Mostanában rákaptam a Vörös és Aranypöttyös Könyvek olvasására, de a Vörös Pöttyös sorozatból, amiket eddig olvastam, a legtöbb könyv nem tetszett annyira. A jóslatok hálójában azonban kurva jó, sőt zseniális, ugyanis nemcsak a témája jó, de a szerző kihozta belőle azt, amit ki lehetett hozni. Legalábbis szerintem.
A történet egy amerikai kisvárosban, Hot Hillben játszódik, ahol mindenki ismer mindenkit. A helyi gimnáziumban furcsa események történnek, ugyanis a faliújságon olyan hírek jelennek meg a Napi Hírek rovatban, amelyek jelen időben íródnak, de mindegyik esemény csak a közeljövőben fog bekövetkezni.
A szerzőjük természetesen ismeretlen, de van egy gyanú, hogy az iskola egyik dolgozója, vagy tanulója lehet a tettes.
A szerző mindig csak a szóbanforgó emberek monogramjait tünteti csak fel, hogy ne legyen egyértelmű, kikre vonatkoznak a jóslatok. Érdekes, hogy mindegyik fejezet az éppen aktuális Napi Hírekkel kezdődik, amelyek abban a fejezetben valóra is válnak.
A diákokat természetesen foglalkoztatja a dolog, de aztán a legtöbben legyintenek rá, esetleg röhögnek rajta, de komolyabban nem foglalkoztatja őket a dolog.
Három lány, Ada, Jess és Julie azonban nagyon is komolyan veszik a dolgot, ugyanis őket is érintik a jóslatok, méghozzá többször is, ezért elkezdenek nyomozni ezeknek a forrása iránt. Ámde ekkor nem tudják még, hogy az életük is veszélybe kerülhet, hiszen a tettes nem akarja, hogy a lénye napvilágra kerüljön.
Ahogy haladunk a történettel, egy re inkább Ada lesz a célpont, legalábbis a tettes igyekszik mindent elkövetni azért, hogy őt gyanúsítsák a különös és vérfagyasztó balesetek előidézésével.
Nos, ez egy amerikai középiskolás tinitörténet szerelemmel és misztikával fűszerezve. A kötet meglehetősen vastagra sikerült, és izgalmasra is, én legalábbis tűkön ültem végig, hogy kiderüljön ki mozgatja a háttérben a szálakat.
Végre sikerült rokonszenves főszereplőket is találni, legalábbis számomra Ada, Jess, Julie és Daniel mindenképpen azok. A történetet Ada meséli egyes szám első személyben, aki New Yorkból költözött a családjából a kisvárosba, mert az édesanyja asztmás.
Ada nem túl népszerű a suliban, azért mert kitűnő matekos, ráadásul szereti a komolyzenét, és külsőre is csak átlagos. Sajnos, ez Amerika, ahol igencsak a külső után ítélik meg az embert, és ahol a legszebb külsejű emberek a legnépszerűbbek már tinikorban is. Sőt, főleg akkor!
Ilyen szereplők ebben a történetben is vannak, például a lányok között ott vannak az ún. pompom lányok, akik szépek, szőkék, tökéletes alakúak, beképzeltek és a legtöbb fiúnál bepróbálkoznak. Feltéve, ha az illető nem tartozik a vesztesek közé. Őket nem kedveltem a történetben, viszont Danielt, a jóképű és népszerű srácot igen, mert olyan, mint egy lovag, aki mindig Ada segítségére siet.
A legrokonszenvesebb számomra azonban nem Ada, a mesélő, hanem Jess, az indián származású lány.
Ő sem népszerű a suliban, már csak a származása miatt sem, pedig egyébként egy nagyon határozott, büszke és okos lányról van szó, aki gondoskodik a testvéreiről, miközben a szülei távol vannak. Mindez nagyon dicséretes dolog, mert kevesen csinálják meg.
A három lány a nyomozás miatt szoros barátságot köt egymással. Az elég hamar kiderül, hogy a nyomok az idős matektanárnő, Mrs. Bennett, egy hallgatag fiúcsoport, illetve egy vörös hajú lány, Sandra felé vezetnek. Sandra is egy elég érdekes figura, ugyanis ő sem barátkozik senkivel különösebben, csak később jön össze a lányok egyik fiú évfolyamtársával.
A történet vége engem nem lepett meg annyira, mert már a közepén sejtettem, hogy miről lehet szó, de hát én spiritualitással foglalkozom, talán ezért is van ez.
A regényből természetesen a szerelem sem hiányozhat, hiszen a tiniket ez foglalkoztatja leginkább. Aki tehát egy misztikummal és szerelemmel fűszerezett tinitörténetet keres, annak ajánlom figyelmébe a könyvet.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozat egyik tagja, amelyet a Könyvmolyképző Kiadó jelentet meg.
A szerző legnagyobb meglepetésemre magyar, Szolnokon él, háromgyermekes családanya, és jogászként dolgozik. Érdemes megnézni a blogját is.
2013. május 31., péntek
2013. május 28., kedd
Kertész Erzsébet: Bettina három élete
Kamaszként olvastam el először ezt a könyvet, aztán nem is olyan rég bő 15 évvel idősebben ismét elővettem a regényt. Manapság már mást gondolok róla, mint akkor, azért is mert több élettapasztalatot gyűjtöttem be.
Bettina alakja most is rokonszenves nekem, de a stílusát olykor fárasztónak, tapintatlannak és neveletlennek találtam. Nem az a baj vele, hogy lelkes és könnyen barátkozó, hanem az, hogy nem tud mértéket tartani, és nem veszi észre, mikor van mások terhére.
Ilyen például a Goethével folytatott viszonya is, ami meglehetősen egyoldalú, ugyanis csak Bettina rajong a költőért, aki valójában fárasztónak találja a társaságát, de azért igyekszik udvariasnak lenni vele, amit persze Bettina félreért. Egészen addig tart ez a viszony, amíg Goethe felesége meg nem unja az egészet, és elküldi Bettinát a picsába, ami lássuk be, hogy jogos volt. (Amúgy a jelenet benne van a könyvben). Így is túl sokáig tolerálta már, hogy a férjére akaszkodjon egy rajongója.
Közben hősünk férjhez is ment Achim von Arnimhoz a porosz báró íróhoz, aki meglehetősen jóindulatúan viselte a felesége rajongását Goethe, illetve Beethoven iránt. A való életben azért nem sok ilyen férfit találni, de hát ők alkotó emberek voltak, ami azért egy kicsit más kategória. Mindezt azért írom így le, mert kamasz koromban ezeket a dolgokat észre sem vettem.
Na, de ugorjunk az elejére, és kezdjük ott, hogy ki is ez a Bettina, és miért is kellett róla könyvet írni.
A teljes neve Bettina Brentano-Arnim, és valójában írónő volt, bár annyira nem volt közismert, hogy kis hazánkban is beépítsék az iskolai magyarórákba. Akik hallottak róla hazánkban, azok is Goethével hozzák összefüggésbe a nevét. Egyébként levélregényeket írt elsősorban, amelyek közül az egyik éppen Goethével kapcsolatos, de az asszony kiadta a Karoline Günderodéval, illetve a bátyjával Clemens Brentanoval való levélváltásait is. Utóbbi két ember szintén író volt.
Kertész Erzsébetről tudjuk, hogy olyan asszonyokról írt regényes életrajzokat, aki valami kiemelkedőt alkottak, tehát valamiben úttörők voltak.
Bettina igazából nem talált fel semmit, ő csak egy lázadó volt, aki leginkább az élete utolsó szakaszában hallatta a hangját, korábban ugyanis nagyon fiatal volt még, utána pedig háziasszony volt és anya, akinek hét gyermekről kellett gondoskodnia. Emellett pedig nem igazán jutott ideje másra, bár a korábbi művészeti tanulmányai nem felejtette el és a tehetsége sem sikkadt el. Ez a három nagy szakasz jelenti a címbeli három életet.
A lázadást mindazonáltal nem idős korában kezdte az asszony, hanem már fiatalon is voltak felforgató nézetei, illetve a szabadságvágya is hatalmas volt. Éppen ezért ment viszonylag későn férjhez, 25 éves korában, ami manapság viszont korán van. Abban az időszakban viszont másképpen gondolkodtak az emberek, és a 30 fölötti nőket már öregnek tartották, a lányoknak viszont kb. 20 éves korukig férjhez kellett menniük, akár szerelmesek voltak, akár nem. Bettina igazából nem volt szerelmes a férjébe, amelynek okát fentebb már említettem, de rájött, hogy nem húzhatja tovább az időt, hiszen a gyermekvállalástól ő nem zárkózott el, azt pedig akkoriban csak a házasságban lehetett törvényesen szülni.
Amúgy a Brentanók meglehetősen érdekes család voltak, ugyanis Bettina apja olasz származású, de Németországba költözött, és németnek vallotta magát, de az olasz temperamentum kiütközött azért egy-két leszármazottjából, például Bettinából is, tehát a múlt nem hagyta magát letagadni. Amúgy Bettinát eredetileg Elisabeth néven anyakönyvezték egyébként és egy gazdag családba született bele, hiszen az édesapja kereskedő volt Frankfurtban.A család meglehetősen széles volt, azt hiszem ő volt a hetedik testvér a sorban, de után még született két húga is.
Sajnos a szülei fiatalon meghaltak, ezért az unokák nevelését az anyai nagymama, Sophie La Roche, a híres írónő veszi át offenbachi birtokán. Itt telik tehát Bettina lánykora, amikor is a kötelező tanulmányok mellett mindenféle művészetet tanul.
Amikor férjhez megy,szintén egy alkotó embert választ párjául, Achim von Arnimot, aki író, és kedveli a művészeteket is.Sajnos, a házasságuk nem sikerült, bár soha nem voltak haragban, de két teljesen különböző emberről van szó, akiket egyetlen dolog kötött össze, ez pedig a művészet iránti szeretet, csakhogy ez nagyon kevés. Ráadásul ők távházasságban éltek, ami azt jelentette, hogy a férj a poroszországi birtokán gazdálkodott, míg a feleség Berlinben élt azért, hogy a hét gyermeküket taníttatni tudják.
Ekkoriban ismerte meg az asszony azokat a barátait, akik később már a saját irodalmi szalonjának a látogatói közé tartoztak, de a legfontosabb természetesen a gyerekekről való gondoskodás maradt.
A saját tehetségének a gondozásával már nem nagyon foglalkozott, inkább a férjét ösztökélte az írásra, kevés sikerrel.
Bettina élete igazi célját már csak a férje halála után lelte meg, amikor már a gyermekei is nagyobbak lettek. Részben a már fent említett levelezések, illetve az elhunyt férj munkáinak a kiadatására törekedett, de ezt az akkori bürokrácia igyekezett minden erejével gáncsolni.
Az igazi célja azonban a szegények és az elnyomottak támogatása volt, aminek még a saját családjából sem mindenki örült. Az akkori porosz király IV. Frigyes Vilmos meg pláne, pedig az asszony éppen neki ajánlotta az ezzel a témával foglalkozó könyvét. Ezek az eszmék már fiatal lánykorától benne éltek Bettinában, de már csak érett asszonyként törtek a felszínre, amikor is Berlinben kolerajárvány tört ki, és ő felkereste az ottani nyomornegyedet, hogy segítsen.
Amit ott látott azon először megdöbbent, majd fölháborodott, mert nem gondolta volna, hogy élhetnek emberek ilyen körülmények között. Igaz, hogy ő gazdag családba született bele, és ez a burok sokáig megvédte őt. A testvéreivel ellentétben ő rosszul választott férjet, hiszen Arnimnak nem volt valami óriási vagyona, ezért az asszony sokszor a testvérei támogatására szorult, de akkor sem volt koldusszegény, mint a munkások, és a parasztok. Végtére is elég neves irodalmi szalont vitt, ami a szegényeknek nem volt szokása.
A lényeg az, hogy az asszony felemelte a szavát a társadalmi egyenlőtlenség ellen, de hát egy fecske nem csinál nyarat, úgyhogy szükségszerű volt a bukása. Végül azonban nem a kudarc, sokkal inkább az életkor, illetve egy agyvérzés törte meg az erejét, amíg végül 1859-ben meghalt.
A történelmi háttérről is írnék egy kicsit, hiszen fontos szerepe van a könyvben. A Frank Birodalom bukása után egészen 1871-ig nem létezett egységes német állam, hanem különböző tartományokra bomlott, amelyeknek mind az uralkodói, mind a törvényhozása eltérő volt.
Bettina szülővárosa, Frankfurt ha jól tudom, Hessen tartományhoz tartozott, és ott választófejedelem uralkodott, míg a későbbi lakóhelye, Berlin Poroszország része volt, ahol viszont a császár, aki akkoriban IV. Frigyes Vilmos volt.
Történelmi eseményekre már a második részben is történik utalás, hiszen a napóleoni korszak is ekkor zajlott, amelynek eseményeibe az akkori német területek is belekeveredtek, de a Brentano család csak a távolból figyelte az eseményeket.
Ekkoriban zajlott a felvilágosodás időszaka is, amikor is az emberek egyre kevésbé hagyták magukat a vallások által megvezetni, illetve nemzeti öntudatukra ébredtek, amelynek az egységes német állam kikiáltása is a következménye volt.
