Camilla La(e)ckberg: A Prédikátor

Mostanában nagyon sokan rá vannak gyógyulva a skandináv krimikre annyira, hogy egyre többől regényből készítenek filmet. Mondjuk én a filmekhez nem értek, mert nem követem őket napi szinten, de egyre több könyves blog ír ezekről a könyvekről, úgyhogy én magam is elkezdtem skandináv krimiket olvasni, és azt kell mondjam, hogy lett egy új rajongója a műfajnak.
A skandináv krimiknek ugyanis varázsa van, bár ezt nehéz megmagyarázni, hogy mi is ez pontosan: egyszerűen olvasni kell őket. A lényegüket úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy meglehetősen ijesztő és nyomasztó művekről van szó, amihez talán a hideg éghajlat is hozzájárul. Igazából nem is annyira klasszikus krimikről van szó, hanem inkább pszichothrillerekről, amelyek alaposan megborzongatják az olvasót, ugyanakkor betekintés nyújtanak a szereplők lelkivilágába és magánéletébe.
Ráadásul az északi népek számára nagyon fontos a család, ezért ezek a regények olyanok, mintha a  krimi műfaj összekeveredett volna a családregénnyel. Na, nem mintha ez akkora baj lenne, legalábbis számomra semmiképpen nem az.
Camilla La(e)ckberg regényei legalábbis mindenképpen ilyenek, ráadásul a könyvei nem a svéd fővárosban, hanem egy kis üdülővárosban, Fja(e)llbackában játszódnak, ahol az írónő is született, tehát létező helyről van szó.
A szerző könyveinek állandó főhőse Patrik Hedström nyomozó, aki meglepően normális ember, és nem az a kiégett, cinikus, magányos farkas, vagy netán az agresszív, hatalombuzi zsaru figuráját adja. Mondjuk ez utóbbiakból akad egy-kettő a munkatársai között az őrsön.
A kisváros eseménytelen életét különös gyilkosság dúlja fel: egy kisfiú ugyanis meztelen női holttestet talál, majd a helyszínelők még két női csontvázra lelnek ugyanott, akikről gyanítható, hogy a városból több, mint 20 évvel ezelőtt eltűnt lányok maradványai lehetnek.
Hedström és stábja munkához lát, és érdekes módon hamar nyomot találnak, ami a Hult családhoz vezet. Ettől akár kiszámíthatóvá is válhatna a regény, de ez nem így történik. A Hultok ugyanis egy meglehetősen zavaros életű família, akiknek a családi életében kurva nehéz eligazodni, ugyanis rengeteg titkuk van, amiket a rendőrségnek ki kell deríteni ahhoz, hogy megtalálják a tettest. Eközben eltűnik még egy lány, aki a szüleivel a városban kempingezik. Mindez csak megnehezíti a felügyelő dolgát.
La(e)ckberg erőssége a jellemábrázolás, ugyanis a regény minden szereplőjét részletesen bemutatja, akár a zsarukról, akár a többiekről van szó.
Nekem az volt az érzésem olvasás közben, hogy ebben a regényben egyedül Hedström felügyelő és a felesége, Erica, Martin Molin nyomozó és a recepciós, Annika, azok, akik normálisak, a többiek mind elviselhetetlenül hülyék. Mondjuk ez nem valami svéd sajátosság, mert mindenhol sok az elviselhetetlen ember (bár ez relatív, hogy kinek mi az elviselhetetlen), de valószínűleg az írónőnek az lehetett a célja, hogy inkább a negatív tulajdonságokat mutatja meg, végül is ez jóval hálásabb feladat, mert a negativitásnak jóval több arca van, mint a pozitív emberi tulajdonságoknak.
Ráadásul a bejegyzés elején említettem, hogy a skandináv krimik egyben lélektani regények is, ezért is fontos inkább az ellenszenves karakterek megjelentetése, mert az ő viselkedésüket könnyebb elemezni, illetve hálásabb beszédtéma. 
A regény szereplői között van kiégett és hatalombuzi, agresszív zsaru, illetve pénzre hajtó, önző szépasszony, na meg a Hult család.
Ez utóbbiak például külön műsorszám, ugyanis egy családba belezsúfolni ennyi negatív, ellenszenves karaktert azért nem semmi. Van közöttük vallásbuzi prédikátor és a felesége, rideg, érzelmeit elfojtó, halvérű könyvelő, alávetett, magát zsarolni engedő feleség, egy halott testvér, akinek a jelenléte még mindig rányomja a bélyegét az élőkre, egy elhanyagolt, undorító, kövér özvegyasszony, két pitiáner tolvaj, bűnöző fickó, na meg egy lázadozó kamaszlány. Még talán ez utóbbi a legnormálisabb, akinek azért van szíve is, csak éppen elege van a családjából. Mondjuk ezt megértem, mert én se szeretnék a Hultokkal rokonságban lenni.
Szóval ilyen környezetben kell végeznie a munkáját a nyomozóknak, és felderíteni a bűnesetet, amiről kiderül, hogy jóval szövevényesebb, mint gondolták. Az olvasónak még az utolsó lapokon is jut egy kis meglepetés.
A könyvet kiadja az Animus Kiadó

