hamarosan azonban találkozik a régi szerelmével, illetve beindul az addig hobbiból működtetett gasztroblogja is, viszont a karrierje válságba jut. Eszter ugyanis PR-osként dolgozik egy kereskedelmi tévénél.
Mondjuk tök érdekes, hogy ezekben a modern, trendi könyvekben a főszereplő is valamilyen trendi foglalkozást űz (pl. a médiában dolgozik, vagy pénzügyes, vagy X.Y. manager, esetleg vmilyen angol nyelvű foglalkozású,amit nem lehet magyarra lefordítani), trendi zenét hallgat, na meg trendi hobbijai van (mint pl. a gasztrobloggerkedés is), és még csak véletlenül sem valami kukalakóról, netán egy átlagos fiatalról szól a mese, mert azt nem lehet eladni.
Amúgy egy könnyed kis limonádéról van szó, ahol a főhős a különböző magánéleti csetlés-botlás után végül révbe ér, és megtalálja a boldogságot. Egyébként is ezeknek a típusú regényeknek mindig kiszámítható a vége.
2013. július 10., szerda
Isabel Allende: Kísértetház - a film könyvváltozata
Igazából a Kísértetház egy annyira komplex regény, hogy nincs is értelme elmesélni a cselekményét, mert annyira sokáig tartana. Az a lényeg, hogy egy családregényről van szó, amely elsősorban Esteban Trueba szenátor életét követi végig, de közben az írónő másik két könyvében (a Szerencse lányában és a Elmosódó önarcképben) szereplő Del Valle családról is esik szó.
Valójában ez az első könyv, amelyben a Del Valle család szerepel, hiszen ez jelent meg legelőször, viszont időrendben meg a leghátrébb található, hiszen a cselekménye már a XX. században játszódik.
A könyvre ugyanaz érvényes, ami a többi Allende műre: Chile történelmét és hagyományait ismerheti meg az olvasó bennük a cselekmény mögött.
Chile egy olyan ország volt a XX. században, ahol egy kicsit mintha megállt volna az idő: azok a hatalmas változások amelyek Európában és Észak-Amerikában megtörténtek, a dél-amerikai kontinensen elmaradtak.
Persze a könyvből kiderül, hogy itt is megjelennek a szocialista - sőt kommunista - eszmék, amelyek azt akarják elvileg, hogy a szegényeknek jó legyen, de a főhős Esteban Trueba gyűlöli ezeket, mert szerinte a birtokán élő parasztok lusta népség, szóval lenézi őket. Mondjuk van benne igazság, ugyanis a főhős meglehetősen lerobbant állapotában veszi át a helyet az ott élő népekkel együtt, majd sikerrel felvirágoztatja. Amúgy a Trueba család nem volt gazdag, tehát a siker csakis Estebannak köszönhető, aki a szorgalom erejében hisz. Éppen ezért ő azt gondolja, hogy erre mások is képesek, ha ő meg tudta csinálni, csak éppen lusták, és ezért könnyen elcsábíthatók az olyan felforgató tanok számára, mint a szocializmus,amit Trueba igyekszik tűzzel-vassal irtani a birtokáról és házából.
Egyedül arra nem jön rá a szenátor, hogy minél jobban ellenáll valaminek, az annál erősebb lesz az életében, szóval így van ez a szocializmussal és más egyéb gyökeres változással is, amit az ország életéből kiirtani nem tud, mert feltartóztathatatlanul tör előre, szóval az ország egyre inkább leveti a régi hagyományokat, amiket Trueba is képvisel.
A főhős amúgy is egy rossz természetű ember, aki már fiatalon is az volt, de ekkor még elfojtotta a családja kedvéért, viszont amint átvette a birtokot, előtört belőle a vadabbik énje, úgyhogy nem egy szimpatikus szereplő a vaskalaposságával, meg az erőszakos természetével és a dühkitöréseivel, viszont mégis ő a központi alakja ennek a regénynek. Mindez azért érdekes, mer Allende regényeiben többnyire női hősök töltik be ezt a szerepet. Mondjuk azok ebben a regényben is vannak, mindjárt három generáció is, akik szintén formabontó életet élnek, mind a hárman más-másképpen. Van, aki a szellemvilágba menekül a problémák elől, van aki kétkezi munkát végez és alkot, és van aki a szeretett férfi kedvéért beáll a chilei kommunista mozgalomba, pedig amúgy leszarná az egészet.
Visszatérve az erőszakos és vaskalapos Truebára: neki egész életében azzal kell szembesülnie, ami olyannyira el akar kerülni, vagyis a változással, ami elég sok mindenben ölt formát, de ez a regényből kiderül. Mindenesetre a szeretetre képtelen szenátor szembesül ennek az érzésnek az erejével, illetve az életében történő változások végül egy megtört öregemberré teszik. A könyvből természetesen az is ki fog derülni, hogy miért éppen Kísértetház a címe, de azt azért elárulhatom, hogy egy nagyon nyomasztó, drámai hangulatú műről van szó, amely erőteljesen emlékeztet Márquez világára. (Végül is Mérquez kolumbiai volt, ami szintén azon a kontinensen van).
A könyvből film is készült Meryl Streep főszereplésével, de ha jól tudom, akkor a film csak a könyv egy részét dolgozza fel, tehát az unoka, Alba, illetve a katonai diktatúra már nem szerepel benne.
A könyvet eredetileg az Európa Kiadó adta ki, de nem is olyan régen a Geopen Kiadó is megjelentette.
Valójában ez az első könyv, amelyben a Del Valle család szerepel, hiszen ez jelent meg legelőször, viszont időrendben meg a leghátrébb található, hiszen a cselekménye már a XX. században játszódik.
A könyvre ugyanaz érvényes, ami a többi Allende műre: Chile történelmét és hagyományait ismerheti meg az olvasó bennük a cselekmény mögött.
Chile egy olyan ország volt a XX. században, ahol egy kicsit mintha megállt volna az idő: azok a hatalmas változások amelyek Európában és Észak-Amerikában megtörténtek, a dél-amerikai kontinensen elmaradtak.
Persze a könyvből kiderül, hogy itt is megjelennek a szocialista - sőt kommunista - eszmék, amelyek azt akarják elvileg, hogy a szegényeknek jó legyen, de a főhős Esteban Trueba gyűlöli ezeket, mert szerinte a birtokán élő parasztok lusta népség, szóval lenézi őket. Mondjuk van benne igazság, ugyanis a főhős meglehetősen lerobbant állapotában veszi át a helyet az ott élő népekkel együtt, majd sikerrel felvirágoztatja. Amúgy a Trueba család nem volt gazdag, tehát a siker csakis Estebannak köszönhető, aki a szorgalom erejében hisz. Éppen ezért ő azt gondolja, hogy erre mások is képesek, ha ő meg tudta csinálni, csak éppen lusták, és ezért könnyen elcsábíthatók az olyan felforgató tanok számára, mint a szocializmus,amit Trueba igyekszik tűzzel-vassal irtani a birtokáról és házából.
Egyedül arra nem jön rá a szenátor, hogy minél jobban ellenáll valaminek, az annál erősebb lesz az életében, szóval így van ez a szocializmussal és más egyéb gyökeres változással is, amit az ország életéből kiirtani nem tud, mert feltartóztathatatlanul tör előre, szóval az ország egyre inkább leveti a régi hagyományokat, amiket Trueba is képvisel.
A főhős amúgy is egy rossz természetű ember, aki már fiatalon is az volt, de ekkor még elfojtotta a családja kedvéért, viszont amint átvette a birtokot, előtört belőle a vadabbik énje, úgyhogy nem egy szimpatikus szereplő a vaskalaposságával, meg az erőszakos természetével és a dühkitöréseivel, viszont mégis ő a központi alakja ennek a regénynek. Mindez azért érdekes, mer Allende regényeiben többnyire női hősök töltik be ezt a szerepet. Mondjuk azok ebben a regényben is vannak, mindjárt három generáció is, akik szintén formabontó életet élnek, mind a hárman más-másképpen. Van, aki a szellemvilágba menekül a problémák elől, van aki kétkezi munkát végez és alkot, és van aki a szeretett férfi kedvéért beáll a chilei kommunista mozgalomba, pedig amúgy leszarná az egészet.