Mondjuk ez utóbbival nem foglalkozik a kötet, csak közvetve érinti: Bettina ugyanis részt vett az 1848as forradalomban, amely végigsöpört Európán. Na nem úgy, hogy harcolt, hanem nyíltan kiállt a lengyelek mellett, akik akkor porosz fennhatóság alatt éltek. Ugyancsak kiállt a magyar szabadságharc mellett is, sőt! Még verset is írt Petőfi emlékére, amikor meghallotta, hogy mi történt vele, tehát némi magyar vonatkozás is fellelhető az asszony életében.
Annak ellenére, hogy a könyv a Móra Kiadó által kiadott Csíkos Könyvek sorozatban jelent meg, nem kifejezetten ifjúsági irodalom, inkább felnőtteknek való.
Bettina alakja most is rokonszenves nekem, de a stílusát olykor fárasztónak, tapintatlannak és neveletlennek találtam. Nem az a baj vele, hogy lelkes és könnyen barátkozó, hanem az, hogy nem tud mértéket tartani, és nem veszi észre, mikor van mások terhére.
Ilyen például a Goethével folytatott viszonya is, ami meglehetősen egyoldalú, ugyanis csak Bettina rajong a költőért, aki valójában fárasztónak találja a társaságát, de azért igyekszik udvariasnak lenni vele, amit persze Bettina félreért. Egészen addig tart ez a viszony, amíg Goethe felesége meg nem unja az egészet, és elküldi Bettinát a picsába, ami lássuk be, hogy jogos volt. (Amúgy a jelenet benne van a könyvben). Így is túl sokáig tolerálta már, hogy a férjére akaszkodjon egy rajongója.
Közben hősünk férjhez is ment Achim von Arnimhoz a porosz báró íróhoz, aki meglehetősen jóindulatúan viselte a felesége rajongását Goethe, illetve Beethoven iránt. A való életben azért nem sok ilyen férfit találni, de hát ők alkotó emberek voltak, ami azért egy kicsit más kategória. Mindezt azért írom így le, mert kamasz koromban ezeket a dolgokat észre sem vettem.
Na, de ugorjunk az elejére, és kezdjük ott, hogy ki is ez a Bettina, és miért is kellett róla könyvet írni.
A teljes neve Bettina Brentano-Arnim, és valójában írónő volt, bár annyira nem volt közismert, hogy kis hazánkban is beépítsék az iskolai magyarórákba. Akik hallottak róla hazánkban, azok is Goethével hozzák összefüggésbe a nevét. Egyébként levélregényeket írt elsősorban, amelyek közül az egyik éppen Goethével kapcsolatos, de az asszony kiadta a Karoline Günderodéval, illetve a bátyjával Clemens Brentanoval való levélváltásait is. Utóbbi két ember szintén író volt.
Kertész Erzsébetről tudjuk, hogy olyan asszonyokról írt regényes életrajzokat, aki valami kiemelkedőt alkottak, tehát valamiben úttörők voltak.
Bettina igazából nem talált fel semmit, ő csak egy lázadó volt, aki leginkább az élete utolsó szakaszában hallatta a hangját, korábban ugyanis nagyon fiatal volt még, utána pedig háziasszony volt és anya, akinek hét gyermekről kellett gondoskodnia. Emellett pedig nem igazán jutott ideje másra, bár a korábbi művészeti tanulmányai nem felejtette el és a tehetsége sem sikkadt el. Ez a három nagy szakasz jelenti a címbeli három életet.
A lázadást mindazonáltal nem idős korában kezdte az asszony, hanem már fiatalon is voltak felforgató nézetei, illetve a szabadságvágya is hatalmas volt. Éppen ezért ment viszonylag későn férjhez, 25 éves korában, ami manapság viszont korán van. Abban az időszakban viszont másképpen gondolkodtak az emberek, és a 30 fölötti nőket már öregnek tartották, a lányoknak viszont kb. 20 éves korukig férjhez kellett menniük, akár szerelmesek voltak, akár nem. Bettina igazából nem volt szerelmes a férjébe, amelynek okát fentebb már említettem, de rájött, hogy nem húzhatja tovább az időt, hiszen a gyermekvállalástól ő nem zárkózott el, azt pedig akkoriban csak a házasságban lehetett törvényesen szülni.
Amúgy a Brentanók meglehetősen érdekes család voltak, ugyanis Bettina apja olasz származású, de Németországba költözött, és németnek vallotta magát, de az olasz temperamentum kiütközött azért egy-két leszármazottjából, például Bettinából is, tehát a múlt nem hagyta magát letagadni. Amúgy Bettinát eredetileg Elisabeth néven anyakönyvezték egyébként és egy gazdag családba született bele, hiszen az édesapja kereskedő volt Frankfurtban.A család meglehetősen széles volt, azt hiszem ő volt a hetedik testvér a sorban, de után még született két húga is.
Sajnos a szülei fiatalon meghaltak, ezért az unokák nevelését az anyai nagymama, Sophie La Roche, a híres írónő veszi át offenbachi birtokán. Itt telik tehát Bettina lánykora, amikor is a kötelező tanulmányok mellett mindenféle művészetet tanul.
Amikor férjhez megy,szintén egy alkotó embert választ párjául, Achim von Arnimot, aki író, és kedveli a művészeteket is.Sajnos, a házasságuk nem sikerült, bár soha nem voltak haragban, de két teljesen különböző emberről van szó, akiket egyetlen dolog kötött össze, ez pedig a művészet iránti szeretet, csakhogy ez nagyon kevés. Ráadásul ők távházasságban éltek, ami azt jelentette, hogy a férj a poroszországi birtokán gazdálkodott, míg a feleség Berlinben élt azért, hogy a hét gyermeküket taníttatni tudják.
Ekkoriban ismerte meg az asszony azokat a barátait, akik később már a saját irodalmi szalonjának a látogatói közé tartoztak, de a legfontosabb természetesen a gyerekekről való gondoskodás maradt.
A saját tehetségének a gondozásával már nem nagyon foglalkozott, inkább a férjét ösztökélte az írásra, kevés sikerrel.
Bettina élete igazi célját már csak a férje halála után lelte meg, amikor már a gyermekei is nagyobbak lettek. Részben a már fent említett levelezések, illetve az elhunyt férj munkáinak a kiadatására törekedett, de ezt az akkori bürokrácia igyekezett minden erejével gáncsolni.
Az igazi célja azonban a szegények és az elnyomottak támogatása volt, aminek még a saját családjából sem mindenki örült. Az akkori porosz király IV. Frigyes Vilmos meg pláne, pedig az asszony éppen neki ajánlotta az ezzel a témával foglalkozó könyvét. Ezek az eszmék már fiatal lánykorától benne éltek Bettinában, de már csak érett asszonyként törtek a felszínre, amikor is Berlinben kolerajárvány tört ki, és ő felkereste az ottani nyomornegyedet, hogy segítsen.
Amit ott látott azon először megdöbbent, majd fölháborodott, mert nem gondolta volna, hogy élhetnek emberek ilyen körülmények között. Igaz, hogy ő gazdag családba született bele, és ez a burok sokáig megvédte őt. A testvéreivel ellentétben ő rosszul választott férjet, hiszen Arnimnak nem volt valami óriási vagyona, ezért az asszony sokszor a testvérei támogatására szorult, de akkor sem volt koldusszegény, mint a munkások, és a parasztok. Végtére is elég neves irodalmi szalont vitt, ami a szegényeknek nem volt szokása.
A lényeg az, hogy az asszony felemelte a szavát a társadalmi egyenlőtlenség ellen, de hát egy fecske nem csinál nyarat, úgyhogy szükségszerű volt a bukása. Végül azonban nem a kudarc, sokkal inkább az életkor, illetve egy agyvérzés törte meg az erejét, amíg végül 1859-ben meghalt.
A történelmi háttérről is írnék egy kicsit, hiszen fontos szerepe van a könyvben. A Frank Birodalom bukása után egészen 1871-ig nem létezett egységes német állam, hanem különböző tartományokra bomlott, amelyeknek mind az uralkodói, mind a törvényhozása eltérő volt.
Bettina szülővárosa, Frankfurt ha jól tudom, Hessen tartományhoz tartozott, és ott választófejedelem uralkodott, míg a későbbi lakóhelye, Berlin Poroszország része volt, ahol viszont a császár, aki akkoriban IV. Frigyes Vilmos volt.
Történelmi eseményekre már a második részben is történik utalás, hiszen a napóleoni korszak is ekkor zajlott, amelynek eseményeibe az akkori német területek is belekeveredtek, de a Brentano család csak a távolból figyelte az eseményeket.
Ekkoriban zajlott a felvilágosodás időszaka is, amikor is az emberek egyre kevésbé hagyták magukat a vallások által megvezetni, illetve nemzeti öntudatukra ébredtek, amelynek az egységes német állam kikiáltása is a következménye volt.
Mondjuk ez utóbbival nem foglalkozik a kötet, csak közvetve érinti: Bettina ugyanis részt vett az 1848as forradalomban, amely végigsöpört Európán. Na nem úgy, hogy harcolt, hanem nyíltan kiállt a lengyelek mellett, akik akkor porosz fennhatóság alatt éltek. Ugyancsak kiállt a magyar szabadságharc mellett is, sőt! Még verset is írt Petőfi emlékére, amikor meghallotta, hogy mi történt vele, tehát némi magyar vonatkozás is fellelhető az asszony életében.
Annak ellenére, hogy a könyv a Móra Kiadó által kiadott Csíkos Könyvek sorozatban jelent meg, nem kifejezetten ifjúsági irodalom, inkább felnőtteknek való.
2013. május 26., vasárnap
Hakan Nesser: A gonosz arcai
Ismét egy skandináv krimi ezúttal egy svéd szerzőtől, de az nem derül ki a regényből, hogy melyik országban játszódik, mert a szerző egyszer sem árulja el. Nesser is állandó rendőrszereplővel dolgoztat, ami a skandi krimiknél már megszokott elem.
Van Veeteren felügyelő ebben a kötetben mutatkozik be először, tehát bizonyára lesz még folytatás. Egyelőre azonban ez az első könyv, amit olvastam Nessertől.
Ez a könyv is egy gyilkossággal indul: ezúttal egy tanárnőt talál holtan a férje a fürdőkádban, aki ráadásul nem emlékszik semmire. A házaspár ugyanis az előző nap egy kissé kirúgott a hámból, ugyanis benyakaltak egy üveg bort, aztán szeretkeztek, aztán snitt. A férj már csak a másnapi ébredésére emlékszik, mégis bevarrják gyilkosságért. A fickó aztán olyan rossz elmeállapotba kerül, hogy börtön helyett inkább elmegyógyintézetbe szállítják, ahol különböző gyógyszerekkel kezelik.
A gyakorlott krimiolvasó már sejti, hogy nem ez pasas volt a valódi tettes, hanem valaki megpróbálja rákenni a balhét, közben a gyilkos meg szabadon járkál.
Van Veeteren felügyelő is sejti ezt, de bizonyítéka nincs, megérzésekre pedig nem lehet alapozni, még akkor sem, ha neki történetesen 99%-ban bejönnek a sejtései.
Mindenesetre az érzései részben beigazolódnak, ugyanis a fickó váratlanul emlékezni kezd bizonyos eseményekre, majd telefonál a rendőrségre, illetve ír nekik egy levelet is. Erre jól meggyilkolják ott az intézetben. Van Veeteren pedig úgy istenigazából munkához lát.
A könyv egy pszichothriller és egy lélektani dráma keveréke, amelyből szépen lassan kiderül, hogy ki volt a két áldozat sorsának drámája.
Indridasonhoz hasonlóan az áldozatok itt sem voltak ártatlan bárányok: mind a kettőjüknek akadt problémája az alkohollal, főleg a nőnek, akit kimondottan ezzel kezeltek. Ráadásul egyiküknek sem ez az első házassága, hiszen mindketten elváltak már. Mondjuk ez manapság már egyáltalán nem bűn, sőt inkább nagyon is érdekes. Főleg egy skandináv krimiben, amely képes leásni akár az áldozat csecsemőkoráig is, de ugyanilyen alapossággal vesézi ki az áldozat környezetét is.
Mégsem lehet egykaptafás műfajnak nevezni a skandináv krimiket, mert minden sors más, továbbá a szerzők is másfajta hangsúlyt fektetnek a műfaj egyes elemeire.
Nessernél Van Veeteren felügyelő magánéletének a taglalása egy kicsit háttérbe szorul, bár azt azért megtudjuk, hogy elvált, egyedül él, van egy lánya és a egy fia. Utóbbi mondjuk drogügyletek miatt éppen börtönben van, szóval szép család ez is. Amúgy a lányával jó a kapcsolata, sőt még annak a beteg kutyáját is ápolja, úgyhogy máris belopta a szívembe magát a felügyelő, akinek azért van egy gyengesége: időnként nagyon agresszív tud lenni, és olyankor ordít, meg káromkodik, de a szakmáját tisztességgel végzi, és a keresztkérdéseivel előbb-utóbbi kiszedi a válaszokat az emberekből.