Delphine de Vigan: No és én

A könyv a társadalmi kirekesztettséget mutatja be az olvasónak 3 fiatal sorsán keresztül, akik különböző módokon élik ezt meg.
Lou, a történet mesélője, egy 13 éves kislány, aki másodikos gimnazista. Mindez annak köszönhető, hogy a kislány intellektuálisan koraérett, vagyis az intelligenciahányadosa jóval magasabb az elvártnál. Éppen ezért engedélyezték neki, hogy két osztállyal feljebb járhasson, tehát az osztálytársai is két évvel idősebbek nála.
Mindez már éppen elég ok arra, hogy a kislány a perifériára kerüljön, hiszen az osztálytársait egészen más problémák foglalkoztatják, mint például az ismerkedés, vagy a bulizás. Lou még fiatal ehhez, de egyébként, is jóval félénkebb és mélyebb érzésű az átlagnál, ezért nem tud a társaival igazán kommunikálni.
Egyébként megfigyelhető az is, hogy több esetben inkább ő az, aki kirekeszti saját magát a társaságból a félénksége miatt, tehát ő hiába zseniális gondolkodó, ha a társas képességei gyengébbek, mint az átlag.
Ráadásul a családi élete sincs rendben. Az egy dolog, hogy kifejezetten jól élnek, de hiába a pénz, ha egyszer az édesanyja súlyos depresszióban szenved, és nem kommunikál a családjával. Ebből következően az apára kétszeres teher hárul, hiszen ő keresi a pénzt, és neveli a kislányt is.
No, a 18 éves hajléktalan lány már nem ennyire szerencsés, ugyanis neki családja sincs. Jobban mondva az édesanyja él, de ő hallani sem akar róla, úgyhogy a lány sokáig nevelőotthonokban élt, amíg nagykorú nem lett. Azóta Párizs utcáin csavarog, és kéreget, miközben minden vagyona egy gurulós bőröndben van.
Lou-val az Austerlitzi pályaudvaron találkoznak, és No lesz az alany Lou iskolai kiselőadásához, amely egy fiatal hajléktalan nőről szól.
Lou és a családja lesz az, aki segít No-n azzal, hogy befogadják őt a lakásukba, illetve elkezd a lány dolgozni is, de valahogy mégsem tud igazából ezzel a segítséggel élni, és nem érez hálát a sorsa jobbra fordulásáért.
Persze, hogy is érezhetne, amikor egész életében azzal kellett szembesülnie, hogy nem kell senkinek, hogy fölösleges, végül is csak egy véletlen baleset következményeként jött a világra. Az ilyesmivel kurva nehéz együtt élni, és nem lehet csak úgy kitörölni magunkból.
Lucas, Lou 17 éves osztálytársa a gimiben, aki elsőre nem tűnik kirekesztettnek, hiszen népszerű az osztálytársak - főleg a lányok - között. Ámde, ha egy kicsivel jobban megvizsgáljuk a helyzetét, akkor megláthatjuk a jeleket, amik erre utalnak: például a srác túlkoros, aki már kétszer megbukott, ezért is jár a jóval fiatalabb gyerekekkel egy osztályba. A fiú ezenkívül direkt lázad a suli és a tanárok ellen, sőt még a tanórát is képes nyíltan otthagyni, ha nem tetszik neki valami, ezért a tanárok körében nem túl népszerű.
Lucas elég jó anyagi körülmények között él, de szülői szeretetet ő sem kap: az apja lelépett Brazíliába, az anyja meg talált magának egy új pasit és inkább ahhoz költözött, magára hagyva a fiát, akinek azért havonta oda lök némi pénzt, hogy tudjon magáról gondoskodni. Szóval a fiú gyakorlatilag egyedül él a szülei lakásában, különösebb szeretet nélkül. Miután Lou és Lucas között elkezdődik valami, ezért a fiú is segít Nónak, hogy új életet kezdhessen, ugyanakkor azért ő háttérszereplő marad, mert a könyv cselekményének a középpontjában a két lány barátsága áll.
Igazából ez nem is barátság, hiszen az két egyenrangú ember között jön létre, ráadásul egy igazi barátságnak mindig az egymás iránti kölcsönös szeretet és tisztelet az alapja.
A két lány között ez egyszerűen nincs meg, hiszen No azt sem tudja, mi a szeretet és 18 évesen már totálisan ki van égve. A két lány kapcsolata inkább a sajnálaton, illetve a lenézésen alapszik.
Lou az, aki megsajnálja No-t, és mindenáron segíteni szeretne neki, No viszont lenézi valahol Lou-t, hiszen szerinte a kislánynak fogalma sincs az igazi életről. Na, de hogy is lenne, amikor van családja és biztonságban van. Igazából őt nem is érdekli eleinte Lou, később is csak kihasználja a kislányt, én úgy érzem. Lou viszont idealista, aki őszintén szeretné megoldani no és egyben hajléktalanok problémáját már az életkorából adódóan is, de ez sajnos nem sikerülhet.
Éppen ez adja a történet drámáját is. Persze Vigan írhatott volna tündérmesét is, amelyben minden jó, ha a vége jó, de az nem lett volna életszerű.
Márpedig a szerző célja a valóság bemutatása, illetve ennek a társadalmi problémának a tudatosítása. Hajléktalanokkal ugyanis minden nagyvárosban lehet találkozni, mert egyszerűen hozzátartoznak a városképhez. Ez épp elég baj sajnos, de eddig még nem találtak megoldást erre a problémára. Sokan úgy gondolják, hogy a drog, meg a pia juttatta őket az utcára, de valójában nem tudjuk, hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. Ráadásul nem mindenki szenvedélybeteg közülük, hanem vannak egyszerűen szerencsétlenek is.
Vigan könyve szeretné tudatosítani az emberekben azt, hogy hajléktalanság valójában nem ok, hanem tünet, amit valójában jóval mélyebb, szövevényesebb problémák okoznak, mint amit az emberek csak úgy felszínesen gondolnak. Talán a legnagyobb gond az, hogy az embereket nem lehet megmenteni önmaguktól, vagyis nem tudnak változni és változtatni igazából. Mindez nemcsak a hajléktalanokra jellemző, hanem az átlagemberekre is, akik óramű pontossággal járnak be a suliba, illetve később a munkahelyre. Csak éppen a hajléktalanok sokkal inkább szem előtt vannak azzal, hogy az utcán élnek.
A lényeg az, hogy ez a könyv mélyen húsbavágó gondolatokat tartalmaz, amelyeket már a Citátumon is el lehet olvasni. A szerzőt a könyv témája miatt a legrangosabb francia irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra is jelölték.
A regény a Vörös Pöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó  gondozásában.