Visszatérve az erőszakos és vaskalapos Truebára: neki egész életében azzal kell szembesülnie, ami olyannyira el akar kerülni, vagyis a változással, ami elég sok mindenben ölt formát, de ez a regényből kiderül. Mindenesetre a szeretetre képtelen szenátor szembesül ennek az érzésnek az erejével, illetve az életében történő változások végül egy megtört öregemberré teszik. A könyvből természetesen az is ki fog derülni, hogy miért éppen Kísértetház a címe, de azt azért elárulhatom, hogy egy nagyon nyomasztó, drámai hangulatú műről van szó, amely erőteljesen emlékeztet Márquez világára. (Végül is Mérquez kolumbiai volt, ami szintén azon a kontinensen van).
A könyvből film is készült Meryl Streep főszereplésével, de ha jól tudom, akkor a film csak a könyv egy részét dolgozza fel, tehát az unoka, Alba, illetve a katonai diktatúra már nem szerepel benne.
A könyvet eredetileg az Európa Kiadó adta ki, de nem is olyan régen a Geopen Kiadó is megjelentette.
Isabel Allende: Elmosódó önarckép - a Szerencse lányának folytatása
Aki még nem olvasta a Szerencse lányát, az ne olvassa ezt a bejegyzést sem, mert szerves folytatásról van szó, és elég sok utalás található a könyvben, amit ebben a bejegyzésben is megemlítek.
A Szerencse lányának a végén Eliza és Tao összejönnek végül, bár olyan nagy romantikus egymásra találás nincsen, mint egyes regényekben, viszont az egymás iránt érzett szerelmük elég erős ahhoz, hogy legyőzze az előttük álló akadályokat.
Márpedig azok vannak bőven, miután vegyes kapcsolatban élnek, ráadásul össze sem házasodtak, ami a XIX. században vérlázítónak számított. Hiába élnek az Amerikai Egyesült Államokban, ott sem túlzottan tolerálják a kínaiakat, míg a kínaiak meg az európaiakat nem szeretik.
Mindenesetre a kapcsolatukból születik egy fiú, meg egy lány, majd a lány teherbe esik egy futó kapcsolatból. Így születik meg Aurora, ennek a történetnek a hőse.
A könyvben jórészt ő a narrátor, kivéve a mű kb. első negyedét, amikor az író első szám harmadik személyben meséli el az előzményeket, hogy megértsük az eseményeket.
Ebben a könyvben ismét hallunk a Del Valle családról, akikkel a Szerencse lányában már megismerkedhettünk, de most még szorosabbra fonódik közöttük a kötelék, ugyanis rokoni kapcsolatba kerülnek egymással, éppen ezért nem véletlen, hogy Aurora is a del Valle nevet viseli, pedig amúgy törvénytelen gyermek.
Neki meglehetősen zavaros a gyermekkora, ugyanis öt éves koráig az anyai nagyszüleivel él (vagyis Elizával és Taóval), de aztán történik valami, és az apai nagymamához kerül a kislány, és itt nevelkedik fel jómódban és szeretetben, amíg férjhez nem megy.
Del Valle nagymama azt szeretné, ha a kislány elfelejtené a kínai gyökereit, de ez nem fog menni, ugyanis a kislánynak van egy folytonosan visszatérő álma, amely valószínűleg a gyermekkori történésekre utal, de a lány már csak később, felnőttkorában deríti fel végre azt, hogy mi történt akkor és miért kellett neki a másik nagymamájához költöznie.
Allende a feminista irodalom egyik jelentős alakja, ugyanis regényeinek nőalakjai mindig is formabontó módon éltek, ami azért érdekes, mert történelmi regényekről van szó az ő esetében.
Mondjuk a nők megítélése nem sokban változott azóta sem, annak ellenére, hogy manapság már tanulhatnak, dolgozhatnak. Ettől függetlenül másodrangú állampolgárok maradtak a társadalomban, akiktől még ma is elvárják, hogy menjenek jól férjhez, és szüljenek gyerekeket, de a hatalomhoz lehetőleg ne legyen közük, azt hagyják meg a férfiaknak.
Igaz, hogy bizonyos országokban már vannak változások ezen a téren Európában, de az írónő történetesen a dél-amerikai Chilében él, ahol teljesen más az asszony fekvése. Először is egy Európához és Észak-Amerikához képest elmaradott országról van szó, ahol még ma is komoly nyomornegyedek vannak tele fertőző betegségekkel, illetva az ország éghajlata, domborzata is más, mint amit itt megszoktunk.
A másik dolog pedig az, hogy a dél-amerikai kontinensen még mindig élnek az egykori gyarmatosítók által behozott latin hagyományok, ami azt jelenti, hogy egy mélyen vallásos, konzervatív társadalomról van szó, ahol a nőkre nagyon vigyáznak.
Mindez azt jelenti, hogy a férfi az úr a háznál, ő mondja meg, hogy mit lehet tenni és mit nem, az asszonynak pedig hallgass a neve.
Mondjuk ebben a regényben ilyen típusú férfival nem találkozunk, viszont formabontó, lázadó asszonnyal igen, hárommal is, annak ellenére, hogy Chilében nem ismerték a feminizmus fogalmát.
Az egyikük Eliza, akiről a Szerencse lányában már esett szó. Ő San Franciscóban él Taóval és egy sütiboltot vezet. Mondjuk ebben a városban némileg toleránsabb a társadalom, mint Chilében, de így is ferde szemmel néznek az asszonyra, mert nem házasodott össze a párjával, aki ráadásul kínai.
A másik asszony, az unokája, Aurora, aki úgyszintén dolgozik, pedig nem kéne neki, mert az örökség elég szép összeg, szóval élhetné a chilei nemesasszonyok hagyományos életét. Ennek ellenére beleszeret a fényképezésbe, amiből elég jól megél, és még a házassága alatt is dolgozik.
Amúgy is látszatházasságban él, bár ebben semmi különös nincs, sokan így éltek, mert válni nem lehetett,pláne nem Chilében. Nekem alapvetően szimpatikus nő, de egy kicsit félénknek, önbizalomhiányosnak, kételkedőnek tűnik.
Paulina de Valle, a harmadik asszony egy kifejezetten férfias jellemű vasakaratú asszony, akiről az előző regényben már olvashattunk: ő volt az, aki remek ötleteivel felvirágoztatta a férje cégét, ezért is lettek gazdagok. Engem egy kicsit az anyai nagymamámra emlékeztet.
Szóval a regényben ez a három nő a legfontosabb figura, a férfiszereplő valahogy a háttérbe szorulnak és inkább csak statisztaszerepet játszanak.
Az előző regényhez hasonlóan ez a regény is egy kulturális katyvasz, ugyanis nemcsak a chilei városi és vidéki életet ismerhetjük meg belőle, hanem egy kicsit a kínai kultúrát is Tao Csiennek köszönhetően.
Nekem ez a könyv nem tetszett annyira, mint a Szerencse lánya, mert szerintem gyengébb lett, de ízlések és pofonok eltérnek.
Kiadja az Európa Kiadó
A Szerencse lányának a végén Eliza és Tao összejönnek végül, bár olyan nagy romantikus egymásra találás nincsen, mint egyes regényekben, viszont az egymás iránt érzett szerelmük elég erős ahhoz, hogy legyőzze az előttük álló akadályokat.
Márpedig azok vannak bőven, miután vegyes kapcsolatban élnek, ráadásul össze sem házasodtak, ami a XIX. században vérlázítónak számított. Hiába élnek az Amerikai Egyesült Államokban, ott sem túlzottan tolerálják a kínaiakat, míg a kínaiak meg az európaiakat nem szeretik.
Mindenesetre a kapcsolatukból születik egy fiú, meg egy lány, majd a lány teherbe esik egy futó kapcsolatból. Így születik meg Aurora, ennek a történetnek a hőse.
A könyvben jórészt ő a narrátor, kivéve a mű kb. első negyedét, amikor az író első szám harmadik személyben meséli el az előzményeket, hogy megértsük az eseményeket.
Ebben a könyvben ismét hallunk a Del Valle családról, akikkel a Szerencse lányában már megismerkedhettünk, de most még szorosabbra fonódik közöttük a kötelék, ugyanis rokoni kapcsolatba kerülnek egymással, éppen ezért nem véletlen, hogy Aurora is a del Valle nevet viseli, pedig amúgy törvénytelen gyermek.