Van Veeteren sem egyedül dolgozik, hanem egy összesen négyfős csapattal, akik a felügyelőhöz hasonlóan úgyszintén olykor agrreszívak, nyersek, szóval a skandináv krimikben eddig megszokott rokonszenves, szerethető, emberi rendőr figurák Nessernél megszűnnek.
A könyv vége pedig engem nagyon meglepett, mert szerintem nagyon beteg, de a La(e)ckbergről szóló bejegyzésemben már említettem, hogy olyan érzésem volt, hogy itt mindenki hülye, meg beteg.
A véleményem ennél a könyvnél is ugyanaz, hogy itt mindenki hülye, nemcsak a gyilkos, hanem a kihallgatottak, az áldozatok, sőt még a rendőrök is. Nem ismerem a skandináv kultúrát, de nagyon remélem nem olyan elborultak ott az emberek, ahogy ezekben a krimikben ábrázolják.
Kiadja az Animus Kiadó
Van Veeteren felügyelő ebben a kötetben mutatkozik be először, tehát bizonyára lesz még folytatás. Egyelőre azonban ez az első könyv, amit olvastam Nessertől.
Ez a könyv is egy gyilkossággal indul: ezúttal egy tanárnőt talál holtan a férje a fürdőkádban, aki ráadásul nem emlékszik semmire. A házaspár ugyanis az előző nap egy kissé kirúgott a hámból, ugyanis benyakaltak egy üveg bort, aztán szeretkeztek, aztán snitt. A férj már csak a másnapi ébredésére emlékszik, mégis bevarrják gyilkosságért. A fickó aztán olyan rossz elmeállapotba kerül, hogy börtön helyett inkább elmegyógyintézetbe szállítják, ahol különböző gyógyszerekkel kezelik.
A gyakorlott krimiolvasó már sejti, hogy nem ez pasas volt a valódi tettes, hanem valaki megpróbálja rákenni a balhét, közben a gyilkos meg szabadon járkál.
Van Veeteren felügyelő is sejti ezt, de bizonyítéka nincs, megérzésekre pedig nem lehet alapozni, még akkor sem, ha neki történetesen 99%-ban bejönnek a sejtései.
Mindenesetre az érzései részben beigazolódnak, ugyanis a fickó váratlanul emlékezni kezd bizonyos eseményekre, majd telefonál a rendőrségre, illetve ír nekik egy levelet is. Erre jól meggyilkolják ott az intézetben. Van Veeteren pedig úgy istenigazából munkához lát.
A könyv egy pszichothriller és egy lélektani dráma keveréke, amelyből szépen lassan kiderül, hogy ki volt a két áldozat sorsának drámája.
Indridasonhoz hasonlóan az áldozatok itt sem voltak ártatlan bárányok: mind a kettőjüknek akadt problémája az alkohollal, főleg a nőnek, akit kimondottan ezzel kezeltek. Ráadásul egyiküknek sem ez az első házassága, hiszen mindketten elváltak már. Mondjuk ez manapság már egyáltalán nem bűn, sőt inkább nagyon is érdekes. Főleg egy skandináv krimiben, amely képes leásni akár az áldozat csecsemőkoráig is, de ugyanilyen alapossággal vesézi ki az áldozat környezetét is.
Mégsem lehet egykaptafás műfajnak nevezni a skandináv krimiket, mert minden sors más, továbbá a szerzők is másfajta hangsúlyt fektetnek a műfaj egyes elemeire.
Nessernél Van Veeteren felügyelő magánéletének a taglalása egy kicsit háttérbe szorul, bár azt azért megtudjuk, hogy elvált, egyedül él, van egy lánya és a egy fia. Utóbbi mondjuk drogügyletek miatt éppen börtönben van, szóval szép család ez is. Amúgy a lányával jó a kapcsolata, sőt még annak a beteg kutyáját is ápolja, úgyhogy máris belopta a szívembe magát a felügyelő, akinek azért van egy gyengesége: időnként nagyon agresszív tud lenni, és olyankor ordít, meg káromkodik, de a szakmáját tisztességgel végzi, és a keresztkérdéseivel előbb-utóbbi kiszedi a válaszokat az emberekből.
Van Veeteren sem egyedül dolgozik, hanem egy összesen négyfős csapattal, akik a felügyelőhöz hasonlóan úgyszintén olykor agrreszívak, nyersek, szóval a skandináv krimikben eddig megszokott rokonszenves, szerethető, emberi rendőr figurák Nessernél megszűnnek.
A könyv vége pedig engem nagyon meglepett, mert szerintem nagyon beteg, de a La(e)ckbergről szóló bejegyzésemben már említettem, hogy olyan érzésem volt, hogy itt mindenki hülye, meg beteg.
A véleményem ennél a könyvnél is ugyanaz, hogy itt mindenki hülye, nemcsak a gyilkos, hanem a kihallgatottak, az áldozatok, sőt még a rendőrök is. Nem ismerem a skandináv kultúrát, de nagyon remélem nem olyan elborultak ott az emberek, ahogy ezekben a krimikben ábrázolják.
Kiadja az Animus Kiadó
2013. május 25., szombat
Arnaldur Indridason: Vérvonal - csak erős idegzetűeknek
A skandináv krimik sorozatában ezúttal egy igazán szövevényes bűnügyet kell kiderítenie a rendőrségnek, amelynek a szálai a régmúltba vezetnek. Látszólag egyszerűen indul a regény, ugyanis kupán vágnak benne egy idős embert, aki belehal a sérüléseibe.
Banális eset ez, ami New Yorkban és Londonban egy nap többször is megesik, továbbá itt Magyarországon is elég sűrűn előfordul, na de nem Izlandon, ahol a regény is játszódik.
Az Atlanti-óceánban fekvő sziget ugyanis teljesen más világ. Először is egy kis területű országról van szó, a sarkkör közelében, tehát eleve milliós metropoliszok sincsenek, ráadásul nagyon hideg is van.
A főváros, Reykjavík lakossága kb. 90 000 főt számlál, ami nagyjából a mi Szombathelyünknek, vagy Szolnokunknak felel meg, úgyhogy olyan nagy pörgés nincs, ráadásul előbb, vagy utóbb mindenki ismer mindenkit. Természetesen vannak még más városok is a szigeten, éppen ezért a szerző mellékelt a könyv elejére egy térképet is, hogy jobban tudjunk tájékozódni, Izland ugyanis eléggé kiesik a fő csapásirányból, szóval elég kevesen ismerik.
Na, most ilyen körülmények között a rendőrség is jóval nagyobb felhajtást csinál egy egyszerű gyilkosságból, mint egy zsúfolt nagyvárosban, ahol a hasonló típusú gyilkosságok eléggé a rendőrség ingerküszöbe alatt vannak.
A szerző állandó főhőse Erlendur felügyelő azonban komolyan veszi a munkát, és a stábjával együtt nyomozni kezd, hogy megtalálják a tettest.
Hamarosan kiderül, hogy az áldozat nem is volt olyan ártatlan bárányka, hiszen vagy 40 éve feljelentették nemi erőszak elkövetése miatt, ráadásul született egy kislánya is a megerőszakolt nőtől. Sajnos mind a nő, mind pedig a kislány meghalt már régen, ezért a felügyelőnek nem sok eszköze marad a gyilkosság felderítésére.
Ámde Erlendur nem adja fel, és szépen lassan fényt derít az igazságra, amely meglehetősen hátborzongató, és mint említettem meglehetősen szövevényes is.
Igazából ez a könyv nem is krimi, inkább pszichothriller, amely a sorozat többi kötetéhez hasonlóan a lélektanra, illetve a családi problémákra helyezi a hangsúlyt, mintsem a gyilkosságok elkövetésére.
Nem kivétel ez alól Erlemdur felügyelő sem, akinek úgyszintén akadnak problémái. Az elvált kétgyerekes nyomozó egyedül él fővárosi lakásában. Feleségével már régóta nem állnak szóba egymással, és a gyerekeivel sem tartja a kapcsolatot, bár ez utóbbi nem rajta múlt. A fia drogügyletek miatt éppen börtönben van, de a lánya is drogos, aki ráadásul teherbe is esett az egyik pasasától. A lány fel is bukkan a regényben, és próbálja rendezni az életét, szóval le akar állni a drogról, mert meg akarja tartani a gyerekét, ami azért becsülendő benne. Na, meg az apját is próbálja megismerni.
Eközben Erlendur és stábja olyan embereket keres fel, akiknek köze volt az egykor elkövetett nemi erőszakhoz. A történet hibája annyi, hogy hagy egy-két elvarratlan szálat a történetben, de amúgy ezenkívül hibátlan a regény, amelyben adódnak vérfagyasztó részletek, emiatt a regényt csak erősebb idegzetűek olvassák.
A regény olvasása közben azon tűnődtem, hogy tök jó lenne megfilmesíteni a sztorit. Aztán olvastam, hogy ez már megtörtént, ráadásul izlandi rendező közreműködésével. Azt nem tudom, hogy hazánkban vetítették-e a filmet, de az Imdb-n megvan valahol az adatlapja, csak most nem tudom, hogy hol.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó
Banális eset ez, ami New Yorkban és Londonban egy nap többször is megesik, továbbá itt Magyarországon is elég sűrűn előfordul, na de nem Izlandon, ahol a regény is játszódik.
Az Atlanti-óceánban fekvő sziget ugyanis teljesen más világ. Először is egy kis területű országról van szó, a sarkkör közelében, tehát eleve milliós metropoliszok sincsenek, ráadásul nagyon hideg is van.
A főváros, Reykjavík lakossága kb. 90 000 főt számlál, ami nagyjából a mi Szombathelyünknek, vagy Szolnokunknak felel meg, úgyhogy olyan nagy pörgés nincs, ráadásul előbb, vagy utóbb mindenki ismer mindenkit. Természetesen vannak még más városok is a szigeten, éppen ezért a szerző mellékelt a könyv elejére egy térképet is, hogy jobban tudjunk tájékozódni, Izland ugyanis eléggé kiesik a fő csapásirányból, szóval elég kevesen ismerik.
Na, most ilyen körülmények között a rendőrség is jóval nagyobb felhajtást csinál egy egyszerű gyilkosságból, mint egy zsúfolt nagyvárosban, ahol a hasonló típusú gyilkosságok eléggé a rendőrség ingerküszöbe alatt vannak.
A szerző állandó főhőse Erlendur felügyelő azonban komolyan veszi a munkát, és a stábjával együtt nyomozni kezd, hogy megtalálják a tettest.
Hamarosan kiderül, hogy az áldozat nem is volt olyan ártatlan bárányka, hiszen vagy 40 éve feljelentették nemi erőszak elkövetése miatt, ráadásul született egy kislánya is a megerőszakolt nőtől. Sajnos mind a nő, mind pedig a kislány meghalt már régen, ezért a felügyelőnek nem sok eszköze marad a gyilkosság felderítésére.
Ámde Erlendur nem adja fel, és szépen lassan fényt derít az igazságra, amely meglehetősen hátborzongató, és mint említettem meglehetősen szövevényes is.
Igazából ez a könyv nem is krimi, inkább pszichothriller, amely a sorozat többi kötetéhez hasonlóan a lélektanra, illetve a családi problémákra helyezi a hangsúlyt, mintsem a gyilkosságok elkövetésére.
Nem kivétel ez alól Erlemdur felügyelő sem, akinek úgyszintén akadnak problémái. Az elvált kétgyerekes nyomozó egyedül él fővárosi lakásában. Feleségével már régóta nem állnak szóba egymással, és a gyerekeivel sem tartja a kapcsolatot, bár ez utóbbi nem rajta múlt. A fia drogügyletek miatt éppen börtönben van, de a lánya is drogos, aki ráadásul teherbe is esett az egyik pasasától. A lány fel is bukkan a regényben, és próbálja rendezni az életét, szóval le akar állni a drogról, mert meg akarja tartani a gyerekét, ami azért becsülendő benne. Na, meg az apját is próbálja megismerni.
Eközben Erlendur és stábja olyan embereket keres fel, akiknek köze volt az egykor elkövetett nemi erőszakhoz. A történet hibája annyi, hogy hagy egy-két elvarratlan szálat a történetben, de amúgy ezenkívül hibátlan a regény, amelyben adódnak vérfagyasztó részletek, emiatt a regényt csak erősebb idegzetűek olvassák.
A regény olvasása közben azon tűnődtem, hogy tök jó lenne megfilmesíteni a sztorit. Aztán olvastam, hogy ez már megtörtént, ráadásul izlandi rendező közreműködésével. Azt nem tudom, hogy hazánkban vetítették-e a filmet, de az Imdb-n megvan valahol az adatlapja, csak most nem tudom, hogy hol.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó
2013. május 22., szerda
Jeffrey Archer: Megmondjuk az elnöknek? - a Párbaj és a Tékozló lány folytatása
Archer megint megvicceli az olvasót, ugyanis ez a könyv se egy hagyományos folytatás, sőt igazából én nem is nevezném folytatásnak - a kiadó sem nevezi annak -, csak a kulcsszereplő Florentyna Kane köti össze a három könyvet. A megmondjuk az elnöknek amúgy önálló regény annyira, hogy Archer előbb megírta, mint a Tékozló lányt, csak éppen férfi köztársasági elnök volt benne a főhős. Persze ez csak piszkozat volt akkor még, de később a szerző a Tékozló lány megírása után megváltoztatta az eredetileg férfi főszereplőt Floretyna Kane-re.