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem - egy lány és egy bagoly megható története

Ez egy "állati jó" könyv, amely egy biológus lány és egy fészekből kiesett, szárnysérült bagoly igaz történetét mondja el. Stacey O'Brien akkor még gyakornok volt a munkahelyén, amikor a főnöke megkérte, hogy viselje gondját az alig 4 napos gyöngybagoly-fiókának. A lány ezt meg is tette, és magához vette a baglyot, akit Wesleynek nevezett el, és aki egyedül nem boldogult volna a sérült szárnyával a vadonban.
A biológusok persze nemcsak szívjóságból gondoskodnak a sérült állatokról, hanem azért is, hogy a viselkedésüket kutassák. Ezt teszi Stacey is, aki a tapasztalatait ebben a könyvben örökítette meg, tehát a Wesley kedvesem nem is annyira regény, sokkal inkább egy kutatási napló, amely jóval izgalmasabb, mint egy biológia tankönyv, vagy egy tanóra, ugyanis a könyv ennek a bagolynak az életrajzáról szól.
A könyvből kiderül, hogy egyáltalán mi jellemző a baglyokra, különös tekintettel a gyöngybaglyokra, hogyan viselkednek úgy általában, mivel táplálkoznak, hogyan vadásznak, milyenek a párzási szokásaik, de Stacey bemutatja a biológusok életét is úgy általában.
A könyv időrendi sorrendben halad Wesley újszülöttkorától egészen a halálig, miközben a szerző végigveszi a fejlődésének az állomásait is. A könyvben vannak durvább részek is (például, amikor Staceynek egereket kell megölnie, hogy táplálhassa a baglyát), de a vadonbeli élet ennél sokkal durvább, nem véletlenül mondják, hogy a vadonbeli élet a legbrutálisabb horrorfilm. Pláne, hogy valóságos. Emlékszem, anyám sohasem szerette a természetfilmeket, mert nem bírta elviselni annak a látványát, amikor az egyik állat megette a másikat, pedig ezt a természet része. A fotósok, meg a rendezők csak megmutatják azt, ami a valóságban van.
Mondjuk Stacey O'Brien nem rendező, de nem titkol el és nem szépít semmit, hanem mindent elmond, ami egy bagoly tartásával jár. Különös dolog, de a gyöngybaglyot nem lehet úgy tartani, mint a papagájt, vagy kanárit, hogy egész nap magára hagyjuk, hanem foglalkozni kell vele. A szerzőnek ebben nagy szerencséje volt, mert a barátnője, illetve az édesanyja helyettesíteni tudta, de valódi magánéletre már nem jutott ideje, tehát nem ment férjhez, és gyereke sincs.
Én nem ítélem el miatta, sőt inkább tisztelem, hogy fel merte vállalni egy bajba jutott állat nevelését, de én magam is állatvédő vagyok Staceyhez hasonlóan, úgyhogy valószínűleg hasonlóan cselekedtem volna.
Más meg máshogyan, de hát nem vagyunk egyformák.
Mindenesetre nagyon megható az a szeretet, amely a lányt és baglyot kötötte össze, főleg, hogy a bagoly a lányt választotta társául (már úgy értem, hogy szerelmi partneréül), ami azért érdekes, mert a baglyok egy életre választanak társat, az emberrel ellentétben. Pedig a baglyok ösztönlények, de mégis. Ha esetleg a társuk idő előtt elhalálozik, akkor az özvegye depressziós lesz, és utánahal a társának. Az emberek között nem nagyon van ilyen, pedig átvehetnénk bizonyos dolgokat a "bagolymódiból". A szerző még a könyv elején elmondja, hogy mi is ez.
A művet szeretettel ajánlom az állatbarátoknak, főleg azoknak, akik olvasták a Marley meg ént John Grogantól. Nekik tetszeni fog a Wesley, kedvesem is.
A könyv az Aranypöttyös Könyvek című sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Mikael Ollivier: Vértestvérek

A cím láttán azt gondoltam, hogy ez valami vámpíros történet, vagy ilyesmi, de ezúttal alaposan melléfogtam: a könyv egy ifjúsági pszichothriller, amely a Vörös Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Miután ez az első Vörös Pöttyös, amit olvasok, ezért nem tudok a sorozatról bővebbet, de azt elárulom, hogy ez a könyv nem okozott csalódást, tehát keresni fogom a kiadó és a sorozat további köteteit is.
A könyv a jómódú értelmiségi Lemeunier családról szól, akik Párizstól 25 km-re laknak egy őrzött lakóparkban, úgyhogy van mit aprítaniuk a tejbe. Az apa idegsebész, az anya egy reklámügynökség vezetője, a két fiú Brice és Martin még diákok. A család harmonikus élete egyetlen pillanat alatt omlik össze, amikor a rendőrség egy este váratlanul beállít hozzájuk, és letartóztatja az idősebb fiút, Brice-t. A vád: a filmrendező szakon tanuló fiatalember 5 gyilkosságot követett el, és minden bizonyíték ellene szól. Hiába van a családnak pénze, meg jó ügyvédje, Brice-t ez sem menti meg a börtöntől.
Gondolom az olvasó is sejti már, hogy nem a fiú lehetett a gyilkos, hanem valaki más, aki kísértetiesen hasonlít rá, és titokban figyelhette az életét. Brice ártatlanságában egyedül a 14 éves öccse, Martin hisz tiszta szívből, aki nagyon szereti a bátyját, és akivel nagyon bizalmas viszonyban állnak. A két fiú gyakorlatilag egymás legjobb barátja.
A szülők ezzel szemben elbizonytalanodnak, míg a nyomozást vezető Despart felügyelő igyekszik nyomokat találni, de ő is bűnösnek találja a srácot. Engem Despart figurája sokban emlékeztet Maigret felügyelőre, aki szintén egy barátságos figura volt mindenkivel, és nem egy hatalombuzi rendőr.
Martin a beszélőn fogadalmat tesz, hogy mindenáron bebizonyítja a bátyja ártatlanságát, és kideríti a gyilkos személyét, ami még a rendőrségnek is komoly kihívás, nemhogy egy 14 éves srácnak. Na, de a műfajban megszokhattuk már, hogy a botcsinálta nyomozók lepipálják a rendőrséget, ámde ők felnőttek voltak.
Mindenesetre ez egy mese, tehát nem életszerű, éppen ezért nem is kell komolyan venni. Ráadásul nagyon rövid, kb. 1-1,5 óra alatt kiolvasható, szóval fölösleges töltelékek sincsenek benne.
A könyvet a műfaj iránt érdeklődő kamaszoknak ajánlom. Szerencsére a regény egyáltalán nem ijesztő -bár a végén eléggé felpörögnek az események -, de az a jóleső borzongás azért megvan.
A könyvet lehetőleg 14 éven felüliek olvassák el.