Neki meglehetősen zavaros a gyermekkora, ugyanis öt éves koráig az anyai nagyszüleivel él (vagyis Elizával és Taóval), de aztán történik valami, és az apai nagymamához kerül a kislány, és itt nevelkedik fel jómódban és szeretetben, amíg férjhez nem megy.
Del Valle nagymama azt szeretné, ha a kislány elfelejtené a kínai gyökereit, de ez nem fog menni, ugyanis a kislánynak van egy folytonosan visszatérő álma, amely valószínűleg a gyermekkori történésekre utal, de a lány már csak később, felnőttkorában deríti fel végre azt, hogy mi történt akkor és miért kellett neki a másik nagymamájához költöznie.
Allende a feminista irodalom egyik jelentős alakja, ugyanis regényeinek nőalakjai mindig is formabontó módon éltek, ami azért érdekes, mert történelmi regényekről van szó az ő esetében.
Mondjuk a nők megítélése nem sokban változott azóta sem, annak ellenére, hogy manapság már tanulhatnak, dolgozhatnak. Ettől függetlenül másodrangú állampolgárok maradtak a társadalomban, akiktől még ma is elvárják, hogy menjenek jól férjhez, és szüljenek gyerekeket, de a hatalomhoz lehetőleg ne legyen közük, azt hagyják meg a férfiaknak.
Igaz, hogy bizonyos országokban már vannak változások ezen a téren Európában, de az írónő történetesen a dél-amerikai Chilében él, ahol teljesen más az asszony fekvése. Először is egy Európához és Észak-Amerikához képest elmaradott országról van szó, ahol még ma is komoly nyomornegyedek vannak tele fertőző betegségekkel, illetva az ország éghajlata, domborzata is más, mint amit itt megszoktunk.
A másik dolog pedig az, hogy a dél-amerikai kontinensen még mindig élnek az egykori gyarmatosítók által behozott latin hagyományok, ami azt jelenti, hogy egy mélyen vallásos, konzervatív társadalomról van szó, ahol a nőkre nagyon vigyáznak.
Mindez azt jelenti, hogy a férfi az úr a háznál, ő mondja meg, hogy mit lehet tenni és mit nem, az asszonynak pedig hallgass a neve.
Mondjuk ebben a regényben ilyen típusú férfival nem találkozunk, viszont formabontó, lázadó asszonnyal igen, hárommal is, annak ellenére, hogy Chilében nem ismerték a feminizmus fogalmát.
Az egyikük Eliza, akiről a Szerencse lányában már esett szó. Ő San Franciscóban él Taóval és egy sütiboltot vezet. Mondjuk ebben a városban némileg toleránsabb a társadalom, mint Chilében, de így is ferde szemmel néznek az asszonyra, mert nem házasodott össze a párjával, aki ráadásul kínai.
A másik asszony, az unokája, Aurora, aki úgyszintén dolgozik, pedig nem kéne neki, mert az örökség elég szép összeg, szóval élhetné a chilei nemesasszonyok hagyományos életét. Ennek ellenére beleszeret a fényképezésbe, amiből elég jól megél, és még a házassága alatt is dolgozik.
Amúgy is látszatházasságban él, bár ebben semmi különös nincs, sokan így éltek, mert válni nem lehetett,pláne nem Chilében. Nekem alapvetően szimpatikus nő, de egy kicsit félénknek, önbizalomhiányosnak, kételkedőnek tűnik.
Paulina de Valle, a harmadik asszony egy kifejezetten férfias jellemű vasakaratú asszony, akiről az előző regényben már olvashattunk: ő volt az, aki remek ötleteivel felvirágoztatta a férje cégét, ezért is lettek gazdagok. Engem egy kicsit az anyai nagymamámra emlékeztet.
Szóval a regényben ez a három nő a legfontosabb figura, a férfiszereplő valahogy a háttérbe szorulnak és inkább csak statisztaszerepet játszanak.
Az előző regényhez hasonlóan ez a regény is egy kulturális katyvasz, ugyanis nemcsak a chilei városi és vidéki életet ismerhetjük meg belőle, hanem egy kicsit a kínai kultúrát is Tao Csiennek köszönhetően.
Nekem ez a könyv nem tetszett annyira, mint a Szerencse lánya, mert szerintem gyengébb lett, de ízlések és pofonok eltérnek.
Kiadja az Európa Kiadó
2013. július 9., kedd
Isabel Allende: A szerencse lánya
Ez volt az első könyv, amit olvastam a szerzőtől, akit annyira megkedveltem, hogy aztán több könyvét is olvastam.
Allende egyik célja, hogy bemutassa a szülőhazájának történelmét és hagyományait az olvasó számára, ami azért remek, mert például itt Európa szívében keveset tudunk erről az országról (Chiléről), pedig érdemes vele megismerkedni. Mondjuk a chilei kultúrára és hagyományokra erőteljesen hatott a gyarmatosító spanyol kultúra, amit azért a magyar olvasók közül többen is ismernek, mert annyira nincs messze tőlünk.
Mindez kiegészül a Chilében élő indiánok babonáival, szokásaival, az éghajlati sajátosságokkal, illetve azzal, hogy egy elmaradott, szegény országról van szó, amely nem tud (vagy nem akar) lépést tartani az európai változásokkal.
Ebből következik az írónő második célja: megismertetni a feminizmust a közönséggel, vagyis erős és formabontó életet élő nők sorsán keresztül mutat példát a többi nőnek, hogy így is lehet élni. Chilében ugyanis nem ismerték a feminizmust, már csak azért sem, mert az egyik legkonzervatívabb társadalom Dél-Amerikán belül, szóval ott a nőkre nagyon vigyáztak, a lázadókat pedig egyszerűen kivetették maguk közül.
Ilyen lázadó a Szerencse lányának a főszereplője Eliza is, akit még csecsemőkorában rakott le a gólya - de inkább valaki más - egy angol testvérpár Sommersék háza elé. A 20 esztendős Rose Sommers nem sokat gondolkozik, hanem rögtön befogadja a kislányt, akit egy indián szolgáló, Fresia mámi segítségével nevel fel. Még mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy milyen rendes ez a Rose, ki kell ábrándítsam, egyáltalán nem szívjóságból fogadta be a babát a házba.
Egyszerűen csak babázni akart, de férjhez menni relatíve kicsi az esélye, ugyanis volt már korábban egy szerelmi botránya, ráadásul egy férj mellett nem élhetett volna olyan független életet, mint a bátyja oldalán. Viszont gyereket meg szeretne, de a XIX. században, amikor ez a regény játszódik, nem lehetett csak úgy házasságon kívül gyereket vállalni, legalábbis erkölcsös nőnek nem. Eliza érkezésével azonban teljesült a vágya, de a kislányt mégsem tudja szívből szeretni, inkább csak játékszernek tekinti, akit kedvére formálhat.
Eközben mind a ketten elfojtanak: Rose a szexuális ösztöneit tagadja meg, és emiatt szigorú a kislánnyal hogy ne essen az ő hibájába. Ezzel szemben Eliza a lázadó énjét fojtja el, és emiatt engedelmeskedik Rose-nak, és nem azért, mert tiszta szívből szeretné. Azonban már ebben az időszakban is észre lehet venni, hogy Eliza sokkal erősebb és szenvedélyesebb személyiség, mint Rose, aki végső soron nem meri felvállalni magát, és élni az életét. Mondjuk ez sok emberrel van így, és nemcsak Chilében.
Csakhogy ez nem tarthat örökké, és mindkét nőnek szembe kell néznie a démonaikkal, amiket megpróbálnak lakat alatt tartani. A szabadító Joaqín Andieta képében érkezik meg, aki Eliza nagybátyjának a cégénél dolgozik. A két fiatal egymásba szeret, bár ez egy eléggé éretlen kamasz szerelem, amit valószínűleg az olvasó is észre fog venni. Eliza azonban nem tudja ezt, hiszen saját magát nem tudja kívülről látni, ezért teljesen beleéli magát a szerelembe, és azt hiszi, hogy örökké hű lesz a fiúhoz, és hogy csak őt tudja szeretni. Magyarul ő inkább a szerelembe szerelmes, mint a fiúba.