Nos, a lényeg az, hogy Florentyna Kane-t megválasztják az USA köztársasági elnökének, amivel ebben a konzervatív országban megvalósul a lehetetlen: egy nő áll az ország élén, aki ráadásul lengyel szülők gyermeke, tehát még csak nem is amerikai származású!
Már önmagában ez is sok embernek csípi a szemét, de vannak olyan rendelkezései, törekvései, amelyek még több embert bosszantanak - magas rangú politikusokat is - annyira, hogy valaki , vagy valakik meg akarja/akarják őt ölni.
Ez a titkos információ azonban nagyon hamar az FBI-hoz is eljut, de eleinte kételkednek ebben az információban. Ámde hamarosan egy véletlen baleset következtében meghal két fontos ügynökük, továbbá megölik az informátort és még egy tanút is, tehát innentől kezdve cselekedniük kell.
Egyedül Mark Andrews FBI ügynök marad életben a titok tudói közül, akinek meg kell akadályozni a merényletet, de először még ki kell derítenie a tetteseket is, hogy sikerrel járhasson. Mindössze hat napja van erre, és ez alatt az idő alatt nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen nemcsak az elnök asszonyé, hanem az ő élete is kockán forog.
A könyv a politika mellett az amerikai titkosszolgálattal is foglalkozik, de azért a fő vonal továbbra is a politika marad. Archer Andres figuráján keresztül bejuttatja az olvasót az amerikai szenátus üléseire is, tehát az olvasó megismerkedik az amerikai politikai élet egy részével.
Mindez azért érdekes, mert Archer brit származású, és az ottani gyakorlatot jobban ismeri, ennek ellenére tisztességesen felkészült, és alapos kutatásokat folytatott a témában, szóval elhihetjük neki, hogy a valóságban is így történnek a dolgok az amerikai politikában.
A regényből a szerelem sem hiányzik, de az inkább csak egy háttérelem, amit valószínűleg azért írt bele Archer, hogy azért ne csak kemény témák legyenek benne. Ámde attól ez még egy feszes tempójú politikai krimi, amelynek nincs egyetlen unalmas perce se. Mondjuk én a politikai tárgyalásokkal foglalkozó részeket átugrottam, mert ez annyira nem kötött le, de a regény többi része az üt, úgyhogy azoknak is megéri elolvasni, akiket nem érdekel annyira a politika.
Kiadja a General Press Kiadó.
Nos, a lényeg az, hogy Florentyna Kane-t megválasztják az USA köztársasági elnökének, amivel ebben a konzervatív országban megvalósul a lehetetlen: egy nő áll az ország élén, aki ráadásul lengyel szülők gyermeke, tehát még csak nem is amerikai származású!
Már önmagában ez is sok embernek csípi a szemét, de vannak olyan rendelkezései, törekvései, amelyek még több embert bosszantanak - magas rangú politikusokat is - annyira, hogy valaki , vagy valakik meg akarja/akarják őt ölni.
Ez a titkos információ azonban nagyon hamar az FBI-hoz is eljut, de eleinte kételkednek ebben az információban. Ámde hamarosan egy véletlen baleset következtében meghal két fontos ügynökük, továbbá megölik az informátort és még egy tanút is, tehát innentől kezdve cselekedniük kell.
Egyedül Mark Andrews FBI ügynök marad életben a titok tudói közül, akinek meg kell akadályozni a merényletet, de először még ki kell derítenie a tetteseket is, hogy sikerrel járhasson. Mindössze hat napja van erre, és ez alatt az idő alatt nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen nemcsak az elnök asszonyé, hanem az ő élete is kockán forog.
A könyv a politika mellett az amerikai titkosszolgálattal is foglalkozik, de azért a fő vonal továbbra is a politika marad. Archer Andres figuráján keresztül bejuttatja az olvasót az amerikai szenátus üléseire is, tehát az olvasó megismerkedik az amerikai politikai élet egy részével.
Mindez azért érdekes, mert Archer brit származású, és az ottani gyakorlatot jobban ismeri, ennek ellenére tisztességesen felkészült, és alapos kutatásokat folytatott a témában, szóval elhihetjük neki, hogy a valóságban is így történnek a dolgok az amerikai politikában.
A regényből a szerelem sem hiányzik, de az inkább csak egy háttérelem, amit valószínűleg azért írt bele Archer, hogy azért ne csak kemény témák legyenek benne. Ámde attól ez még egy feszes tempójú politikai krimi, amelynek nincs egyetlen unalmas perce se. Mondjuk én a politikai tárgyalásokkal foglalkozó részeket átugrottam, mert ez annyira nem kötött le, de a regény többi része az üt, úgyhogy azoknak is megéri elolvasni, akiket nem érdekel annyira a politika.
Kiadja a General Press Kiadó.
2013. május 20., hétfő
Jeffrey Archer: A tékozló lány - a Párbaj folytatása
A folytatásokkal általában az a helyzet, hogy többnyire erőltetettek, és nem érik el az előző kötet színvonalát. Talán azért lehet ez, mert a szerzők elfáradnak, kiégnek, na meg hát pénzt akarnak keresni. Mondjuk ez utóbbi érthető is, hiszen mindannyian pénzből élünk ugyebár, de az írás egy művészet, tán nem kéne regénygyártó kisiparosok szintjére süllyedni a szerzőknek.
Jeffrey Archer azon kevés író közé tartozik, akik nem követik el ezt a hibát, tehát a Párbaj folytatása is egy kiváló, zseniális darab lett, amiről csak felsőfokon lehet beszélni.
Az az igazság, hogy ez a könyv nem is annyira folytatás - na jó részben az -, inkább egy párhuzamregény: a Párbaj egyik felének, Abel Rosnowskinak a lányáról, Florentynáról szól a történet.
A Párbajból az ő sorsát részben már megismerhettük, tehát a regény első fele nem mutathat akkora meglepetést azok számára, akik a Párbajt olvasták.
A tékozló lány azonban más szempontból nézi a történteket, továbbá Florentyna sorsát helyezi előtérbe, akinek az ambíciói még az apjáét is magasan verik, mert ő akar az Amerikai Egyesült Államok első női köztársasági elnöke lenni. Mindenesetre van önbizalma a csajnak, aki az apja legendás üzleti érzékét is örökölte: annak idején, amikor az apja elzavarta otthonról a tiltott szerelme miatt, a lány egy divatáru üzletben kezdett el dolgozni, majd nem sokkal később saját üzletet alapított, amelyből később egy egész üzletlánc nőtt ki, amelynek természetesen ő a vezetője.
Aki ennek alapján férfias nőre, vénkisasszonyra, vagy valamiféle terminátorra tippel, az téved: Florentyna nem olyan, mint egykori nevelőnője, az angol Winifred Tredgold kisasszony, aki egy egyszerű külsejű, aszkéta életet élő, csúnyácska vénkiasszony volt. Nem, szó sincs róla: Florentyna vonzó nő, akinek van érzéke a divathoz, és a sminkeléshez is, tehát a külsejével is el tudja adni magát. Ráadásul van neki családja is, férj plusz két gyerek, akikről gondoskodnia kell, tehát betölti a női szerepet is, csak éppen a hagyományoktól eltérően.
Az más kérdés, hogy nagyon intelligens és művelt nő, aki bármikor utoléri - sőt, talán le is hagyja a férfiakat -, és visszafogni sem hajlandó magát, szóval még energikus is. Csak éppen az a baj, hogy rettentően konzervatív országban él, ahol azért még mindig elvárják, hogy a nőnek a konyhában a helye.
Pedig Amerikáról mindenki úgy tudja, hogy a lehetőségek hazája, illetve az amerikai népet is kifejezetten nyitottnak és optimistának ismerik, de ez csak részigazság. Valójában egy rettentően vaskalapos országról van szó, ahol kemény szabályrendszer szerint zajlanak az események.
Az például elképzelhetetlen ebben az országban, hogy például egy színesbőrű, vagy egy nő legyen a köztársasági elnök. (Na jó, a színésbőrű köztársasági elnök már valóra vált, de a nőre még várni kell, ki tudja meddig).
Mindenesetre Florentyna egy olyan közegbe akar betörni, amely jórészt férfiakból áll. Innentől kezdve azon izgulhat az olvasó, hogy sikerül-e neki a célja, és tényleg megválasszák-e elnöknek.
A könyv annyiban tér el a többi Archer regénytől, hogy ebben a könyvben a szerző egy kicsit többet foglalkozik a családdal, a magánélettel, hiszen össze kell békíteni két ellenséges családot, ami másként nem megy.
Viszont a feszes cselekmény, illetve a különböző gazdasági, politikai bravúrok nem maradnak el szerencsére, tehát lehet izgulni, hogy az adott szereplőnek sikerül-e megszerezni a hatalmat.
Archer profin mozog a gazdasági és politikai életben, hiszen ő maga is politikus volt, habár ő nem Amerikában, hanem a londoni parlamentben dolgozott. Mindenesetre kiváló háttérmunkát végzett, mielőtt elkezdte írni ezt a regényt.
A könyv nyelvezetet egyszerű, letisztult, tehát Archer nem dobálózik különböző szakszavakkal, és nem akarja megmutatni, hogy ő most mekkora szakértője a témának, pedig simán megtehetné. Éppen ezért azok az olvasók is élvezhetik a regényt, akik nem értenek ezekhez a területekhez, csak kikapcsolódni szeretnének. Na, arra ez a könyv tökéletes lesz. Kiadja a General Press Kiadó
Jeffrey Archer azon kevés író közé tartozik, akik nem követik el ezt a hibát, tehát a Párbaj folytatása is egy kiváló, zseniális darab lett, amiről csak felsőfokon lehet beszélni.
Az az igazság, hogy ez a könyv nem is annyira folytatás - na jó részben az -, inkább egy párhuzamregény: a Párbaj egyik felének, Abel Rosnowskinak a lányáról, Florentynáról szól a történet.
A Párbajból az ő sorsát részben már megismerhettük, tehát a regény első fele nem mutathat akkora meglepetést azok számára, akik a Párbajt olvasták.
A tékozló lány azonban más szempontból nézi a történteket, továbbá Florentyna sorsát helyezi előtérbe, akinek az ambíciói még az apjáét is magasan verik, mert ő akar az Amerikai Egyesült Államok első női köztársasági elnöke lenni. Mindenesetre van önbizalma a csajnak, aki az apja legendás üzleti érzékét is örökölte: annak idején, amikor az apja elzavarta otthonról a tiltott szerelme miatt, a lány egy divatáru üzletben kezdett el dolgozni, majd nem sokkal később saját üzletet alapított, amelyből később egy egész üzletlánc nőtt ki, amelynek természetesen ő a vezetője.
Aki ennek alapján férfias nőre, vénkisasszonyra, vagy valamiféle terminátorra tippel, az téved: Florentyna nem olyan, mint egykori nevelőnője, az angol Winifred Tredgold kisasszony, aki egy egyszerű külsejű, aszkéta életet élő, csúnyácska vénkiasszony volt. Nem, szó sincs róla: Florentyna vonzó nő, akinek van érzéke a divathoz, és a sminkeléshez is, tehát a külsejével is el tudja adni magát. Ráadásul van neki családja is, férj plusz két gyerek, akikről gondoskodnia kell, tehát betölti a női szerepet is, csak éppen a hagyományoktól eltérően.
Az más kérdés, hogy nagyon intelligens és művelt nő, aki bármikor utoléri - sőt, talán le is hagyja a férfiakat -, és visszafogni sem hajlandó magát, szóval még energikus is. Csak éppen az a baj, hogy rettentően konzervatív országban él, ahol azért még mindig elvárják, hogy a nőnek a konyhában a helye.
Pedig Amerikáról mindenki úgy tudja, hogy a lehetőségek hazája, illetve az amerikai népet is kifejezetten nyitottnak és optimistának ismerik, de ez csak részigazság. Valójában egy rettentően vaskalapos országról van szó, ahol kemény szabályrendszer szerint zajlanak az események.
Az például elképzelhetetlen ebben az országban, hogy például egy színesbőrű, vagy egy nő legyen a köztársasági elnök. (Na jó, a színésbőrű köztársasági elnök már valóra vált, de a nőre még várni kell, ki tudja meddig).
Mindenesetre Florentyna egy olyan közegbe akar betörni, amely jórészt férfiakból áll. Innentől kezdve azon izgulhat az olvasó, hogy sikerül-e neki a célja, és tényleg megválasszák-e elnöknek.
A könyv annyiban tér el a többi Archer regénytől, hogy ebben a könyvben a szerző egy kicsit többet foglalkozik a családdal, a magánélettel, hiszen össze kell békíteni két ellenséges családot, ami másként nem megy.
Viszont a feszes cselekmény, illetve a különböző gazdasági, politikai bravúrok nem maradnak el szerencsére, tehát lehet izgulni, hogy az adott szereplőnek sikerül-e megszerezni a hatalmat.
Archer profin mozog a gazdasági és politikai életben, hiszen ő maga is politikus volt, habár ő nem Amerikában, hanem a londoni parlamentben dolgozott. Mindenesetre kiváló háttérmunkát végzett, mielőtt elkezdte írni ezt a regényt.