Richard Paul Evans: Hol lehet Noel?

Ez volt az első könyv, amit a Könyvmolyképző Kiadótól olvastam, akiknek a könyveit eddig eléggé kikerültem, mert azt hittem, hogy csak ilyen vámpíros, meg vérfarkasos, meg efféle fantasy műveket adnak ki.
Nos, hát tévedtem: ennek a könyvnek semmi köze az efféle figurákhoz, mert ez egy érzelmes történet azoknak, akik szeretik a szépet. Ennek ellenére mégsem az a csöpögős-nyálas regény ez, hanem inkább a szeretet hatalmáról szól, ezért nemcsak tiniknek, hanem az idősebb korosztálynak is bátran ajánlhatom a regény mondanivalója miatt.
A könyv két szerencsétlen sorsú fiatal, Mark és Macy találkozását meséli el, akiknek kevés örömben volt részük az életben.
Mark főiskolára jár, de elveszítette az ösztöndíját, ezért kénytelen félbehagyni a tanulmányait és melózni, hogy fenn tudja magát tartani a szülővárosától messze eső nagyvárosban. Persze akár haza is mehetne, de az apjával feszült a viszonyuk, szeretett édesanyja viszont elhunyt egy autóbalesetben. A fiút ráadásul a barátnője is éppen akkor hagyja el egy másik pasiért, ami már bőven elég ahhoz, hogy a srác megboruljon lelkileg.
Ennek tetejébe lerobban az autója, úgyhogy egy közeli kávézóban kér segítséget. Így találkozik Macyvel, aki ott dolgozik, és nemcsak hazaviszi a fiút, hanem lelkierőt is ad neki a folytatáshoz, pedig ő jóval durvább körülmények közül érkezett: édesanyja fiatalon meghalt rákban, míg az édesapja drogfüggő lett, ezért őt és a húgát (vagyis a címszereplő Noelt) elvették tőle, hogy örökbeadják más szülőknek.
Sajnos a két testvért elválasztják egymástól, pedig nagyon szeretik egymást, de nem lehet mit tenni, hiszen állítólag mindez az ő érdekükben történik. Innentől kezdve a két testvér szem elől téveszti egymást. Amíg Noel kifejezetten jó körülmények közé kerül, és sok szeretetet kap, addig Macyt egy átlag család veszi magához, ahol a nevelőanyja csicskáztatja, illetve üti-veri mindennap. Egy idő múlva a lány megszökik, mert nem bírja ezt a bánásmódot, és barátoknál lakik, illetve egy ideig az utcán is. Innét kerül a jelenlegi munkahelyére a kávézóba, ahol Markkal találkozik.
Ez a találkozás ébreszti rá arra, hogy meg kell keresnie a húgát, illetve rendeznie kell a dolgait a családjával, ámde az út rögös és akadályokkal teli, Noel aktáját ugyanis titkosították, ezért csak úgy nem lehet hozzáférni. Ámde a fiatalok nem adják fel. Eközben Marknak is rendeznie kell az apjával a viszonyát, tehát neki is megvan a maga feladata.
A könyv legfőbb mondanivalója az, hogy minden ember okkal érkezik az életünkbe éppen akkor, amikor szükség van rájuk. A lényeg az, hogy mindenkinek megvan a maga feladata az életben, szóval véletlen események nincsenek.
A könyv ugyanakkor a megbocsátás fontosságára hívja fel a figyelmet, ugyanis ha ez nem történik meg, az megbetegíti nemcsak a lelket, hanem a testet is. Ennek ellenére az emberek jelentős része képtelen erre, és még 10-20 évvel később is felemlegeti az egykori sérelmeket, főleg azokat, amiket a szülők okoztak.
Ezért mondtam azt, hogy érdemes az idősebb korosztálynak is elolvasni ezt a könyvet, mert sokkal többet segíthet, mint a mostanában oly divatos önfejlesztő-ezoterikus könyvek, ugyanis a regényben konkrét sorsok fonódnak össze, és nem egy tanácsadó véleményét olvashatjuk a pálya széléről.
A félreértések elkerülése végett mondanám, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy az adott személy tette helyes volt, és mindjárt szeretni is kell azt az adott személyt. Sokkal inkább érzelmi elengedésről van szó, ami azt jelenti, hogy az adott tetthez, vagy személyhez már nem fűzünk érzelmeket, vagy legalábbis nem azokat az érzelmeket társítjuk hozzá, mint egykor, amikor az egész történt. A regényben látni fogjuk ezt a folyamatot a gyakorlatban is.
Fontos tanulsága a könyvnek, hogy mindig meg kell ismernünk a szüleink előéletét, mert csak ekkor tudjuk őket igazán megérteni, ahogy ez ebben a regényben is látszik. Nekem valahogyan az volt az érzésem olvasás közben, hogy a regény erősen emlékeztet a Canfield-Hansen páros által szerkesztett Erőleves a léleknek című válogatássorozatra, illetve Nicholas Sparks műveire is. Tehát, akiknek tetszettek az előbb említett könyvek, azoknak ez a mű is be fog jönni.
A regény a Könyvmolyképző Kiadó egyik sorozatában, az Aranypöttyös Könyvekben jelent meg. Sajnos, egyelőre nem tudok sokat sem erről, sem a másik sorozatról, a Vörös Pöttyös Könyvekről, de megígérem, hogy fogok még ilyen könyveket olvasni, és akkor majd megírom a különbséget.