Mindez teljesen normális ebben a korban,, az viszont már nem, hogy Eliza megszökik a szerelme után, amikor az aranyat keresni megy Kaliforniába. Eliza követi őt egy hajón, de nem ám kényelmes körülmények között, hanem a hajó gyomrában utazva, ahol az élelmes kínai szakács, Tao Csien rejti el.
Innentől kezdve a lány lemond a kényelemről, az addigi megszokott úrinői helyzetéről, és alkalmazkodik a vándorélethez.
Útja során soha nem lesz egyedül, mert talál társakat is, többek között a már említett Tao Csient, de találkozik aranyásókkal és kurvákkal is, szóval csupa olyan emberrel, akiken egy jól nevelt úrihölgy megbotránkozott volna. Eliza azonban leszarja azt az álszent és elfojtásokkal teli világot, ahonnét érkezett, és teljesen megváltozik, még a női ruháit is leveti. Minderre azért volt szükség, mert az akkori időkben nagyon veszélyes volt egy nőnek egyedül utaznia az útonálló és az erőszakos férfiak miatt (akkoriban pl. simán megerőszakolhattak egy nőt, senkit nem érdekelt, és az áldozatot hibáztatta mindenki. Persze sok esetben még ma is így van ez.), tehát kénytelen volt férfinak öltözni.
Mindez nagyon hálás és drámai téma, úgyhogy az írók és rendezők előszeretettel alkalmazzák a könyvekben és a filmekben, csakhogy nagyon nem életszerű. Eleve egy nő máshogy viselkedik, mint egy férfi, ami a gesztusain is látszik, na meg lágyabbak az arcvonásai is, ezenkívül ott van a havi vérzés is. Viszont, ami a legárulkodóbb az a kisugárzás, tehát egy nő akármennyire is férfinak maszkírozza el magát, a végsőkig nem tudja megtéveszteni az embereket. Főleg azokat nem, akikkel szorosan együtt él. Ennek ellenére Eliza nem bukott le egyszer sem, talán csak az egyik madám jött rá, hogy ő tulajdonképpen nő, a többiek nem. Ezért életszerűtlen a történet, de hát ez egy mese ugyebár.
Közben Rose élete is megváltozik, és ő is megszabadul az elfojtott érzéseitől, és sikeres erotikus könyvszerző válik belőle, természetesen álnéven.
Van még egy fontos szereplő, a Del Valle család, akik Sommersék üzlet partnereiként tűnnek fel a könyveb, de aztán egyre szorosabbá válik velük a viszony Elizának köszönhetően. A család életútját a szerző Elizáéval párhuzamosan tárgyalja, de sorsuk nem ér véget ebben a kötetben, hanem folytatódik még az Elmosódó önarcképben és a Kísértetházban is, tehát egy trilógiáról van szó lényegében. Viszont nem egy szokványos trilógia ez, ugyanis az időrendben legutolsó könyvet a Kísértetházat a szerző jóval előbb megírta, mint a Szerencse lányát, viszont időrendben a Szerencse lánya a legelső.
A regény amúgy egy kulturális katyvasz, mert nemcsak Chile történetét és kultúráját ismerhetjük meg belőle, hanem a kínait is Tao Csiennek köszönhetően, de a szerző bemutatja az aranyásók és a vadnyugat életformáját is.
A könyvet azért olvastam el, mert rokonléleknek éreztem Elizát. Valószínűleg én is ezt csináltam volna a helyében, legalábbis képesnek tartom magamat rá. :) Aki szereti a családregényeket, meg a történelmi jellegű műveket, azoknak mindenképpen érdemes elolvasni. Kiadja az Európa Kiadó.
Allende egyik célja, hogy bemutassa a szülőhazájának történelmét és hagyományait az olvasó számára, ami azért remek, mert például itt Európa szívében keveset tudunk erről az országról (Chiléről), pedig érdemes vele megismerkedni. Mondjuk a chilei kultúrára és hagyományokra erőteljesen hatott a gyarmatosító spanyol kultúra, amit azért a magyar olvasók közül többen is ismernek, mert annyira nincs messze tőlünk.
Mindez kiegészül a Chilében élő indiánok babonáival, szokásaival, az éghajlati sajátosságokkal, illetve azzal, hogy egy elmaradott, szegény országról van szó, amely nem tud (vagy nem akar) lépést tartani az európai változásokkal.
Ebből következik az írónő második célja: megismertetni a feminizmust a közönséggel, vagyis erős és formabontó életet élő nők sorsán keresztül mutat példát a többi nőnek, hogy így is lehet élni. Chilében ugyanis nem ismerték a feminizmust, már csak azért sem, mert az egyik legkonzervatívabb társadalom Dél-Amerikán belül, szóval ott a nőkre nagyon vigyáztak, a lázadókat pedig egyszerűen kivetették maguk közül.
Ilyen lázadó a Szerencse lányának a főszereplője Eliza is, akit még csecsemőkorában rakott le a gólya - de inkább valaki más - egy angol testvérpár Sommersék háza elé. A 20 esztendős Rose Sommers nem sokat gondolkozik, hanem rögtön befogadja a kislányt, akit egy indián szolgáló, Fresia mámi segítségével nevel fel. Még mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy milyen rendes ez a Rose, ki kell ábrándítsam, egyáltalán nem szívjóságból fogadta be a babát a házba.
Egyszerűen csak babázni akart, de férjhez menni relatíve kicsi az esélye, ugyanis volt már korábban egy szerelmi botránya, ráadásul egy férj mellett nem élhetett volna olyan független életet, mint a bátyja oldalán. Viszont gyereket meg szeretne, de a XIX. században, amikor ez a regény játszódik, nem lehetett csak úgy házasságon kívül gyereket vállalni, legalábbis erkölcsös nőnek nem. Eliza érkezésével azonban teljesült a vágya, de a kislányt mégsem tudja szívből szeretni, inkább csak játékszernek tekinti, akit kedvére formálhat.
Eközben mind a ketten elfojtanak: Rose a szexuális ösztöneit tagadja meg, és emiatt szigorú a kislánnyal hogy ne essen az ő hibájába. Ezzel szemben Eliza a lázadó énjét fojtja el, és emiatt engedelmeskedik Rose-nak, és nem azért, mert tiszta szívből szeretné. Azonban már ebben az időszakban is észre lehet venni, hogy Eliza sokkal erősebb és szenvedélyesebb személyiség, mint Rose, aki végső soron nem meri felvállalni magát, és élni az életét. Mondjuk ez sok emberrel van így, és nemcsak Chilében.
Csakhogy ez nem tarthat örökké, és mindkét nőnek szembe kell néznie a démonaikkal, amiket megpróbálnak lakat alatt tartani. A szabadító Joaqín Andieta képében érkezik meg, aki Eliza nagybátyjának a cégénél dolgozik. A két fiatal egymásba szeret, bár ez egy eléggé éretlen kamasz szerelem, amit valószínűleg az olvasó is észre fog venni. Eliza azonban nem tudja ezt, hiszen saját magát nem tudja kívülről látni, ezért teljesen beleéli magát a szerelembe, és azt hiszi, hogy örökké hű lesz a fiúhoz, és hogy csak őt tudja szeretni. Magyarul ő inkább a szerelembe szerelmes, mint a fiúba.
Mindez teljesen normális ebben a korban,, az viszont már nem, hogy Eliza megszökik a szerelme után, amikor az aranyat keresni megy Kaliforniába. Eliza követi őt egy hajón, de nem ám kényelmes körülmények között, hanem a hajó gyomrában utazva, ahol az élelmes kínai szakács, Tao Csien rejti el.
Innentől kezdve a lány lemond a kényelemről, az addigi megszokott úrinői helyzetéről, és alkalmazkodik a vándorélethez.
Útja során soha nem lesz egyedül, mert talál társakat is, többek között a már említett Tao Csient, de találkozik aranyásókkal és kurvákkal is, szóval csupa olyan emberrel, akiken egy jól nevelt úrihölgy megbotránkozott volna. Eliza azonban leszarja azt az álszent és elfojtásokkal teli világot, ahonnét érkezett, és teljesen megváltozik, még a női ruháit is leveti. Minderre azért volt szükség, mert az akkori időkben nagyon veszélyes volt egy nőnek egyedül utaznia az útonálló és az erőszakos férfiak miatt (akkoriban pl. simán megerőszakolhattak egy nőt, senkit nem érdekelt, és az áldozatot hibáztatta mindenki. Persze sok esetben még ma is így van ez.), tehát kénytelen volt férfinak öltözni.