A könyv nyelvezetet egyszerű, letisztult, tehát Archer nem dobálózik különböző szakszavakkal, és nem akarja megmutatni, hogy ő most mekkora szakértője a témának, pedig simán megtehetné. Éppen ezért azok az olvasók is élvezhetik a regényt, akik nem értenek ezekhez a területekhez, csak kikapcsolódni szeretnének. Na, arra ez a könyv tökéletes lesz. Kiadja a General Press Kiadó
Jeffrey Archer:Párbaj
Már alig vártam, hogy olvashassam a könyvet, mert nagyon érdekelt a leírása alapján. Hát, nem is csalódtam, hiszen a könyv zseniális és hibátlan, ami azért hatalmas szó tőlem.
A könyv két férfi életútját meséli el, akik mindketten ugyanazon a napon, vagyis 1906. április 18-án születtek. Hiába az azonos születési dátum, ha a két ember a Föld két különböző pontján, egymástól gyökeresen eltérő környezetben születik, a sorsuk attól még nem lesz ugyanaz, bár közös pontok adódhatnak.
Így van ez hőseinkkel is, akiknek a közös pontot a minél nagyobb hatalom és pénz megszerzése jelenti az életében, de még ezt is máshogy élik meg, amiben döntő szerepet játszik az is, hogy milyen környezetből érkeztek.
William Kane egy bostoni bankárcsaládba születik bele, ahol eleve elvárás volt az, hogy a fiú az apja szakmáját folytassa, tehát ő is bankár legyen. Tetszik, nem tetszik, ez van, ezt kell szeretni. Az fel sem merült a fiú apjában, hogy mi van akkor, ha lánya születik. Szóval William aranykanállal a szájában születik, és különösebb nehézségek nem voltak az életében. Na, jó az édesapja korán meghalt, és lett egy mostohaapja, akiről kiderül, hogy csaló, majd meghal az édesanyja is, ámde összehasonlíthatatlanul könnyebb az élete, mint a másik főhősnek, Abel Rosnowskinak.
Rosnowski képviseli a másik végletet a történetben: ő ugyanis Lengyelországban születik, amely akkoriban nem volt független állam, ráadásul eléggé zavarosak a születési körülményei is. Kamaszkoráig egy szegény parasztcsalád neveli, majd a földesúrhoz kerül sokkal jobb körülmények közé. Sajnos ez nem tarthat sokáig, mert az országot megszállják az oroszok, akik elhurcolják magukkal Rosnowskit egy fogolytáborba, ahonnét elvileg lehetetlen megszökni, ámde hősünknek mégis sikerül. Innentől kezdve kalandos körülmények között jut el Amerikába, ahol a vendéglátásban helyezkedik el, mint pincér. Ennek a szakmának köszönhetően lesz milliomos szállodatulajdonos belőle, akinek a szállodái több amerikai nagyvárosban is megépülnek.
A két férfi életútja sokáig párhuzamosan halad a könyvben (vagyis az egyik fejezet Williamról, az utána következő pedig Abelről szól), egészen addig, amíg személyesen is találkoznak a felek.
Innentől kezdve kezdődik a párbaj, amelyet Rosnowski robbant ki, akinek bőven van oka gyűlölni Kane-t egy tragikus haláleset miatt.
Egyébként is a két férfi közül ő a vehemensebb típus, míg Kane inkább nyugodt típus, de ha kirobban belőle a düh, akkor legalább olyan ijesztő tud lenni, mint Rosnowski. Valójában a párbaj eléggé egyoldalú, hiszen Rosnowski gerjeszti az egészet igazából, és szerintem nem is illik ez a cím a könyvre, ugyanis sokkal inkább bosszúról van benne szó, és nem pedig két riválisról, akik ugyanolyan típusú céget vezetnek.
Ettől függetlenül egy kitűnő életrajzi kötetről van szó, ami félig-meddig családregény is. Azért félig-meddig, mert Archernek nem szokása a magánélettel foglalkozni. Az ő regényei ugyanis elsősorban a politikáról, a gazdaságról és a hatalomról szólnak, a magánélet viszont a háttérbe szorul. Archer több úgynevezett karrierregényt is írt, mint például a Párbaj is, de a folytatása, a Tékozló lány is ilyen, akárcsak a Légvonalban című könyvek, amelyeknek a lényege a főhős karrierjének a bemutatása.
Több esetben ezek a főhősök a semmiből küzdötték fel magukat szédítő magasságokba, ahogy a Párbaj főhőse Rosnowski, vagy a Légvonalban főszereplője Charlie Trumper. Az ilyen regényeket azért is érdemes elolvasni, mert jobban ábrázolják a meggazdagodás folyamatát, mint a különböző motivációs könyvek.
A Párbaj esetében Rosnowski sorsát, illetve a személyiségét érdemes jobban figyelemmel kísérni, mert ő a szegény fickó, és hátha inspirál valakit az ő élete.
Annak ellenére, hogy ő a vehemensebb, nekem ő a rokonszenvesebb szereplő, mert benne van tűz, Kane-ben meg valahogy nem igazán. Az viszont közös vonás, hogy mindketten makacsok, önfejűek.
A regény fontos szereplői még Rosnowski lánya Florentyna, illetve Kane fia, Richard, akiknek a sorsát a Párbaj folytatásában bontja ki a szerző. Érdemes lesz azt is elolvasni. A következő bejegyzésben majd erről lesz szó.
Kiadja a General Press Kiadó
A könyv két férfi életútját meséli el, akik mindketten ugyanazon a napon, vagyis 1906. április 18-án születtek. Hiába az azonos születési dátum, ha a két ember a Föld két különböző pontján, egymástól gyökeresen eltérő környezetben születik, a sorsuk attól még nem lesz ugyanaz, bár közös pontok adódhatnak.
Így van ez hőseinkkel is, akiknek a közös pontot a minél nagyobb hatalom és pénz megszerzése jelenti az életében, de még ezt is máshogy élik meg, amiben döntő szerepet játszik az is, hogy milyen környezetből érkeztek.
William Kane egy bostoni bankárcsaládba születik bele, ahol eleve elvárás volt az, hogy a fiú az apja szakmáját folytassa, tehát ő is bankár legyen. Tetszik, nem tetszik, ez van, ezt kell szeretni. Az fel sem merült a fiú apjában, hogy mi van akkor, ha lánya születik. Szóval William aranykanállal a szájában születik, és különösebb nehézségek nem voltak az életében. Na, jó az édesapja korán meghalt, és lett egy mostohaapja, akiről kiderül, hogy csaló, majd meghal az édesanyja is, ámde összehasonlíthatatlanul könnyebb az élete, mint a másik főhősnek, Abel Rosnowskinak.
Rosnowski képviseli a másik végletet a történetben: ő ugyanis Lengyelországban születik, amely akkoriban nem volt független állam, ráadásul eléggé zavarosak a születési körülményei is. Kamaszkoráig egy szegény parasztcsalád neveli, majd a földesúrhoz kerül sokkal jobb körülmények közé. Sajnos ez nem tarthat sokáig, mert az országot megszállják az oroszok, akik elhurcolják magukkal Rosnowskit egy fogolytáborba, ahonnét elvileg lehetetlen megszökni, ámde hősünknek mégis sikerül. Innentől kezdve kalandos körülmények között jut el Amerikába, ahol a vendéglátásban helyezkedik el, mint pincér. Ennek a szakmának köszönhetően lesz milliomos szállodatulajdonos belőle, akinek a szállodái több amerikai nagyvárosban is megépülnek.
A két férfi életútja sokáig párhuzamosan halad a könyvben (vagyis az egyik fejezet Williamról, az utána következő pedig Abelről szól), egészen addig, amíg személyesen is találkoznak a felek.
Innentől kezdve kezdődik a párbaj, amelyet Rosnowski robbant ki, akinek bőven van oka gyűlölni Kane-t egy tragikus haláleset miatt.
Egyébként is a két férfi közül ő a vehemensebb típus, míg Kane inkább nyugodt típus, de ha kirobban belőle a düh, akkor legalább olyan ijesztő tud lenni, mint Rosnowski. Valójában a párbaj eléggé egyoldalú, hiszen Rosnowski gerjeszti az egészet igazából, és szerintem nem is illik ez a cím a könyvre, ugyanis sokkal inkább bosszúról van benne szó, és nem pedig két riválisról, akik ugyanolyan típusú céget vezetnek.
Ettől függetlenül egy kitűnő életrajzi kötetről van szó, ami félig-meddig családregény is. Azért félig-meddig, mert Archernek nem szokása a magánélettel foglalkozni. Az ő regényei ugyanis elsősorban a politikáról, a gazdaságról és a hatalomról szólnak, a magánélet viszont a háttérbe szorul. Archer több úgynevezett karrierregényt is írt, mint például a Párbaj is, de a folytatása, a Tékozló lány is ilyen, akárcsak a Légvonalban című könyvek, amelyeknek a lényege a főhős karrierjének a bemutatása.
Több esetben ezek a főhősök a semmiből küzdötték fel magukat szédítő magasságokba, ahogy a Párbaj főhőse Rosnowski, vagy a Légvonalban főszereplője Charlie Trumper. Az ilyen regényeket azért is érdemes elolvasni, mert jobban ábrázolják a meggazdagodás folyamatát, mint a különböző motivációs könyvek.
A Párbaj esetében Rosnowski sorsát, illetve a személyiségét érdemes jobban figyelemmel kísérni, mert ő a szegény fickó, és hátha inspirál valakit az ő élete.
Annak ellenére, hogy ő a vehemensebb, nekem ő a rokonszenvesebb szereplő, mert benne van tűz, Kane-ben meg valahogy nem igazán. Az viszont közös vonás, hogy mindketten makacsok, önfejűek.
A regény fontos szereplői még Rosnowski lánya Florentyna, illetve Kane fia, Richard, akiknek a sorsát a Párbaj folytatásában bontja ki a szerző. Érdemes lesz azt is elolvasni. A következő bejegyzésben majd erről lesz szó.
Kiadja a General Press Kiadó
2013. május 15., szerda
Karin Alvtegen: A kitaszított
Nem olvastam eddig túl sok skandináv krimit, de bátran kijelenthetem, hogy eddig ez a legjobb közülük, már szerintem. A könyv ugyanis jóval több, mint egy bűnügyi regény, azért mert a könyv egyben szociográfia, és kemény társadalmi bírálat is.
A regény főhőse ugyanis egy hajléktalan nő Sibylla, aki véletlenül belekeveredik egy gyilkosságba, és a rendőrség azt hiszi, hogy ő a tettes, hiszen ő látta utoljára élve az áldozatot. Innentől kezdve a nőnek menekülnie kell a hatóságok elől, hiszen ha elkapják, akkor bevarrják pár évre anélkül, hogy bizonyítékot találnának a bűnösségére. Mondjuk ebben közrejátszik az is, hogy már régóta hajléktalan, nincs személyigazolványa és TB azonosítója, tehát igazából ő nem is létezik ebben a társadalomban.
Azt hadd tegyen hozzá, hogy Sibylla nem az az ártatlan angyalka: a nő ugyanis csaló, aki bajba jutott hölgynek adja ki magát a svéd főváros luxusszállóiban, ahol gazdag pasasokkal fizetteti ki a vacsoráját, illetve a szállását. Cserébe legalább viszont van mit ennie, és fedél is van a feje felett legalább arra az éjszakára. Korábban, a hajléktalansága kezdetén viszont alkoholista volt pár évig, de aztán leszokott, egy traumatikus élmény hatására. Mondjuk ez eléggé életszerűtlen, mint ahogy az is, hogy havi járandóságot kap pénzes szüleitől. Na, de ez egy regény, szóval mese az egész.
Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy Sibylla külsőre sem úgy néz ki, mint egy lepukkant sarki kocsmás hajléktalan, hanem nagyon is ápolt, igényes a külsejére, tehát senki meg nem mondaná róla, hogy hajléktalan. Meg az is érdekes a sorsában, hogy ő dúsgazdag családba született bele, de ugyanakkor semmi szeretetet nem kapott a szüleitől, csak jeges közönyt, és kőkemény szabályokat, amelyeket be kellett tartania, akár tetszett akár nem. Ha hibázott, akkor szüleinek jeges hallgatása volt a válasz.
Sajnos már önmagában az a körülmény, hogy a szülei dúsgazdagok, már önmagában is kitaszítottá tette abban a kisvárosban, ahol éltek, de a szülei - főleg az anyja -, még barátkozni sem engedték a többi gyerekkel, hiszen ők közönségesek voltak hozzájuk képest. Ez a kitaszítottság aztán világéletében elkísérte Sibyllát, aki aztán egy elmegyógyintézetből megszökve megismerte a másik végletet is, vagyis az otthontalanságot és a létbizonytalanságot. Miután gyermekként hamar megismerte a kiszolgáltatottságot, ezért felnőttként sem akar más, csak hogy hagyják már végre békén. Végül is egész életében így élt, szeretetet senkitől sem kapott, szóval nincs, ami motiválja, ezért céljai sincsenek.