Freddie Mercury - Peter Freestone, a legjobb barát vallomása

Amikor meghal egy híres ember, akkor minél többen igyekszenek ebből üzletet csinálni, ami azzal jár, hogy a sajtó hetekig-hónapokig cikkezik róla, továbbá könyv is megjelenik róla, akár több is. Az, hogy olyan emberről írnak, aki már nem tud tiltakozni ez ellen, az mit sem számít.
Freddie Mercury is így járt:, őt is alaposan kivesézte a sajtó, és különböző könyvek is jelentek meg róla, illetve a zenekarról. Az már csak adalék, hogy a halálának éve éppen pont a Queen megalakulásának 20. évfordulójára esett, amit valószínűleg hatalmas banzájjal ünnepeltek volna meg, ha Freddie egészséges marad.
Ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki 12 éven dolgozott közvetlenül mellette személyi asszisztensként, de ez amolyan gyűjtőfogalom volt, hiszen Peter Freestone-nak számos feladatot kellett az énekes mellett ellátnia. Volt titkár, szakács, komornyik, mosogató, takarító, de ő szerezte be a háztartásához szükséges mindennapi dolgokat, illetve a turnékra is elkísérte. Ezek után ha valaki ismerte az énekest, az pontosan ő volt.
Éppen ezért úgy gondolta, hogy mindezt a nagyvilág elé tárja, és ír egy könyvet arról, hogy ki volt valójában Freddie Mercury: milyen volt vele dolgozni, illetve milyen volt a hétköznapi életben, amikor nem turnézott, illetve nem készített lemezt.
Nekem az a benyomásom ezzel a könyvel kapcsolatban, hogy túl részletes, szóval Freestone-nak nagyon jó a beszélőkéje. Végül is a munkaadója mellett ő csak a háttérben lehetett, de a halála után ő is előtérbe kerülhetett egy ideig.

A könyv egyaránt szól a Queenről és Mercuryról is, de a kettőt nem is lehet egymástól elválasztani. Freestone részletesen elmondja, hogy milyen volt a zenekarral turnézni, hogyan készítették a lemezeket, illetve a videoklipeket a 80-as években.
Persze erről az általam már korábban bemutatott Hince féle könyv is ír, de az azért nem annyira részletes, illetve Hince csak a turnékról ír bővebben, a lemezkészítésről, szövegírásról már nem. Freestone viszont igen, sőt ő azt is elmondja, röviden 1979-től 1991-ig hogyan és milyen körülmények között készült az összes Queen videoklip! Ugyanígy beszámol a lemezkészítés és a  turnézás folyamatáról is.. Freestone 1979-től kezdett el dolgozni a zenekar alkalmazásában az akkori turnéjukon, de akkor még a teljes zenekarnak segített, később lett csak Freddie asszisztense.
Ennek szellemében a könyv is csak később kezd el beszélni magáról az énekesről, arról, hogy mit szeretett, milyen körülmények között élt, amikor éppen nem dolgozott, de beszél a betegségéről, illetve a halálának körülményeiről is. A könyv nem sokkal az énekes halála után fejeződik be.
Freestone célja az volt a könyvvel, hogy eloszlasson bizonyos pletykákat az énekessel kapcsolatban, ugyanakkor ez nem bulvárkönyv, inkább az énekes, illetve a zenekar háttérmunkáját mutatja be, amit a rajongók nem láthatnak. Volt egy-két könyv, amelyik arra ment rá, hogy Freddie-nek milyen szar, hogy nincs családja, és lényegében az énekes sajnáltatása volt a célja, de Freestone-nál ennek nyoma sincs: szerinte az énekes így volt boldog, ahogy, ráadásul voltak barátai is. Szóval a lényeg az, hogy Freestone szerint az énekes nem volt magányos, bár azt elismeri, hogy nehezen tudott úgy istenigazából kötődni az emberekhez.
Olvastam egyébként még egy-két Freddie-vel kapcsolatos életrajzot, de eddig ez a legrészletesebb. Egyetlen hibája az, hogy túlzottan apró betűvel szedték a sorokat, ezért erősebb szemüveg, vagy nagyító kell az olvasásához, de amúgy korrekt a könyv, amelynek a korábbi változatát a Rózsavölgyi és Társa, míg a mostani formáját a Helikon (Trubadúr) Kiadó jelentette meg.

Peter Hince: Queen a színfalak mögött - élet a 20. század egyik legnagyobb rockzenekarával

A Queenről, illetve Freddie Mercuryról már sokan és sokféle könyvet megírtak, amelyek túlnyomó többségben életrajzok voltak. Peter Hince könyve teljesen más, már csak azért is, mert a szerző a csapat roadja volt a turnézós korszakukban csaknem végig, vagyis 1975-től 1986-ig.
Innentől kezdve a téma adott: vagyis milyen volt dolgozni a legendás zenekarral, hogyan készült a banda egy-egy fellépésre, illetve mit csináltak koncert után, hogyan lazítottak, stb. A lemezfelvételekről már nem is beszélve.
Mindezek olyan témák, amelyek érdekelhetik a rajongókat, Hince pedig megírta azt, amit picivel feljebb említettem.
Ha a rajongók bulvártémákat, zaftos sztorikat várnak a zenekari tagok háza tájáról, akkor ki kell őket ábrándítsam, mert ez nem az a kötet. Szóval a zenekari tagokról továbbra sem derülnek ki olyan sztorik, hogy ki mennyire volt  berúgva, bedrogozva, meg mikor mennyit csajoztak/pasiztak be. Ez nem jelenti azt, hogy angyalok lettek volna (Freddie közismerten nagy partiarc volt), de ők nem a botrányaikból, hanem a zenélésből éltek, azt pedig professzionálisan művelték mindvégig.
A könyv sokszor inkább Hince életét meséli el, amíg a turnécsapat tagja volt, szóval sokszor az ő sztorijait lehet olvasni, amik a turnékon estek meg vele és technikustársaival, amelyek között rázósabbak is akadnak.
Amikor a szerző a Queen csapatot említi a könyvben, akkor a banda technikai személyzetére gondol,
a Queen négy tagját pedig zenekari tagoknak nevezi. Mindezt azért mondom, mert Hince elsősorban a csapattal járt bulizni, és igazán mindent beleadtak ebbe, a zenekari tagok viszont sokszor külön utakon jártak.
Hince amúgy rokonszenves, derűs fickó, aki remekül viselte a zenekari tagok rigolyáit. Mondjuk muszáj is volt, ugyanis Freddie-vel igencsak nehéz volt dolgozni, mert sokszor primadonnáskodott, de valahogy mégis mindenki megbocsátott neki, mert - ahogy Hince is mondja - neki aurája, kisugárzása volt.
A szerző amúgy közvetlenül Freddie és John mellett dolgozott, és az ő hangszereket állította be. A csapatnak ugyanis több road is dolgozott azért , hogy minden flottul menjen.
A könyvben Hince elsősorban az egzotikusabb turnéhelyszíneket mutatja be, mint például az Amerikai Egyesült Államok, a dél-amerikai kontinens, Japán, illetve a dél-afrikai Sun City, de azt is megosztja az olvasóval, hogy hogyan is zajlott egy "átlagos" Queen koncert úgy általában, illetve hogyan utazott a csapat egyik koncerthelyszínről a másikra.
Hince ugyanakkor beszél a lemezfelvételek készítéséről is úgy általában, főleg amelyek Montreux-ben, és Münchenben zajlottak, de arról is beszámol, hogy hogyan zajlott az életük, amikor nem turnéztak, hanem éppen hazai pályán, azaz Londonban voltak. A könyvet a szerző színes fotói díszítik, de nincs valami sok belőlük. Ami viszont van, az elsősorban fellépés közben, illetve a stúdióban ábrázolja a bandát.
Szerintem nem volt rossz könyv ez, de jobbat is írtak már a témában.  Mindenesetre köszönöm a könyvet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak. Kiadja az Egmont Kiadó