Mindez nagyon hálás és drámai téma, úgyhogy az írók és rendezők előszeretettel alkalmazzák a könyvekben és a filmekben, csakhogy nagyon nem életszerű. Eleve egy nő máshogy viselkedik, mint egy férfi, ami a gesztusain is látszik, na meg lágyabbak az arcvonásai is, ezenkívül ott van a havi vérzés is. Viszont, ami a legárulkodóbb az a kisugárzás, tehát egy nő akármennyire is férfinak maszkírozza el magát, a végsőkig nem tudja megtéveszteni az embereket. Főleg azokat nem, akikkel szorosan együtt él. Ennek ellenére Eliza nem bukott le egyszer sem, talán csak az egyik madám jött rá, hogy ő tulajdonképpen nő, a többiek nem. Ezért életszerűtlen a történet, de hát ez egy mese ugyebár.
Közben Rose élete is megváltozik, és ő is megszabadul az elfojtott érzéseitől, és sikeres erotikus könyvszerző válik belőle, természetesen álnéven.
Van még egy fontos szereplő, a Del Valle család, akik Sommersék üzlet partnereiként tűnnek fel a könyveb, de aztán egyre szorosabbá válik velük a viszony Elizának köszönhetően. A család életútját a szerző Elizáéval párhuzamosan tárgyalja, de sorsuk nem ér véget ebben a kötetben, hanem folytatódik még az Elmosódó önarcképben és a Kísértetházban is, tehát egy trilógiáról van szó lényegében. Viszont nem egy szokványos trilógia ez, ugyanis az időrendben legutolsó könyvet a Kísértetházat a szerző jóval előbb megírta, mint a Szerencse lányát, viszont időrendben a Szerencse lánya a legelső.
A regény amúgy egy kulturális katyvasz, mert nemcsak Chile történetét és kultúráját ismerhetjük meg belőle, hanem a kínait is Tao Csiennek köszönhetően, de a szerző bemutatja az aranyásók és a vadnyugat életformáját is.
A könyvet azért olvastam el, mert rokonléleknek éreztem Elizát. Valószínűleg én is ezt csináltam volna a helyében, legalábbis képesnek tartom magamat rá. :) Aki szereti a családregényeket, meg a történelmi jellegű műveket, azoknak mindenképpen érdemes elolvasni. Kiadja az Európa Kiadó.
2013. július 8., hétfő
Fábián Janka: Lotti öröksége
Ez volt az első könyv, amit az írónőtől olvastam, úgyhogy ideje volt már írni róla, ugyanis megszerettem az ő világát annyira, hogy a legtöbb regényét olvastam is kivéve a nagyon újakat.
Jankáról tudni kell, hogy a romantikus jellegű családregényeit mindig valamilyen történelmi korban helyezi el: ebben a könyvben éppen a jakobinus korszak van soron. A lényeg nem is annyira a történelmi események/tények kihangsúlyozásában rejlik, sokkal inkább a korhű viselkedést, stílust, kultúrát mutatja be, szóval inkább életmódtörténetről van szó az ő esetében.
Mindez persze egyáltalán nem baj, hiszen így sok emberhez el tudja juttatni a történelmet, ugyanis a regényei meglehetősen keresettek, talán éppen emiatt.
A Lotti öröksége egy visszafogottabb, szolídabb könyve az írónőnek, szóval annyi csavar nincs benne, és nem is érzeleg túl sokat, de azért van min izgulni szerencsére.
Lotti, a címszereplő, egy fiatal magyar lány, aki sajnos nem ismerhette a szülei, mert mindketten tragikus körülmények között haltak meg, ezért aztán nem is tudja, hogy egy nemesi család sarja: az édesapját ugyanis botrányos szerelmi viszonya miatt kitagadja az apja a családból. Szerencsére a kislányt az édesapja pártfogója, Mártonfi Lőrinc pap veszi magához, aki a szereteten kívül a gyógyító tudományát is átadja a kislánynak, aki szintén gyógyítóvá válik.
Ezt a képességét aztán az 1809-es győri csatában kamatoztathatja is, amikor az osztrák/magyar, na meg a francia seregek csapnak össze egymással, és a harctéren rengeteg sebesült marad.
Mindössze két akadály álla lány előtt gyógyító képességeinek gyakorlásában: az egyik az, hogy mozgássérült, vagyis egy kicsit sántít, bár ez még áthidalható. Viszont az, hogy nőnek született, az ebben a korban komoly hátrányt jelentett, hiszen akkoriban a hölgyek még nem tanulhattak, hanem azt várták tőlük, hogy menjenek jól férjhez és szüljenek sok gyereket. Lotti ezt a problémát úgy oldja meg, hogy fiúnak öltözik, amivel sokakat megtéveszt.
Nem sokkal Lőrinc pap halála után szembesül vele, hogy semmije sem maradt, ezért a maga erejéből kell boldogulnia. Az egyetlen örökség, ami rámarad az a bizonytalan családi helyzet, amit rendeznie kell, ezért útra kel, hogy ezt megoldja.
Szerintem a végkifejlet kiszámítható lesz az olvasó számára, de erről nem mondok többet, mert a könyvben benne van a válasz.
A szerelmi szál sem marad ki a történetből, mert Lotti szerelmes lesz, csak éppen nem a megfelelő emberbe, de aztán helyrejönnek a dolgok ezen a téren is.
Akik netán most kezdenének ismerkedni az írónő könyveivel, azoknak ajánlom a figyelmébe, meg persze mindenki másnak, aki szereti a történelmi jellegű családregényeket.
Kiadja az Ulpius Ház
Jankáról tudni kell, hogy a romantikus jellegű családregényeit mindig valamilyen történelmi korban helyezi el: ebben a könyvben éppen a jakobinus korszak van soron. A lényeg nem is annyira a történelmi események/tények kihangsúlyozásában rejlik, sokkal inkább a korhű viselkedést, stílust, kultúrát mutatja be, szóval inkább életmódtörténetről van szó az ő esetében.
Mindez persze egyáltalán nem baj, hiszen így sok emberhez el tudja juttatni a történelmet, ugyanis a regényei meglehetősen keresettek, talán éppen emiatt.
A Lotti öröksége egy visszafogottabb, szolídabb könyve az írónőnek, szóval annyi csavar nincs benne, és nem is érzeleg túl sokat, de azért van min izgulni szerencsére.
Lotti, a címszereplő, egy fiatal magyar lány, aki sajnos nem ismerhette a szülei, mert mindketten tragikus körülmények között haltak meg, ezért aztán nem is tudja, hogy egy nemesi család sarja: az édesapját ugyanis botrányos szerelmi viszonya miatt kitagadja az apja a családból. Szerencsére a kislányt az édesapja pártfogója, Mártonfi Lőrinc pap veszi magához, aki a szereteten kívül a gyógyító tudományát is átadja a kislánynak, aki szintén gyógyítóvá válik.
Ezt a képességét aztán az 1809-es győri csatában kamatoztathatja is, amikor az osztrák/magyar, na meg a francia seregek csapnak össze egymással, és a harctéren rengeteg sebesült marad.
Mindössze két akadály álla lány előtt gyógyító képességeinek gyakorlásában: az egyik az, hogy mozgássérült, vagyis egy kicsit sántít, bár ez még áthidalható. Viszont az, hogy nőnek született, az ebben a korban komoly hátrányt jelentett, hiszen akkoriban a hölgyek még nem tanulhattak, hanem azt várták tőlük, hogy menjenek jól férjhez és szüljenek sok gyereket. Lotti ezt a problémát úgy oldja meg, hogy fiúnak öltözik, amivel sokakat megtéveszt.
Nem sokkal Lőrinc pap halála után szembesül vele, hogy semmije sem maradt, ezért a maga erejéből kell boldogulnia. Az egyetlen örökség, ami rámarad az a bizonytalan családi helyzet, amit rendeznie kell, ezért útra kel, hogy ezt megoldja.
Szerintem a végkifejlet kiszámítható lesz az olvasó számára, de erről nem mondok többet, mert a könyvben benne van a válasz.