Nekem rokonszenves az ő alakja, mert hasonló a gondolkodásunk, és én is eléggé távolságtartó családból jöttem, de mi azért normálisak voltunk, Forsenströmékkel szemben.
Nyilván az olvasóban felmerül a kérdés, hogyan került a főhős a mérhetetlen gazdagságból egy elmegyógyintézetbe, illetve onnét az utcára, éppen ezért Alvtegen párhuzamosan meséli el a könyvben a múltat és a jelent, hogy megérthessük az okokat, amik a jelenhez vezettek.
Én azt gondolom, hogy Sibylla soha nem volt egy pillanatra sem elmebeteg, csak traumatikus élmény érte, ami miatt fellázadt és bekeményített a szülei ellen, ami lássuk be, hogy jogos volt. A fiatal lány helyett inkább a Forsenström szülőket kellett volna pszichiátriai kezelésben részesíteni. Sajnos az a baj, hogy hasonló szülők a valóságban is vannak nem kevés, akik aztán egy csomó lelki sérültet gyártanak a világra, mint amilyen Sibylla is.
A regény pont az ő alakja és élete miatt nem ül le egy pillanatra sem, szóval mindig van meglepetés és csavar a történetben, de azért a regényben csak lassan csordogálnak az események, és elég sok leírás.
Ezek részben Sibylla életkörülményeire, részben a jellemére, részben pedig a múltjára vonatkoznak.
A skandi krimikben jellemző még, hogy a rendőrök magánéletét és jellemvonásait is részletesen bemutatják általában a szerzők. Ez itt hiányzik, mivel nincs rendőr szereplő a történetben.
A nyomokat részben Sibylla, részben pedig kamaszkorú segítőtársa, Patrik deríti ki, akivel a nő csak véletlenül találkozik, de aztán társak lesznek. Ők derítik ki a sorozatgyilkos létét, ugyanis a stockholmi Gramd Hotelben elkövetett gyilkosság után még három hasonlóan elkövetett bűneset következik, amit szintén Sibyllára akarnak kenni, persze bizonyíték nélkül. Gratula a rendőrségnek. Mondjuk nem ez az első regény, amelyben ostobának, tehetetlennek és lustának ábrázolják a rendőrséget, akiket aztán lefőz egy magánnyomozó.
Nekem mindenesetre tetszett a történet, főleg azok a részek, amelyek Sibylla jellemét, gondolkodását és életmódját mutatták be. Szerintem ez sokkal érdekesebb volt, mint a gyilkosság maga.
Ami probléma volt Avtegennel, hogy sokszor homályosan fogalmaz, de hát ez egy pszichothriller, ahol kétségeket kell hagyni az olvasóban. Viszont, amiben nem kételkedem az az, hogy el fogom olvasni a többi könyvét is.
Kiadja az Animus Kiadó
A regény főhőse ugyanis egy hajléktalan nő Sibylla, aki véletlenül belekeveredik egy gyilkosságba, és a rendőrség azt hiszi, hogy ő a tettes, hiszen ő látta utoljára élve az áldozatot. Innentől kezdve a nőnek menekülnie kell a hatóságok elől, hiszen ha elkapják, akkor bevarrják pár évre anélkül, hogy bizonyítékot találnának a bűnösségére. Mondjuk ebben közrejátszik az is, hogy már régóta hajléktalan, nincs személyigazolványa és TB azonosítója, tehát igazából ő nem is létezik ebben a társadalomban.
Azt hadd tegyen hozzá, hogy Sibylla nem az az ártatlan angyalka: a nő ugyanis csaló, aki bajba jutott hölgynek adja ki magát a svéd főváros luxusszállóiban, ahol gazdag pasasokkal fizetteti ki a vacsoráját, illetve a szállását. Cserébe legalább viszont van mit ennie, és fedél is van a feje felett legalább arra az éjszakára. Korábban, a hajléktalansága kezdetén viszont alkoholista volt pár évig, de aztán leszokott, egy traumatikus élmény hatására. Mondjuk ez eléggé életszerűtlen, mint ahogy az is, hogy havi járandóságot kap pénzes szüleitől. Na, de ez egy regény, szóval mese az egész.
Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy Sibylla külsőre sem úgy néz ki, mint egy lepukkant sarki kocsmás hajléktalan, hanem nagyon is ápolt, igényes a külsejére, tehát senki meg nem mondaná róla, hogy hajléktalan. Meg az is érdekes a sorsában, hogy ő dúsgazdag családba született bele, de ugyanakkor semmi szeretetet nem kapott a szüleitől, csak jeges közönyt, és kőkemény szabályokat, amelyeket be kellett tartania, akár tetszett akár nem. Ha hibázott, akkor szüleinek jeges hallgatása volt a válasz.
Sajnos már önmagában az a körülmény, hogy a szülei dúsgazdagok, már önmagában is kitaszítottá tette abban a kisvárosban, ahol éltek, de a szülei - főleg az anyja -, még barátkozni sem engedték a többi gyerekkel, hiszen ők közönségesek voltak hozzájuk képest. Ez a kitaszítottság aztán világéletében elkísérte Sibyllát, aki aztán egy elmegyógyintézetből megszökve megismerte a másik végletet is, vagyis az otthontalanságot és a létbizonytalanságot. Miután gyermekként hamar megismerte a kiszolgáltatottságot, ezért felnőttként sem akar más, csak hogy hagyják már végre békén. Végül is egész életében így élt, szeretetet senkitől sem kapott, szóval nincs, ami motiválja, ezért céljai sincsenek.
Nekem rokonszenves az ő alakja, mert hasonló a gondolkodásunk, és én is eléggé távolságtartó családból jöttem, de mi azért normálisak voltunk, Forsenströmékkel szemben.
Nyilván az olvasóban felmerül a kérdés, hogyan került a főhős a mérhetetlen gazdagságból egy elmegyógyintézetbe, illetve onnét az utcára, éppen ezért Alvtegen párhuzamosan meséli el a könyvben a múltat és a jelent, hogy megérthessük az okokat, amik a jelenhez vezettek.
Én azt gondolom, hogy Sibylla soha nem volt egy pillanatra sem elmebeteg, csak traumatikus élmény érte, ami miatt fellázadt és bekeményített a szülei ellen, ami lássuk be, hogy jogos volt. A fiatal lány helyett inkább a Forsenström szülőket kellett volna pszichiátriai kezelésben részesíteni. Sajnos az a baj, hogy hasonló szülők a valóságban is vannak nem kevés, akik aztán egy csomó lelki sérültet gyártanak a világra, mint amilyen Sibylla is.
A regény pont az ő alakja és élete miatt nem ül le egy pillanatra sem, szóval mindig van meglepetés és csavar a történetben, de azért a regényben csak lassan csordogálnak az események, és elég sok leírás.
Ezek részben Sibylla életkörülményeire, részben a jellemére, részben pedig a múltjára vonatkoznak.
A skandi krimikben jellemző még, hogy a rendőrök magánéletét és jellemvonásait is részletesen bemutatják általában a szerzők. Ez itt hiányzik, mivel nincs rendőr szereplő a történetben.
A nyomokat részben Sibylla, részben pedig kamaszkorú segítőtársa, Patrik deríti ki, akivel a nő csak véletlenül találkozik, de aztán társak lesznek. Ők derítik ki a sorozatgyilkos létét, ugyanis a stockholmi Gramd Hotelben elkövetett gyilkosság után még három hasonlóan elkövetett bűneset következik, amit szintén Sibyllára akarnak kenni, persze bizonyíték nélkül. Gratula a rendőrségnek. Mondjuk nem ez az első regény, amelyben ostobának, tehetetlennek és lustának ábrázolják a rendőrséget, akiket aztán lefőz egy magánnyomozó.
Nekem mindenesetre tetszett a történet, főleg azok a részek, amelyek Sibylla jellemét, gondolkodását és életmódját mutatták be. Szerintem ez sokkal érdekesebb volt, mint a gyilkosság maga.
Ami probléma volt Avtegennel, hogy sokszor homályosan fogalmaz, de hát ez egy pszichothriller, ahol kétségeket kell hagyni az olvasóban. Viszont, amiben nem kételkedem az az, hogy el fogom olvasni a többi könyvét is.
Kiadja az Animus Kiadó
2013. május 13., hétfő
Spirit Bliss: Árnyékvilág
Ez egy jó témájú kötet ellenszenves főhősökkel, és érzelgős, nyálas hangvétellel. A két főszereplő, Adam és Camilla 23 és 21 évesek, szóval elvileg fiatal felnőtt emberek, de mégis tinédzser szinten gondolkodnak és éreznek. Maga a könyv is inkább a tinikorosztálynak íródott inkább és nem a felnőtteknek.
A könyv alapsztorija szerint Adam, az ifjú színész vonzódni kezd Camillához a festőhöz, míg végül egymásba szeretnek. A találkozás egy partin történik, ahová a festőlány belépőt nyer, és így ismerkednek meg.
Adamnek pont az tetszik a lányban, hogy nem akarja lerohanni, és nem tekinti bálványnak, csak egy átlagos fiatal srácnak.
Miután híres emberként folyton a figyelem középpontjában áll, ezért ez nagyon nem mindegy a számára. Sajnos az ilyen embereket megtalálják a különböző elmebetegek, és szellemi fogyatékosok is, és elkezdik zaklatni a srácot. Sőt, nemcsak őt, hanem Camillát is, akivel a színész időközben elkezdett randizgatni is.
A lényeg az, hogy a regény egyszer csak vérfagyasztó krimibe fordul át, amelyben már a két fiatal élete a tét...
A szerző egy olyan témát mutat be a könyvben, ami gyakorlatilag lehetetlen: a bálványozott sztár beleszeret egy átlagos lányba, akit érdekes módon a híresség sleppje is azonnal elfogad. Na, ilyen a valóságban nincs, úgyhogy ébresztő lányok, Robert Pattinson, Leonardo di Caprio, vagy az éppen aktuális (tini)bálvány nem fog belétek szeretni! Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy eme motívum miatt a tinilányok imádni fogják ezt a könyvet, hiszen egy általuk vágyott érzést közvetít, amit nem kaphatnak meg.
Amúgy a könyv annyira érzelgős, hogy Danielle Steel, vagy Barbara Taylor Bradford is tanulhatna tőle, pedig ők a műfaj királyai.
A két főhős éppen ezért a számomra ellenszenves figurák kategóriájába tartozik: Adam szerintem nagyon távol áll a férfiasságtól, de hát manapság az ilyen Robert Pattinson, vagy Justin Bieber típusú fiúkák a menők a fiatal lányok között. Mondjuk én személy szerint undorodom tőlük, de hát én már az idősebb korosztályba tartozom.
Camilla meg egy önbizalomhiányos, félénk tinédzser, aki azért a végére egészen kikupálódik, de megkedvelnem akkor se sikerült. Egyedül a mellékszereplők Julie és Peter visznek némi színt a történetebe.
A regényt amúgy a krimiszál próbálja megmenteni, amit azért elég jól megírt a szerző, de azért a thriller műfaj királyától, Mary Higgins Clarktól azért messze áll. Mondjuk ez a regény nem is abba a műfajba tartozik, inkább az Alkonyathoz áll közelebb, csak éppen ebben a regényben nem vámpírok a szereplők.
Számomra meglepetés volt, hogy a szerző magyar, de hát ez a művésznévből nem derül ki egyértelműen.
Spirit Blisst amúgy Hujder Adrienn-nek hívják civilben, és Pécsen lakik egyébként, ami külön öröm számomra ebben a Pest központú országban. Spirit Bliss hivatalos honlapja
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
A könyv alapsztorija szerint Adam, az ifjú színész vonzódni kezd Camillához a festőhöz, míg végül egymásba szeretnek. A találkozás egy partin történik, ahová a festőlány belépőt nyer, és így ismerkednek meg.
Adamnek pont az tetszik a lányban, hogy nem akarja lerohanni, és nem tekinti bálványnak, csak egy átlagos fiatal srácnak.
Miután híres emberként folyton a figyelem középpontjában áll, ezért ez nagyon nem mindegy a számára. Sajnos az ilyen embereket megtalálják a különböző elmebetegek, és szellemi fogyatékosok is, és elkezdik zaklatni a srácot. Sőt, nemcsak őt, hanem Camillát is, akivel a színész időközben elkezdett randizgatni is.
A lényeg az, hogy a regény egyszer csak vérfagyasztó krimibe fordul át, amelyben már a két fiatal élete a tét...
A szerző egy olyan témát mutat be a könyvben, ami gyakorlatilag lehetetlen: a bálványozott sztár beleszeret egy átlagos lányba, akit érdekes módon a híresség sleppje is azonnal elfogad. Na, ilyen a valóságban nincs, úgyhogy ébresztő lányok, Robert Pattinson, Leonardo di Caprio, vagy az éppen aktuális (tini)bálvány nem fog belétek szeretni! Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy eme motívum miatt a tinilányok imádni fogják ezt a könyvet, hiszen egy általuk vágyott érzést közvetít, amit nem kaphatnak meg.
Amúgy a könyv annyira érzelgős, hogy Danielle Steel, vagy Barbara Taylor Bradford is tanulhatna tőle, pedig ők a műfaj királyai.