Irigy Hónaljmirigy: A barátság receptje nyolc személyre

A furcsa nevű zenekar már több, mint húsz éve szórakoztatja a népet paródiadalaikkal úgy, hogy eközben mindvégig az ország egyik legnépszerűbb előadói maradtak. Akármilyen internetes fórumot néztem, negatív vélemény nem nagyon volt róluk, még legvérmesebb oldalakon (pl. Blikk, Bors, Ász) Vajon mi lehet a titkuk? Van több magyarázat is erre.
Az első az, hogy a zenekar nem üzleti alapon jött össze, tehát nem pénzt harácsoló menedzserek és kiadók álltak a hátuk mögött. A tagok egy része már gyerekkorából ismerte egymást, és onnét ered a barátságuk, de maga a csapat egy össznépi ökörködés miatt alakult meg az egyik mára már megszűnt rockkocsmában.
A banda népszerű rockszámok paródiaváltozatát adta elő Szilveszter alkalmából, és mindössze ennyi volt. Nem ebből akartak pénzt keresni, mert volt már munkájuk. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy most ebből élnek... A barátságuknak köszönhető, hogy gyakorlatilag tagcserék nélkül csinálták végig ezt a több, mint 20 évet, ami még világszerte is ritkaság, nemhogy Magyarországon.
Ha már a zenét említem: ezeknek a srácoknak van tehetsége, érzéke a zenéléshez és az énekléshez, de ami még fontosabb az, hogy kiváló előadóművészek és van kisugárzásuk a színpadon. Enélkül egyszerűen nem megy. Ráadásul ők jóval többek, mint egy humoros zenekar, hiszen ők az önálló vicces műsoraikkal a tévében is szerepeltek éveken keresztül. Ezekről a műsorokról azt kell tudni, hogy eredetileg a fiúk ezt nem kereskedelmi forgalomba szánták, vagyis lényegében amatőr felvételekről van szó, de mégis fantáziát látott benne a tévé, ezért is adták le ezeket. A Mirigy műsorai üdítő változatosságot jelentettek a kereskedelmi tévék ostobenkó, megjátszós műsorai között.
Ha már az ökörködést, meg a humort említem: a nyolc kannak ez egész egyszerűen a vérében van. Ők nem színészek, akik eljátsszák a vicces gyerekeket, hanem ők valóban teli vannak humorral. Ahogy olvasom a könyvben, nekik egyszerűen lételemük egymás ugratása és a baromkodás, illetve vicces, jópofa előadásmód, ami a könyv szövegében majdnem mindvégig velünk marad kivéve, amikor mások beszélnek a zenekarról.
Ráadásul az is nagy szerencse a színészekkel és a humoristákkal ellentétben, hogy a fiúk nem égtek ki, van miből meríteni, úgyhogy a közeljövőben is fognak minket szórakoztatni a poénjaikkal.
Végezetül pedig: hiába a jó humor, a kiváló előadóművészi véna, ha nincs igény a műfajra, akkor nem veszik meg. Ámde szerencsére volt, van és lesz is igény az ő műsoraikra, fellépéseikre, tehát van közönség és ülnek a poénok.
Én nem vagyok rajongója a Mirigynek és nem tudok róluk túlzottan sokat, de a fenti gondolatokat ennek a könyvnek az alapján állítottam össze, amely a zenekar 20 éves évfordulójára jelent meg.
A könyv összefoglalja a megalakulás óta eltelt 20 évet, illetve a tagok is elmesélik az életüket a gyermekkortól kezdve a jelen időig.
Miután a Mirigy egy sajátos műfajban nyomul, és nem éppen hétköznapi figurák alkotják, ezért senki ne várjon hagyományos életrajzot. Sokkal inkább vicces sztorik vannak benne, és maguk a tagok is igyekeznek jópofán, szórakoztató módon mesélni, tehát az olvasó biztosan nem fog csalódni, sem unatkozni.
A tartalomjegyzék is eltér a hagyományostól, ugyanis a zenekar történetét, a recept címszóval jelölik, míg a tagok életrajzát a hozzávalók szócska rejti. Nekem a tagok önéletrajza közül a legjobban Uszkó László, illetve Varga Győző sztorija tetszik.
Azt is megfigyeltem, hogy a Mirigy tagjai közül sokan házasok, illetve gyerekeik is vannak, ráadásul mindegyikük ugyanazzal az asszonnyal él évek óta, úgyhogy vannak dolgok, amiket komolyan vesznek azért...:)
A könyv jórészt a Mirigyék beszámolóiból áll össze, de megszólal a kötetben Galambos Lajos, Árpa Joschi producer (nem mellesleg Árpa Attila édesapja is), illetve az egykori és a jelenlegi menedzserük a kötet végén. Ez a rész a körítés címet kapta, de ez a legvékonyabb fejezete a könyvnek. Mindez azt mutatja, hogy ezek a srácok nem egy öntömjénező, egoista brigád, ami nekem rokonszenves vonás.
A kötet legvégén pedig van egy diszkográfia és egy lista a tévéműsorokról, amelyek a menü cd-re, illetve a készételek tévére elnevezéseket kapták. A kötet végén pedig elég sok színes fotó látható a zenekarról.
Nekem tetszett a könyv, pedig nem vagyok rajongó, úgyhogy a rajongók minden bizonnyal imádni fogják.
Kiadja az Alexandra Kiadó