A szerelmi szál sem marad ki a történetből, mert Lotti szerelmes lesz, csak éppen nem a megfelelő emberbe, de aztán helyrejönnek a dolgok ezen a téren is.
Akik netán most kezdenének ismerkedni az írónő könyveivel, azoknak ajánlom a figyelmébe, meg persze mindenki másnak, aki szereti a történelmi jellegű családregényeket.
Kiadja az Ulpius Ház
2013. július 7., vasárnap
Elizabeth Adler: Velem Velencében
Ez az első könyv, amit olvastam az írónőtől, úgyhogy egy kicsit utánajártam, hogy mire számíthatok tőle. Kiderült, hogy a szerző afféle romantikus krimiket ír, amelyek mind valamilyen egzotikus nyaralóhelyen játszódnak, lehetőleg pénzes szereplőkkel, akiknek nem gond az utazás/nyaralás.
Az írónő könyvei kiválóak strandoláshoz, utazáshoz azért, mert nem ébreszt különösebben gondolatokat az emberben, ami azt is jelenti egyúttal, hogy a cselekmény és a szereplők könnyen felejthetők, ráadásul a szerző valószínűleg egykaptafára készült történeteket ír. Na, mindegy, ezeknek a habkönnyű romantikus történeteknek hatalmas olvasótábora van (főként nők), úgyhogy meg lehet ebből élni. (Lehet nekem is ezt kéne csinálnom).
A Velem Velencében című könyv címe egy kissé megtévesztő, ugyanis nagyrészt nem Velencében játszódik, hanem Párizsban és Sanghajban, de még egy kicsit Amerikában is, szóval elég sok helyszínen.
A történet két unokatestvérről szól, akik még sohasem találkoztak személyesen, miután a családjuk két ága haragban van, de érdekes módon mindkét nő ugyanazt a szakmát választotta, vagyis régiségkereskedő lett.
Annyi a különbség csak, hogy Lily a félig kínai, félig amerikai nő lopott kincsekkel is kereskedik a bűntársával, Mary Lou-val együtt, míg Preshy, a Párizsban élő amerikai nő becsületesen játszik.
Lilynél azonban van egy nagyon értékes ékszer, amelyet Bennett James mindenáron meg akar szerezni,hogy eladja gazdag ügyfeleinek. A férfi ugyanakkor házasságszédelgő is, aki először egy gazdag kínai család egyetlen lánykáját vette feleségül, aki később elhalálozott egy sajnálatos balesetben, utána viszont Preshyre vet szemet, akiről azt hiszi, hogy a gazdag nagynénjétől majd sok pénzt örököl. Éppen ezért elcsábítja a lányt, aki szépen lépre is megy.Eközben Lily Velencében meghal és úgy tűnik baleset áldozata lesz, de előtte nem sokkal még Preshytől kér segítséget a nyakék ügyében. A lány nem sokkal a gyilkosság után Velencébe utazik már csak azért is, hogy találkozzon az egykori csábítójával.
A cselekmény izgalmasnak hangzik, és szerencsére a könyv is olvastatja magát, ráadásul nem is hosszú, úgyhogy egy nap alatt bőven végezni lehet vele.
A problémám az volt a regénnyel, hogy mind krimiszál, mind a romantikus rész kidolgozatlan maradt, főleg az előbbi. Szóval Adler rendesen levezethette volna ennek a cselekményét, ezenkívül pedig az olvasók nagy része igencsak hamar rájön, hogy ki a gyilkos. Na, de valószínű, hogy a krimiszálat csak ürügyként írta bele Adler a könyveibe, ugyanis a nyálas-romantikus regényekkel már tele a padlás, szóval kellett valami újdonság is. Jó hát nyál az itt is van, de azért nem vészes: a cselekmény miatt muszáj volt beleírni, hiszen a nő azért megy lépre, mert olyan igazi szerelmi kapcsolata még nem volt, a pasi meg a nők átveréséből él, úgyhogy muszáj csöpögnie, mert tudja, hogy a nők nagy részének erre van igénye.
Az az igazság, hogy én rosszabbat vártam ettől a könyvtől, úgyhogy fogok még Adlertől olvasni minden bizonnyal. A könyvet kiadja az Ulpius Ház
Az írónő könyvei kiválóak strandoláshoz, utazáshoz azért, mert nem ébreszt különösebben gondolatokat az emberben, ami azt is jelenti egyúttal, hogy a cselekmény és a szereplők könnyen felejthetők, ráadásul a szerző valószínűleg egykaptafára készült történeteket ír. Na, mindegy, ezeknek a habkönnyű romantikus történeteknek hatalmas olvasótábora van (főként nők), úgyhogy meg lehet ebből élni. (Lehet nekem is ezt kéne csinálnom).
A Velem Velencében című könyv címe egy kissé megtévesztő, ugyanis nagyrészt nem Velencében játszódik, hanem Párizsban és Sanghajban, de még egy kicsit Amerikában is, szóval elég sok helyszínen.
A történet két unokatestvérről szól, akik még sohasem találkoztak személyesen, miután a családjuk két ága haragban van, de érdekes módon mindkét nő ugyanazt a szakmát választotta, vagyis régiségkereskedő lett.
Annyi a különbség csak, hogy Lily a félig kínai, félig amerikai nő lopott kincsekkel is kereskedik a bűntársával, Mary Lou-val együtt, míg Preshy, a Párizsban élő amerikai nő becsületesen játszik.
Lilynél azonban van egy nagyon értékes ékszer, amelyet Bennett James mindenáron meg akar szerezni,hogy eladja gazdag ügyfeleinek. A férfi ugyanakkor házasságszédelgő is, aki először egy gazdag kínai család egyetlen lánykáját vette feleségül, aki később elhalálozott egy sajnálatos balesetben, utána viszont Preshyre vet szemet, akiről azt hiszi, hogy a gazdag nagynénjétől majd sok pénzt örököl. Éppen ezért elcsábítja a lányt, aki szépen lépre is megy.Eközben Lily Velencében meghal és úgy tűnik baleset áldozata lesz, de előtte nem sokkal még Preshytől kér segítséget a nyakék ügyében. A lány nem sokkal a gyilkosság után Velencébe utazik már csak azért is, hogy találkozzon az egykori csábítójával.
A cselekmény izgalmasnak hangzik, és szerencsére a könyv is olvastatja magát, ráadásul nem is hosszú, úgyhogy egy nap alatt bőven végezni lehet vele.
A problémám az volt a regénnyel, hogy mind krimiszál, mind a romantikus rész kidolgozatlan maradt, főleg az előbbi. Szóval Adler rendesen levezethette volna ennek a cselekményét, ezenkívül pedig az olvasók nagy része igencsak hamar rájön, hogy ki a gyilkos. Na, de valószínű, hogy a krimiszálat csak ürügyként írta bele Adler a könyveibe, ugyanis a nyálas-romantikus regényekkel már tele a padlás, szóval kellett valami újdonság is. Jó hát nyál az itt is van, de azért nem vészes: a cselekmény miatt muszáj volt beleírni, hiszen a nő azért megy lépre, mert olyan igazi szerelmi kapcsolata még nem volt, a pasi meg a nők átveréséből él, úgyhogy muszáj csöpögnie, mert tudja, hogy a nők nagy részének erre van igénye.
Az az igazság, hogy én rosszabbat vártam ettől a könyvtől, úgyhogy fogok még Adlertől olvasni minden bizonnyal. A könyvet kiadja az Ulpius Ház
2013. július 4., csütörtök
Lynn Barber: Egy lányról - a film könyvváltozata
A filmről már régebben hallottam, csak néztem meg, mert annyira nem vagyok nagy filmnéző. Olvasni jobban szeretek. Annyit tudtam csak, hogy ez egy szerelmi történet, ami gyökeresen megváltoztatja egy fiatal, angol lány életét.
A könyv ennél jóval több, ugyanis kiderül, hogy egy életrajzról van szó, méghozzá a szerző Lynn Barberéről. A magyar olvasóknak mondjuk gőzük nincs arról, hogy ki ez a Lynn Barber, aki egyébként egy elég ismert angol újságíró,de azért mégsem világsztár.