A két főhős éppen ezért a számomra ellenszenves figurák kategóriájába tartozik: Adam szerintem nagyon távol áll a férfiasságtól, de hát manapság az ilyen Robert Pattinson, vagy Justin Bieber típusú fiúkák a menők a fiatal lányok között. Mondjuk én személy szerint undorodom tőlük, de hát én már az idősebb korosztályba tartozom.
Camilla meg egy önbizalomhiányos, félénk tinédzser, aki azért a végére egészen kikupálódik, de megkedvelnem akkor se sikerült. Egyedül a mellékszereplők Julie és Peter visznek némi színt a történetebe.
A regényt amúgy a krimiszál próbálja megmenteni, amit azért elég jól megírt a szerző, de azért a thriller műfaj királyától, Mary Higgins Clarktól azért messze áll. Mondjuk ez a regény nem is abba a műfajba tartozik, inkább az Alkonyathoz áll közelebb, csak éppen ebben a regényben nem vámpírok a szereplők.
Számomra meglepetés volt, hogy a szerző magyar, de hát ez a művésznévből nem derül ki egyértelműen.
Spirit Blisst amúgy Hujder Adrienn-nek hívják civilben, és Pécsen lakik egyébként, ami külön öröm számomra ebben a Pest központú országban. Spirit Bliss hivatalos honlapja
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.
Marc Levy Ki nem mondott szavaink
Igazából azon tűnődtem, hogy írjak-e erről a könyvről itt a blogban, mert annyira ellentmondásos érzelmeim támadtak ezzel kapcsolatban, de aztán úgy döntöttem, hogy írok.
A könyv mondanivalója ugyanis nagyon fontos (a kötet ugyanis a szeretetről, a megbocsátásról, és a régi lezáratlan viszonyok rendezéséről szól), ugyanakkor a női főszereplő rohadtul ellenszenves volt, illetve a regény témája is borzasztó érzelgősre sikeredett, úgyhogy azon tűnődtem, hogy akkor én most itt abbahagyom az olvasást, mert elég volt.
Aztán mégis kitartottam, mert azért mégis kíváncsi voltam, hogy mi lesz a vége, bár szerintem ez kiszámítható volt.
Na, szóval a sztori lényege, hogy Julia Walsh éppen férjhez készül menni a vőlegényéhez Adamhez, de az esküvőt Julia édesapjának váratlan halála miatt el kell halasztaniuk. Na, most Julia már évek óta fasírtban van az apjával, aki soha nem figyelt rá, és mindig távol tartotta magát a lánya életétől, de Julia úgy gondolta, hogy az esküvőjére, csak eljön azért. Hát nem. A csaj persze még ezek után is azt gondolja magában, hogy az apja még a halálban is kicseszett vele, ami végül is jogos.
Szóval Julia problémája az, hogy nem sikerült rendezni a viszonyát az apjával, ennél fogva nem tud megbocsátani sem neki, ami azzal is jár, hogy meggyászolni sem tudja. Márpedig ezek a problémák megmérgezik előbb a lelket, aztán majd a testet is, tehát valahogyan meg kell ezektől a rossz érzésektől szabadulni.
Csakhogy az apa meghalt, ezért már nem lehet vele beszélni, de a regény erre a helyzetre egy sajátságos ötletet mutat be, amit nem árulok el, viszont ennek a fordulatnak köszönhetően a családregény sci.-fi elemekkel is gazdagodik.
Ez azt jelenti, hogy Juliának mégiscsak lehetősége lesz arra, hogy a viszonyát az apjával elrendezze, és megismerjék egymást. Nincsen sok idejük, mindössze hat nap áll a rendelkezésükre.
Miközben pereg a történet, kiderül, hogy Juliának az első szerelmével kapcsolatban is vannak lezáratlan érzései, ugyanis halottnak hiszi a férfit, ámde kiderül, hogy az mégsem halt meg, úgyhogy a nő veszettül elkezdi keresni, miközben ott a vőlegénye is. Éppen ezért a könyv második részétől kezdve felgyorsulnak az események, és azon izgulhat az olvasó, hogy sikerül-e megtalálni egymást a két embernek.
Hát körülbelül erről szól a regény, de ennél jóval szövevényesebb a cselekménye, csak ezt már nem akartam elárulni, mert valamit a kedves olvasóra is kell hagynom, azt hiszem.
Mint említettem, az ellenszenves hősnő és az érzelgős, csöpögős stílus agyoncsapja az egész könyvet. Konkrétan Juliára gondolok, aki érett nőként, úgy viselkedik, mint egy tizenéves, hisztis kamaszlány.
Lehet, hogy éppen ezért jelent meg a könyv magyar kiadása a Könyvmolyképző Kiadó Aranypöttyös Könyvek elnevezésű sorozatában. Ezeket a könyveket ugyanis főként tini-és fiatal felnőtt lányok szokták olvasni, akiknek valószínűleg bejön ez a stílus, de engem a hideg ráz tőle.
Danielle Steel is tanulhatna érzelgést ebből a könyvből, pedig azt hittem, hogy nála rosszabb már nem lehet,.de tévedtem.
Pedig amúgy a témája mondom jó lenne, és nagyon fontos ezekről a dolgokról beszélni, amiben az ilyen témájú regények sokkal többet segíthetnek, mint a hasonló témájú önfejlesztő könyvek, amelyeknek a tanácsait az olvasók úgysem tartják be. Egy regény viszont könnyebben megadja az ehhez a folyamathoz szükséges katarzis élményét.
A könyv mondanivalója ugyanis nagyon fontos (a kötet ugyanis a szeretetről, a megbocsátásról, és a régi lezáratlan viszonyok rendezéséről szól), ugyanakkor a női főszereplő rohadtul ellenszenves volt, illetve a regény témája is borzasztó érzelgősre sikeredett, úgyhogy azon tűnődtem, hogy akkor én most itt abbahagyom az olvasást, mert elég volt.
Aztán mégis kitartottam, mert azért mégis kíváncsi voltam, hogy mi lesz a vége, bár szerintem ez kiszámítható volt.
Na, szóval a sztori lényege, hogy Julia Walsh éppen férjhez készül menni a vőlegényéhez Adamhez, de az esküvőt Julia édesapjának váratlan halála miatt el kell halasztaniuk. Na, most Julia már évek óta fasírtban van az apjával, aki soha nem figyelt rá, és mindig távol tartotta magát a lánya életétől, de Julia úgy gondolta, hogy az esküvőjére, csak eljön azért. Hát nem. A csaj persze még ezek után is azt gondolja magában, hogy az apja még a halálban is kicseszett vele, ami végül is jogos.
Szóval Julia problémája az, hogy nem sikerült rendezni a viszonyát az apjával, ennél fogva nem tud megbocsátani sem neki, ami azzal is jár, hogy meggyászolni sem tudja. Márpedig ezek a problémák megmérgezik előbb a lelket, aztán majd a testet is, tehát valahogyan meg kell ezektől a rossz érzésektől szabadulni.
Csakhogy az apa meghalt, ezért már nem lehet vele beszélni, de a regény erre a helyzetre egy sajátságos ötletet mutat be, amit nem árulok el, viszont ennek a fordulatnak köszönhetően a családregény sci.-fi elemekkel is gazdagodik.
Ez azt jelenti, hogy Juliának mégiscsak lehetősége lesz arra, hogy a viszonyát az apjával elrendezze, és megismerjék egymást. Nincsen sok idejük, mindössze hat nap áll a rendelkezésükre.
Miközben pereg a történet, kiderül, hogy Juliának az első szerelmével kapcsolatban is vannak lezáratlan érzései, ugyanis halottnak hiszi a férfit, ámde kiderül, hogy az mégsem halt meg, úgyhogy a nő veszettül elkezdi keresni, miközben ott a vőlegénye is. Éppen ezért a könyv második részétől kezdve felgyorsulnak az események, és azon izgulhat az olvasó, hogy sikerül-e megtalálni egymást a két embernek.
Hát körülbelül erről szól a regény, de ennél jóval szövevényesebb a cselekménye, csak ezt már nem akartam elárulni, mert valamit a kedves olvasóra is kell hagynom, azt hiszem.
Mint említettem, az ellenszenves hősnő és az érzelgős, csöpögős stílus agyoncsapja az egész könyvet. Konkrétan Juliára gondolok, aki érett nőként, úgy viselkedik, mint egy tizenéves, hisztis kamaszlány.
Lehet, hogy éppen ezért jelent meg a könyv magyar kiadása a Könyvmolyképző Kiadó Aranypöttyös Könyvek elnevezésű sorozatában. Ezeket a könyveket ugyanis főként tini-és fiatal felnőtt lányok szokták olvasni, akiknek valószínűleg bejön ez a stílus, de engem a hideg ráz tőle.
Danielle Steel is tanulhatna érzelgést ebből a könyvből, pedig azt hittem, hogy nála rosszabb már nem lehet,.de tévedtem.
Pedig amúgy a témája mondom jó lenne, és nagyon fontos ezekről a dolgokról beszélni, amiben az ilyen témájú regények sokkal többet segíthetnek, mint a hasonló témájú önfejlesztő könyvek, amelyeknek a tanácsait az olvasók úgysem tartják be. Egy regény viszont könnyebben megadja az ehhez a folyamathoz szükséges katarzis élményét.
2013. május 11., szombat
Tasmina Perry: Divatdiktátorok
A Divatdiktátorok nagyon hasonlít az írónő előző regényeihez, az Apuci lányaira és az Örökösnőkre, vagyis a szerző ismét a felső tízezer, a hírességek és a divat világába kalauzolja el az olvasót.
Az Örökösnőkhöz hasonlóan a Divatdiktátorok is a nők közötti rivalizálásra épít, de a vetélytársak száma lecsökken kettőre, továbbá a nők ebben a regényben nem egy gazdag pasiért vetélkednek, hanem a pénzért, a hatalomért, illetve a családi örökségért.
A két főszereplő, Emma Bailey és Cassnadr Grand történetesen unokatestvérek, akik nem különösebben kedvelik egymást, miután a jellemük is teljesen más: Emma a tudományhoz vonzódik, talán ezért is lett belőle menedzserkonzultáns, aki gazdag pénzeszsákoknak mondja meg, hogyan vezessék hatékonya a cégüket.
A divat nem különösebben érdekli, ami az öltözködésén is látszik, viszont a szakma a kisujjában van.
Ennek ellenére sokszor elhagyja az önbizalma, és félénken viselkedik, különösen Cassandrával szemben, aki egy igazi nagyágyú.
Őt bezzeg érdekli a divat, már csak azért is, mert abból él: egy menő divatmagazin angol kiadásának a főszerkesztője, aki szeretné megszerezni magának az amerikai kiadás főszerkesztői posztját, miután az a cég fő székhelye, és ők adják ki elsőnek az aktuális divatanyagokat. A céljai eléréséhez az asszony minden intrikát bevet: gátlástalanul hazudik, és keveri a szart, de ő amúgy is ilyen, a magánéletben is. Szóval ő a történet intrikusa, bár vannak mások is.
A két nő életét egy családi örökség borítja fel, főleg Emmáét, aki a multimilliomos nagybátyjától - aki egyben Cassandráé is - örököl egy luxus divatkiegészítő-gyárat, amely főleg kézzel készített női táskákat gyárt. Sajnos a cég döglődik, és Emma feladata lenne, hogy a céget nyereségessé tegye.
Mindezt a család többi tagja nem nézi jó szemmel, és elkezdenek áskálódni ellene, főleg Cassandra, aki meg akarja magának szerezni a céget, hiszen ő mégiscsak ért a divathoz, és megvannak a kapcsolatai ebben a szakmában, míg Emmának gőze sincs az egészről.
Érdekes,.hogy a "Tegyünk sikeressé egy céget" elnevezésű motívumot Perry az Apuci lányaiban már felhasználta egyszer, csak akkor egy divatmagazin elindításáról volt szó, amit ráadásul totál a nulláról indítottak.
Ebben az esetben a cég már megvan, működik is, csak nyereségessé kell tenni, úgyhogy Emma beleveti magát a munkába, tehát a regény részben az ő fejlődéséről szól.
Nekem különben rokonszenves szereplő ő is, de Cassandra még inkább annak ellenére, hogy negatív karakter, de mégiscsak ő viszi a történetet, hiszen ő generálja az események jó részét. Valahogy nélküle a regény inkább dokumentumjellegű lenne, ami megmutatja, hogyan is működik a divatszakma, illetve a felső tízezer élete, de ez azért kevés a jó regényhez.
Cassandra alakja viszont erőteljesen hasonlít Mirandára, az Ördög Pradát visel című film főszereplőjére, aki érdekes módon szintén egy divatmagazin főszerkesztője, és egy igazi sárkány. Akinek bejött a film, annak valószínűleg tetszeni fog ez a könyv is, feltéve ha nem riasztja el a több, mint 700 oldal.
Erre azért van szükség, mert a szerző kitűnő leírást ad a gazdagok életstílusáról, a partik szervezéséről, a házak berendezéséről, és persze a divatról ugyanúgy, mint az előző kötetekben.
Eközben a két főszereplő jelleme is komoly fejlődésen megy keresztül az események hatására, bár mondjuk ez főleg Emmára vonatkozik, aki megtanul öltözködni, illetve beilleszkedni a divat kemény és gonosz világába, és a jelleme is határozottabbá válik. Pláne, hogy a saját családjában sem bízhat, hiszen nekik is kellene az örökség.