A Blikk a 20 éves évforduló alkalmából készített egy cikksorozatot ennek a könyvnek az alapján, amelyet most megmutatok nektek. Sajnos egy-két cikket már töröltek azóta, de a legtöbb még megvan.

Szilveszteri bulira álltak össze először
Hatalmas botrány lett a romás műsorból
Ambrus Zoli újraszületett
Őszintén vallanak a Mirigyek a szerelemről

Földes László: Hobo sapiens - önéletrajz a Hobo Blues Band 10. születésnapjára

Több könyv is megjelent a Hobo Blues Bandről, de ebben a kötetben Hobo a saját szavaival mesél a csapatról, illetve saját magáról is. Ebből következik, hogy egy önéletrajzról van szó, de ez nem az a szokásos időrendi sorrendben mesélő, tárgyszerű műfaj, hanem a mester összevissza beszél, és felcseréli a sorrendet.
Számomra ez egyáltalán nem zavaró, sőt úgy érzem, hogy mindegyik fejezet valahogy önálló életet él, tehát önmagában is van értelme.
A könyvben lesz szó arról, hogy miért és hogyan alakult meg a HBB, miért üldözték őket, lesz szó a Kopaszkutyáról is, hogy miért nem adták ki lemezen a film zenéjét, a Vadászat című lemez munkálatairól, Allen Ginsberggel való kapcsolatáról, de Hobo beszél magáról is a HBB előtti években, igaz nem sokat.
Külön érdekesség, hogy a csapat tagjairól, Deák Bill Gyuláról, Tátrai Tiborról, Póka Egon Benedekről, Döme Dezsőről, Fuchs Lászlóról és Tóth János Rudolfról külön fejezetek készültek a könyvben, amelyekben csak az adott zenekari tag jellemzésével foglalkozik Hobo.
Nem titok, hogy a Hobo Blues Band fennállása alatt rengeteg tagcsere volt a zenekar életében, ugyanis a tagok között rengeteg konfliktus volt, de Hobo nem haragszik igazából egyikükre sem komolyan, sőt: nagyon is elismerő szavakat mond a többiekről, amellett, hogy megemlíti a problémákat is. Nekem ez nagyon rokonszenves dolog, úgyhogy Hobo nagyot nőtt a szememben.
A könyv nagyon olvastatja magát, mert Hobo eladóművészi képességei az írásban is megmutatkoznak: úgy írja le a sorokat, mintha egy több ezer fős közönség előtt beszélne. Mondjuk Hobo amúgy sem egy "átlag" énekes (eleve nincs is különösebb énekhangja), sokkal inkább előadóművész és költő, akire muszáj odafigyelni, mert olyan kisugárzása van. A legtöbben a Hobo Blues Band miatt ismerik, de jelentek meg szólólemezei is, például a megzenésített József Attila versek, vagy Allen Ginsberg műveinek a magyar változata, de Viszockij dalaiból is készített lemezt magyarul, írt könyvet a Rolling Stonesról, játszott népzenét a Ghymes, illetve a M.É.Z.  zenekarokkal és Sebestyén Mártával, továbbá szerepelt filmekben is, szóval egy sokoldalú művészről van szó.
Ámde a legnagyobb erénye mégis az, hogy a blues neki köszönhetően lett önálló műfaj Magyarországon. Korábban ugyanis csak dzsessz zenészek játszottak bluest. Éppen ezért nem véletlen, hogy Hobo igen sokat beszél a dzsesszről, szinte már zenetörténészi magasságokban.
Hobo könyve jóval több, mint egy önéletrajz: sokkal inkább kordokumentum, amely bemutatja az olvasónak, hogy milyen volt a Kádár-korszakban élni és zenélni. A mostani fiatal generáció számára hihetetlen lehet, de a hosszú hajú férfiakat gyakran cseszegette a társadalom, olykor még a rendőrök is igazoltatták, bevitték csak azért. Ennyire nem tolerálták a másságot. Hobot is többször megverték, inzultálták, és nemcsak emiatt.
A rockkoncerteken ugyanis szintén gyakran feltűnt a rendőrség, akik gyakran berekesztették a bulit. A Hobo Blues Band, a Beatrice és a P. Mobil különösen a bögyében volt a hatalomnak és próbálták őket megállítani. Mondjuk a Ricsét sikerült is betiltani, erre Feró megalakította az Ős-Bikinit, de a HBB és a Mobil stabilan koncertezett tovább. Ezek miatt a dolgok miatt egészen más fíling lehetett az akkori koncerteken, úgyhogy szívesen visszautaznék az időben, hogy részt vegyek egyen.
Hobo visszaemlékezéseit olykor egy-egy újságcikk a zenekarról, illetve különböző dal-és performansz-szövegek szakítják meg időnként, de fekete-fehér fényképek is adódnak a könyvben. Befejezésül pedig a kötet végén egy teljes diszkográfiát talál az olvasó.
A könyv a Legendák élve vagy halva című sorozatban jelent meg a Cartaphilus Kiadó  gondozásában.