Az életrajza nem is ettől érdekes, hanem volt egy momentum, ami gyökeresen megváltoztatta az életét, és ez az, ami szerintem - illetve a filmesek szerint is - érdekes, és nem Barber sikerei. Az már csak egy plusz adalék, hogy ő ki tudott kecmeregni a bajból és rendbe tudta hozni az életét, ami sajnos nem mindenkinek sikerül.
Barber London külvárosában élt a szüleivel gyerekkorában, és ott szólította meg egy előkelő külsejű idegen, hogy elviheti-e kocsival. Eleinte persze húzódozott a lány, de aztán megszédült a külsőségektől, meg a gazdagnak tűnő pasitól, és beadta a derekát: elkezdődött egy nagyvilági élet, ami kb. két évig tartott. Ez alatt az idő alatt a kiscsaj hanyagolta a kötelességeit is, sőt még élete nagy álmáról, az oxfordi egyetemi tanulmányokról is le akart mondani a férfi miatt, aki még a lány szüleit is elvarázsolta.
Én mondjuk már rögtön az elején sejtettem, hogy kicsoda-micsoda ez a férfi, de így kívül látva a dolgokat könnyű ítélkezni.
Barbernek tehát ebből a helyzetből kellett kimászni a valahogy, de ennek a fickónak azért volt egy haszna is: felszabadított a lányban egy csomó elfojtást és gátlást, míg végül a szülei nézeteinek helyességét is megkérdőjelezi. Barber az oxfordi évek alatt ugyanis eléggé gyűjtögette a skalpokat, ami azt jelentette, hogy fűvel-fával lefeküdt egészen addig, amíg a férjével nem találkozott.
Ilyenkor szoktak egyes emberek kurvázni, meg riherongyozni, amiben valószínűleg igazuk is van, viszont korábban ez a lány egy szigorú polgári értékrendben nevelkedett, ahol még a nevetést, és szórakozást is bűnnek tartották. A szülők óva intették attól is, hogy népszerű és vidám emberekkel barátkozzon, mert szerintük az közönséges, és inkább a csúnyácska, vagy átlagos embereket válassza helyettük. Érdekes, hogy a szülők nem voltak vallásosak különösebben, mégis ragaszkodtak ehhez az értékrendhez, de nem ők voltak az egyetlenek, hanem csaknem mindenki így élt és nemcsak Angliában.
Ezek után nem csoda, hogy az elfojtott érzések előbb-utóbb kitörnek a lányból, a nemi ösztönöket ugyanis hosszabb távon nem lehet elfojtani, mert az élethez hozzátartozik ez is. Legfeljebb átalakítani lehet valami mássá, de megszüntetni nem. A pszichológia meg azt tartja az elfojtásról, hogy ezek az érzelmek, ösztönök dupla erővel törnek fel az emberből, egészen addig, amíg helyreáll a rend. Szóval Barber ezért pasizott annyit, de aztán a férje oldalán lenyugodott. A házasságuk sikerült, és nagyon sokáig kiegyensúlyozottan éltek, annak ellenére, hogy az asszony kereste a több pénzt. Ez talán azért is lehetett, mert Barber addigra már kiélte magát (és gondolom a férje is), úgyhogy könnyebb volt hűségesnek maradnia.
A könyv jó része amúgy Barber újságírói karrierjéről szól, vagyis hogy milyen magazinoknál dolgozott és milyen díjakat nyert. Elárulom, hogy elég sokat. Engem ez a rész már annyira nem érdekelt, csak átlapoztam.
A pasizós korszak érdekesebb volt, mert arról lehet beszélni. nem csoda, hogy a film is abból a korszakból készült.
Mag az eredeti cím (An education, vagyis egy nevelés) sokkal jobban visszaadja azt, hogy miről szól a könyv, ugyanis a főszereplő felrúg el nevelési értékrendet: először a saját életében, később pedig segít másoknak is ezt tenni.
Karrierjének első állomása ugyanis a Penthouse Magazin volt, amely még ma is a világ egyik vezető erotikus jellegű kiadványa, amit valamikor a 70-es évek elején alapítottak Angliában. Barber aztán itt is, illetve a saját könyvében is remekül tudta kamatoztatni a saját szexuális tapasztalatait, és még pénzt is keresett vele.
Később olyan magazinoknál dolgozott, mint a Sunday Express, a Vanity Fair, a The Sunday Times, a The Daily Telegraph és a The Observer. Munkáját több díjjal is jutalmazták, amelyeket a könyvben elég szépen felsorol, ugyanakkor betekintést nyerhet az olvasó a 70-s és 80-as évek angol újságírásába. Ez azért nem semmi.
Nekem amúgy alapvetően szimpatikus a csaj, bár időnként felhúztam a szemöldököm a stílusán, de a fülszöveg írja is, hogy eléggé rámenős és nyers módon szokott kérdezni. Mondjuk ez nekem nem probléma, de sokan nem szerették a stílusát.
A könyvet kiadja a Partvonal Kiadó
A könyv ennél jóval több, ugyanis kiderül, hogy egy életrajzról van szó, méghozzá a szerző Lynn Barberéről. A magyar olvasóknak mondjuk gőzük nincs arról, hogy ki ez a Lynn Barber, aki egyébként egy elég ismert angol újságíró,de azért mégsem világsztár.
Az életrajza nem is ettől érdekes, hanem volt egy momentum, ami gyökeresen megváltoztatta az életét, és ez az, ami szerintem - illetve a filmesek szerint is - érdekes, és nem Barber sikerei. Az már csak egy plusz adalék, hogy ő ki tudott kecmeregni a bajból és rendbe tudta hozni az életét, ami sajnos nem mindenkinek sikerül.
Barber London külvárosában élt a szüleivel gyerekkorában, és ott szólította meg egy előkelő külsejű idegen, hogy elviheti-e kocsival. Eleinte persze húzódozott a lány, de aztán megszédült a külsőségektől, meg a gazdagnak tűnő pasitól, és beadta a derekát: elkezdődött egy nagyvilági élet, ami kb. két évig tartott. Ez alatt az idő alatt a kiscsaj hanyagolta a kötelességeit is, sőt még élete nagy álmáról, az oxfordi egyetemi tanulmányokról is le akart mondani a férfi miatt, aki még a lány szüleit is elvarázsolta.
Én mondjuk már rögtön az elején sejtettem, hogy kicsoda-micsoda ez a férfi, de így kívül látva a dolgokat könnyű ítélkezni.
Barbernek tehát ebből a helyzetből kellett kimászni a valahogy, de ennek a fickónak azért volt egy haszna is: felszabadított a lányban egy csomó elfojtást és gátlást, míg végül a szülei nézeteinek helyességét is megkérdőjelezi. Barber az oxfordi évek alatt ugyanis eléggé gyűjtögette a skalpokat, ami azt jelentette, hogy fűvel-fával lefeküdt egészen addig, amíg a férjével nem találkozott.
Ilyenkor szoktak egyes emberek kurvázni, meg riherongyozni, amiben valószínűleg igazuk is van, viszont korábban ez a lány egy szigorú polgári értékrendben nevelkedett, ahol még a nevetést, és szórakozást is bűnnek tartották. A szülők óva intették attól is, hogy népszerű és vidám emberekkel barátkozzon, mert szerintük az közönséges, és inkább a csúnyácska, vagy átlagos embereket válassza helyettük. Érdekes, hogy a szülők nem voltak vallásosak különösebben, mégis ragaszkodtak ehhez az értékrendhez, de nem ők voltak az egyetlenek, hanem csaknem mindenki így élt és nemcsak Angliában.
Ezek után nem csoda, hogy az elfojtott érzések előbb-utóbb kitörnek a lányból, a nemi ösztönöket ugyanis hosszabb távon nem lehet elfojtani, mert az élethez hozzátartozik ez is. Legfeljebb átalakítani lehet valami mássá, de megszüntetni nem. A pszichológia meg azt tartja az elfojtásról, hogy ezek az érzelmek, ösztönök dupla erővel törnek fel az emberből, egészen addig, amíg helyreáll a rend. Szóval Barber ezért pasizott annyit, de aztán a férje oldalán lenyugodott. A házasságuk sikerült, és nagyon sokáig kiegyensúlyozottan éltek, annak ellenére, hogy az asszony kereste a több pénzt. Ez talán azért is lehetett, mert Barber addigra már kiélte magát (és gondolom a férje is), úgyhogy könnyebb volt hűségesnek maradnia.