Cassandra pedig azt kapja vissza, amit ő ad másoknak, vagyis elbánik vele a sors, de éppen ezek az események formálják a jellemét.egy kiegyensúlyozottabb irányba.
Annak ellenére, hogy ez elvileg egy szerelmes regény, nem sok szerelem található benne - bár azért akad -, inkább a szex-és érdekkapcsolatok dominálnak benne, amit már az írónő korábbi könyveinél kifejtettem, hogy miért.
A könyvet erősen ajánlom a divat-és női magazinok elsősorban fiatal olvasóinak.
Kiadja az Ulpius Ház Kiadó
Az Örökösnőkhöz hasonlóan a Divatdiktátorok is a nők közötti rivalizálásra épít, de a vetélytársak száma lecsökken kettőre, továbbá a nők ebben a regényben nem egy gazdag pasiért vetélkednek, hanem a pénzért, a hatalomért, illetve a családi örökségért.
A két főszereplő, Emma Bailey és Cassnadr Grand történetesen unokatestvérek, akik nem különösebben kedvelik egymást, miután a jellemük is teljesen más: Emma a tudományhoz vonzódik, talán ezért is lett belőle menedzserkonzultáns, aki gazdag pénzeszsákoknak mondja meg, hogyan vezessék hatékonya a cégüket.
A divat nem különösebben érdekli, ami az öltözködésén is látszik, viszont a szakma a kisujjában van.
Ennek ellenére sokszor elhagyja az önbizalma, és félénken viselkedik, különösen Cassandrával szemben, aki egy igazi nagyágyú.
Őt bezzeg érdekli a divat, már csak azért is, mert abból él: egy menő divatmagazin angol kiadásának a főszerkesztője, aki szeretné megszerezni magának az amerikai kiadás főszerkesztői posztját, miután az a cég fő székhelye, és ők adják ki elsőnek az aktuális divatanyagokat. A céljai eléréséhez az asszony minden intrikát bevet: gátlástalanul hazudik, és keveri a szart, de ő amúgy is ilyen, a magánéletben is. Szóval ő a történet intrikusa, bár vannak mások is.
A két nő életét egy családi örökség borítja fel, főleg Emmáét, aki a multimilliomos nagybátyjától - aki egyben Cassandráé is - örököl egy luxus divatkiegészítő-gyárat, amely főleg kézzel készített női táskákat gyárt. Sajnos a cég döglődik, és Emma feladata lenne, hogy a céget nyereségessé tegye.
Mindezt a család többi tagja nem nézi jó szemmel, és elkezdenek áskálódni ellene, főleg Cassandra, aki meg akarja magának szerezni a céget, hiszen ő mégiscsak ért a divathoz, és megvannak a kapcsolatai ebben a szakmában, míg Emmának gőze sincs az egészről.
Érdekes,.hogy a "Tegyünk sikeressé egy céget" elnevezésű motívumot Perry az Apuci lányaiban már felhasználta egyszer, csak akkor egy divatmagazin elindításáról volt szó, amit ráadásul totál a nulláról indítottak.
Ebben az esetben a cég már megvan, működik is, csak nyereségessé kell tenni, úgyhogy Emma beleveti magát a munkába, tehát a regény részben az ő fejlődéséről szól.
Nekem különben rokonszenves szereplő ő is, de Cassandra még inkább annak ellenére, hogy negatív karakter, de mégiscsak ő viszi a történetet, hiszen ő generálja az események jó részét. Valahogy nélküle a regény inkább dokumentumjellegű lenne, ami megmutatja, hogyan is működik a divatszakma, illetve a felső tízezer élete, de ez azért kevés a jó regényhez.
Cassandra alakja viszont erőteljesen hasonlít Mirandára, az Ördög Pradát visel című film főszereplőjére, aki érdekes módon szintén egy divatmagazin főszerkesztője, és egy igazi sárkány. Akinek bejött a film, annak valószínűleg tetszeni fog ez a könyv is, feltéve ha nem riasztja el a több, mint 700 oldal.
Erre azért van szükség, mert a szerző kitűnő leírást ad a gazdagok életstílusáról, a partik szervezéséről, a házak berendezéséről, és persze a divatról ugyanúgy, mint az előző kötetekben.
Eközben a két főszereplő jelleme is komoly fejlődésen megy keresztül az események hatására, bár mondjuk ez főleg Emmára vonatkozik, aki megtanul öltözködni, illetve beilleszkedni a divat kemény és gonosz világába, és a jelleme is határozottabbá válik. Pláne, hogy a saját családjában sem bízhat, hiszen nekik is kellene az örökség.
Cassandra pedig azt kapja vissza, amit ő ad másoknak, vagyis elbánik vele a sors, de éppen ezek az események formálják a jellemét.egy kiegyensúlyozottabb irányba.
Annak ellenére, hogy ez elvileg egy szerelmes regény, nem sok szerelem található benne - bár azért akad -, inkább a szex-és érdekkapcsolatok dominálnak benne, amit már az írónő korábbi könyveinél kifejtettem, hogy miért.
A könyvet erősen ajánlom a divat-és női magazinok elsősorban fiatal olvasóinak.
Kiadja az Ulpius Ház Kiadó
2013. május 7., kedd
Hugh Laurie: A Balek
Elképzelhető persze, hogy átvett bizonyos személyiségjegyeket a szereptől, de a fordítottja is igaz lehet: vagyis Laurie adott kölcsön a saját jellemvonásaiból és adottságaiból a szereplőnek.
Megismerve a Balek keletkezésének a történetét az utóbbi eset a valószínűbb, ugyanis meglehetősen House-os stílusban íródott a kötet, ami jóval előbb jelent a szerző hazájában Angliában, mint ahogy elkezdték volna a sorozatot. Az más kérdés, hogy itt Magyarországon már csak akkor adták ki a könyvet, amikor a Dr. House-t javában vetítették nálunk is. Ez mondjuk jogos is, hiszen Laurie-t mi csak a sorozatnak köszönhetően ismertük meg, míg az angoloknál már korábban is hírességnek számított.
A könyv eléggé megosztja a jónépet, ugyanis sokaknak nem jött be a stílusa, mert nem ezt várták House-tól, míg mások imádják. Ez utóbbiaknak amúgy bejön a jellegzetes angol humor is, amelynek a jegyében ez a kötet is íródott.
A Balek ugyanis egy vicces könyv, annak ellenére, hogy a krimi műfajhoz tartozik. Ez igaz is, ugyanis van egy csomó rosszfiú benne, illetve egy-két gyilkosság is akad, na meg kémkedés és terroristák is, de a szerző ugyanakkor ki is figurázza a műfajt, tehát ez egy paródia lényegében.
A könyv sztorija eléggé nehezen fejthető meg, mint ahogy az, hogy ki kicsoda és kivel van, de ez igazából nem is érdekes, csak a szerző ironikus-szatirikus humora, ami mondjuk azért a könyv végére kezd fárasztóvá válni, de attól még a kötet egész a jó a maga műfajában.
Na, jó annyit segítek, hogy a főszereplő, aki egyes szám első személyben beszél, az Thomas Lang egykori katona, aki különböző megbízásokat vállal pénzért. Az nem derül ki egyértelműen, hogy ő gengszter-e vagy sem, de talán nem is fontos. A könyv elején mindenesetre meg kell ölnie egy milliomost, de a meló nem sikerül, és a célpontot végül mások nyiffantják ki.
Lang kapcsolatban van a hírszerzéssel és az amerikai nagykövetséggel is. Ez utóbbiak megbízzák, hogy épüljön be egy terroristacsoportba, de ez már csak a regény második felében történik meg. Hát, kb. ennyit sikerült kihámoznom a sztoriból.
A regény olyan mintha Guy Richie világa összekeveredett volna a Monty Python Show-val és a Waczak Szállóval, de Raymond Chandler stílusa is erőteljesen visszaköszön a sorokból. Chandler könyveiben is megvan ugyanez a fajta ironikus-szatirikus humor, de nem állandóan, csak időről időre feltűnik benne.
Na meg Chandler regényeiben is eléggé fura majdnem-bűnöző figurák szerepelnek, csak éppen az állandó főhős Lew Archer Los Angeles legmélyebb bugyraiban nyomoz, míg Laurie figurája Thomas Lang Londonban, ennél fogva a regény abszolút angollá válik.
Éppen ezért a könyvet az angol abszurd humor kedvelőinek ajánlom, ők biztosan nem fognak csalódni benne.
Kiadja a Kelly Kiadó Jelenleg a kiadónál csak a hangoskönyv változata kapható, amelyet Kulka János olvas fel.
2013. május 5., vasárnap
Kristina Ohlsson: Mostohák
Ez még önmagában nem is lenne olyan érdekes, az viszont már annál inkább, hogy az anya nem sokkal Stockholm előtt leszáll egy kis állomáson telefonálni, miközben a gyereket fenn hagyja a vonaton. Mindezt azért teszi meg, mert a vonat hosszabb ideig ott tartózkodik az állomáson, de az anya lemarad a vonatról, ezért az nélküle ér be a stockholmi főpályaudvarra. A kislány ebből semmit sem vesz észre, mint ahogy az elrablásából sem, mert végigalussza az utat.
A vonat személyzete értesíti a rendőrséget, akik gyorsan meg is érkeznek, és elkezdik a kihallgatásokat: először a személyzetét, aztán a pedig az anyáét, aki időközben befut a főpályaudvarra.
Az üggyel foglalkozó rendőrök hárman vannak: Alex Recht felügyelő a rangidős, aki vezeti a nyomozást, Fredrika Bergman, aki igazából nem is rendőr, hanem bűnügyi elemző, és nemrég érkezett a rendőrséghez, továbbá Peder Rydh, a csapat harmadik tagja.
Ők hárman kezdenek el tehát nyomozni, de eleinte csak akadályokat találnak, szóval nem olyan "egyszerű" a helyzet, mint Camilla La(e)ckberg esetében, ahol az ügyeletes zsaru elég hamar nyomot talál.
Ohlsson ezzel szemben csak nagyon lassan adagolja az információkat, ennek ellenére a történet mégsem ül le, hiszen az újabb események olyan erejűek, mint egy jól irányzott pofon. A történet közepe felé a zsaruk ugyanis megtudják, hogy nem a kislány az egyetlen így elrabolt gyermek, hanem lényegében egy sorozatgyilkossal állnak szemben, tehát meg kell kezdeniük a versenyfutást az idővel, és meg kell állítaniuk a nyilvánvalóan pszichopata gyilkost, mielőtt újabb gyerekeket gyilkolna. A kötet elején elrabolt kislányt ugyanis már csak holtan találják meg Stockholmtól 500 kilométerre Umeaa városában, a kórház parkolójában. Azért ez nagyon durva.
Miközben folyik a nyomozás, az írónő részletesen bemutatja mindegyik szereplő lelkivilágát, a rendőröket is beleértve. Igazából pont ez a lélektani ábrázolás az erőssége a skandináv krimiknek, ami nagyon emberivé teszi a műfajt, ugyanis itt nincsenek szuperhős rendőrök, illetve magánnyomozók, mint az amerikai krimikben.
Én szeretem a szuperhősöket különben, de néha jól jön a változatosság, és én La(e)ckbergnek köszönhetően őszintén megkedveltem a skandináv krimiket, meg szeretem a lélektant is, ami biztosítja, hogy ezek a könyvek, ne újabb klisékkel teli darabok legyenek. A gyilkossággal foglalkozó könyvek esetében ugyanis nagyon könnyű ezt a hibát elkövetni, és sokan el is követik. Ezekből születnek aztán a különböző egykaptafára íródott művek, de semmi gond, mert azért veszik ezeket is.
Ohlsson könyve nem tartozik ide, és remélem az elkövetkező művei sem fognak. A borító szövege alapján ugyanis egy regénysorozatot tervez a bűnügyi elemző Fredrika Bergman alakja köré, akinek a beilleszkedését is nyomon követheti az olvasó a rendőrség kötelékébe. Mindez azért is érdekes, mert Fredrika az egyetlen nő a csapatban ezért többszörösen bizonyítania kell a rátermettségét, amit a kollégái nem ismernek el, főleg azért nem, mert nem tartják igazi zsarunak.
Azt nem mondom, hogy az ő segítségével derítik fel a többiek a gyilkos személyét, de az ő elemző, rideg, távolságtartó gondolkodása nagyon sokat segít a csapatnak a megoldásban. Mindez a gondolkodásmód nagyon szokatlan egy nőtől, bár nekem az ő figurája nagyon szimpatikus, akármennyire férfias is.Na, de ebben a kemény, zárt és férfias világban, mint amilyen a rendőrség, muszáj ilyenné válnia.
Kristina Ohlsson velem egyidős, azaz 34 éves, svéd származású, de jelenleg Ausztriában él, Bécsben, mert ott dolgozik terrorizmusellenes szakértőként. Korábban a Svéd Titkosszolgálatnál, illetve a Külügyminisztériumban dolgozott, mint külpolitikai szakértő.
Ez az első magyar nyelvre lefordított regénye, amely az Animus Kiadó gondozásában jelent meg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)