A könyv jó része amúgy Barber újságírói karrierjéről szól, vagyis hogy milyen magazinoknál dolgozott és milyen díjakat nyert. Elárulom, hogy elég sokat. Engem ez a rész már annyira nem érdekelt, csak átlapoztam.
A pasizós korszak érdekesebb volt, mert arról lehet beszélni. nem csoda, hogy a film is abból a korszakból készült.
Mag az eredeti cím (An education, vagyis egy nevelés) sokkal jobban visszaadja azt, hogy miről szól a könyv, ugyanis a főszereplő felrúg el nevelési értékrendet: először a saját életében, később pedig segít másoknak is ezt tenni.
Karrierjének első állomása ugyanis a Penthouse Magazin volt, amely még ma is a világ egyik vezető erotikus jellegű kiadványa, amit valamikor a 70-es évek elején alapítottak Angliában. Barber aztán itt is, illetve a saját könyvében is remekül tudta kamatoztatni a saját szexuális tapasztalatait, és még pénzt is keresett vele.
Később olyan magazinoknál dolgozott, mint a Sunday Express, a Vanity Fair, a The Sunday Times, a The Daily Telegraph és a The Observer. Munkáját több díjjal is jutalmazták, amelyeket a könyvben elég szépen felsorol, ugyanakkor betekintést nyerhet az olvasó a 70-s és 80-as évek angol újságírásába. Ez azért nem semmi.
Nekem amúgy alapvetően szimpatikus a csaj, bár időnként felhúztam a szemöldököm a stílusán, de a fülszöveg írja is, hogy eléggé rámenős és nyers módon szokott kérdezni. Mondjuk ez nekem nem probléma, de sokan nem szerették a stílusát.
A könyvet kiadja a Partvonal Kiadó
2013. július 2., kedd
Raine Miller: Meztelenül - a Blackstone-affér 1.
Az utóbbi időben nagyon reklámozták ezt a könyvet a boltokban, meg a metrón, szóval gondoltam, hogy megnézem mi is ez. Már a könyv elején rájöttem, hogy miért ez a nagy reklám: Miller műve ugyanis az Ötven Árnyalat Trilógia koppintása. Érdekes módon ez is trilógia lesz, amelynek ez az első kötete. A második kötet All In címmel hamarosan a boltokban landol.
Ebből következik, hogy a Meztelenül is egy szexkönyv, akárcsak az 50 Árnyalat Trilógia, csak éppen másfajta a nyelvezete, mert jóval nyersebb trágárabb, illetve a szexjelenetek normálisak: legalábbis lekötözős, meg segédeszközös dolgok nem voltak az első részbe. Inkább az erotikára helyeződik a hangsúly.
A történet és a szereplők is hasonlóak az 50 Árnyalat Trilógiáéhoz: itt is adva van egy uralkodó természetű férfi, Ethan Blackstone, akinek biztonságtechnikai cége van, de a lány Brynne Bennett annyira nem hasonlít Anához, legalábbis szerintem nem. Ana ugyanis egy félénk, naiv szűzlány típus volt, bár érdekes, hogy a szexben rögtön fel tudott oldódni, és hatalmas orgazmusokat produkálni.
Brynne ezzel szemben fotómodellként dolgozik, és így keresi meg az egyetemre valót, ami azt jelenti, hogy pucéran áll a kamera elé, szóval nem egy szégyellős csaj. (Ezért is lett Meztelenül a kötet címe) Ámde neki is vannak titkai, amire a könyv időnként utal.
Igazából a könyv ugyanazt a vonalat hozza, mint amit az 50 Árnyalat Trilógia is, vagyis az uralkodó típusú férfi és a szerényebb visszafogottabb típusú nő játszmáját, csak mint mondtam, ennek a könyvnek a stílusa számomra elviselhetőbb volt. Nekem az 50 Árnyalat csöpögősebb, nyálasabb volt a keményebb szexjelenetek ellenére is.
Mondjuk a Meztelenül is a Harlekin Kiadó szerelmesfüzeteinek a stílusára emlékeztet, különösen a Tiffany sorozatéra, ami egy erotikusabb vonalat képvisel.
A sztori amúgy meglehetősen életszerűtlen, legalábbis szerintem. Csak mert az nem szokott jellemző lenni, hogy a felek rögtön a kapcsolat elején ágyba bújnak, aztán hapsi őrülten beleszeret a nőbe és a szerelmével üldözi. Szóval ez egy tipikus női gondolkozás, de hát a könyvet is egy nő írta, ami meg is látszik a stílusán.
Hogy miért is? Azért mert titokban minden nő arról ábrándozik, hogy milyen lehetne egy igazi domináns pasival, egy alfahímmel, még ha csak egy szexuális viszony erejéig is. Nahát ezt valósította meg E.L. James, illetve most Raine Miller is, szóval a Meztelenül egy jól elképzelt szexuális fantázia regénye, de azt nem hiszem, hogy a fiatal lányok, vagy 30-as, 40-es, 50-es háziasszonyok ilyesmi figurákat kérnének otthon a párjuktól. Szóval marad az ábrándozás.
Amúgy ezt a regényt a Molyon eléggé lehúzták, de mondom szerintem egész elviselhető volt, vagy ahogy az egykori magyartanárom mondaná, kellemesen szar volt.
Kiadja az Ulpius Ház Kiadó
Ebből következik, hogy a Meztelenül is egy szexkönyv, akárcsak az 50 Árnyalat Trilógia, csak éppen másfajta a nyelvezete, mert jóval nyersebb trágárabb, illetve a szexjelenetek normálisak: legalábbis lekötözős, meg segédeszközös dolgok nem voltak az első részbe. Inkább az erotikára helyeződik a hangsúly.
A történet és a szereplők is hasonlóak az 50 Árnyalat Trilógiáéhoz: itt is adva van egy uralkodó természetű férfi, Ethan Blackstone, akinek biztonságtechnikai cége van, de a lány Brynne Bennett annyira nem hasonlít Anához, legalábbis szerintem nem. Ana ugyanis egy félénk, naiv szűzlány típus volt, bár érdekes, hogy a szexben rögtön fel tudott oldódni, és hatalmas orgazmusokat produkálni.
Brynne ezzel szemben fotómodellként dolgozik, és így keresi meg az egyetemre valót, ami azt jelenti, hogy pucéran áll a kamera elé, szóval nem egy szégyellős csaj. (Ezért is lett Meztelenül a kötet címe) Ámde neki is vannak titkai, amire a könyv időnként utal.
Igazából a könyv ugyanazt a vonalat hozza, mint amit az 50 Árnyalat Trilógia is, vagyis az uralkodó típusú férfi és a szerényebb visszafogottabb típusú nő játszmáját, csak mint mondtam, ennek a könyvnek a stílusa számomra elviselhetőbb volt. Nekem az 50 Árnyalat csöpögősebb, nyálasabb volt a keményebb szexjelenetek ellenére is.
Mondjuk a Meztelenül is a Harlekin Kiadó szerelmesfüzeteinek a stílusára emlékeztet, különösen a Tiffany sorozatéra, ami egy erotikusabb vonalat képvisel.
A sztori amúgy meglehetősen életszerűtlen, legalábbis szerintem. Csak mert az nem szokott jellemző lenni, hogy a felek rögtön a kapcsolat elején ágyba bújnak, aztán hapsi őrülten beleszeret a nőbe és a szerelmével üldözi. Szóval ez egy tipikus női gondolkozás, de hát a könyvet is egy nő írta, ami meg is látszik a stílusán.
Hogy miért is? Azért mert titokban minden nő arról ábrándozik, hogy milyen lehetne egy igazi domináns pasival, egy alfahímmel, még ha csak egy szexuális viszony erejéig is. Nahát ezt valósította meg E.L. James, illetve most Raine Miller is, szóval a Meztelenül egy jól elképzelt szexuális fantázia regénye, de azt nem hiszem, hogy a fiatal lányok, vagy 30-as, 40-es, 50-es háziasszonyok ilyesmi figurákat kérnének otthon a párjuktól. Szóval marad az ábrándozás.
Amúgy ezt a regényt a Molyon eléggé lehúzták, de mondom szerintem egész elviselhető volt, vagy ahogy az egykori magyartanárom mondaná, kellemesen szar volt.
Kiadja az Ulpius Ház Kiadó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)