Tasmina Perry: Örökösnők

Nem is olyan régen mutattam be ezen a blogon az írónő korábbi regényét, az Apuci lányait. Az Örökösnők hasonló jellegű, de a Jackie Collins-Barbara Taylor Bradford-vonal mellé egy kis Dallas is keveredik: a könyv férfi főszereplője, Adam Gold ugyanis egy milliárdos ingatlanfejlesztő, aki Amerikából Angliába utazik, hogy újabb ingatlanokat találjon a cége számára.
Szerencsére a férfi nem olyan, mint Jockey a Dallasból, de azért keménynek és határozottnak kell lennie, ugyanakkor előrelátónak is, hogy sikeres üzleteket kössön és fennmaradjon a neve.
Miután ennyire gazdag, érthető módon vonzza a hiénákat, akiket elsősorban a pénze, meg a hírneve érdekel.
Ezúttal négy nő versenyez azért, hogy övé lehessen a trófea, miközben keményen rivalizálnak egymással.
Karinnak saját divatcége van, akik fürdőruhákat gyártanak, de az asszony a milliomos férjének köszönhetően lett ismert, aki a regény elején meghal, úgyhogy az asszony örököl mindent. Karin egyébként maga is milliomos családból származik: az apja divattervező volt, aki a lányát a legjobb iskolákba járatta, és arra nevelte, hogy a legjobb családok lányaival barátkozzon, és aknázza ki a kapcsolatait. Ezt ő meg is tette, de azért mégiscsak a saját jogán lett sikeres tervező. Igazából nem tudom, mit gondoljak róla, mert nem egy könnyen szerethető karakter: sokszor maximalista és beleköt mindenbe, ráadásul eléggé hűvös természetű, úgyhogy nem sok emberi melegség lakozik benne.
Molly valamikor modellként kezdett 20 éve, de azóta kiöregedett a szakmából, de igazából korábban sem volt akkora nagy szám, csak egy erős középszer. Ő egy igazi vesztes, akinek sem a karrier, sem a gazdag palira történő ráakaszkodás nem jött össze, viszont szüksége van a pénzre a nagyon is költséges életmódját fenntartani, amibe benne van a partikra járás (sokszor hívatlanul), illetve a drogozás is. Félreértés ne essék: Molly nem függő, csak szerhasználó, aki időnként így dobja fel a hangulatot. Talán azért viselkedik így, mert szegény vidéki családból érkezett, akiket kifejezetten szégyell annyira, hogy az első adódó alkalommal Londonba menekül, és onnantól kezdve nem foglalkozik velük.
Az egyik szeretői kapcsolatából lánya születik, Summer, aki elmúlt 20 éves, kifejezetten szép lány, akit az utcán járva fedez fel egy híres fotós. A lány már korábban is modellként dolgozott az anyja nyomására, de az anyja árnyékából kilépni nem tud, és ezt Molly nem is szeretné. Ámde miután felfedezték, modellkarrierje repülőrajtot vesz, és onnantól kezdve kifejezetten lázad az anyja ellen, aki persze jót akar neki. Summernek zavaros gyerekkora volt, mert az anyja állandóan váltogatta a szeretőit, illetve drogozott is. Könnyen elhülyülhetett volna, de ő az egyik számomra normális karakter, aki amúgy nagyon tiszta és elég naiv ember, aki komolyan vonzódik Adamhez.
Erin a számomra másik normális ember, de ő nem a gazdagok világából jön, hanem egyszerű dolgozó nő, aki a munkájának köszönhetően érkezik meg ebbe a világba. Először Karinnál dolgozik, hogy megszervezzen egy rendezvényt a számára, majd pedig Adam Gold személyi asszisztense lesz. Emiatt elhagyja Cornwallt, és Londonba költözik. Igazából ő is komolyan vonzódik Adamhez, és nemcsak a pénze érdekli.
A regény olvasása közben azon tűnődtem, hogy bosszankodjam-e, szánalmasnak találjam-e, vagy csak vigyorogjak egy jót a négy nő rivalizálásán, de aztán a vigyorgás mellett döntöttem. Végül is ez egy szórakoztató regény, bár lesznek, akik emiatt nagyon megutálják a gazdagokat, amivel hatalmas öngólt rúgnak majd maguknak, mert ettől sajnos nem lesz több pénzük.
Igaz, hogy ez a regény egy mese, de a valóságból táplálkozik: Perry ugyanis sokáig népszerű divatmagazinoknál dolgozott újságíróként, úgyhogy volt honnét meríteni. A könyv meglehetősen vastagra sikerült. Emlékszem, mentem Pestről Debrecenbe, illetve vissza vonattal (mindezt ugyanazon a napon) összesen 6 órát, és még akkor sem jutottam a végére, de mondjuk eléggé apró betűkkel szedték a könyvet.
Perry ezenkívül részletesen beszámol arról, hogy milyen egy jótékonysági est a gazdagoknál, hogyan vezeti Adam a cégét, de elviszi az olvasót különböző egzotikus utazásokra is. A szerző ezenkívül csak úgy dobálózik a különböző divatmárkák neveivel, amiknek a nagy részéről még csak nem is hallottam, de a Cosmopolitan-, Joy-, Marie Claire-, Elle- olvasóknak ismerősek lesznek ezek is.
Szerintem jó könyv, nekem tetszett, úgyhogy várom a szerző további könyveit is. Kiadja az Ulpius Ház Kiadó.

Fábián Janka: Virágszál

A könyv műfaja elvileg történelmi regény, de a gyakorlatban nem sok olyan momentumot fedezhetünk fel benne, ami erre utalna, hiszen nincsenek benne különösebben történelmi események. A történet sokkal inkább hasonlít egy latin szappanoperára, amit kb. 100 évvel ezelőttre raktak az időben, ugyanakkor Méhes György világára is nagyon emlékeztet.
A könyvnek ugyanis elsősorban a két főszereplőnek, Flórának és Nellinek a viszálykodása adja, aki nem meglepő módon egy férfin vesznek össze. Igaz, hogy közben azért a szerző utal arra, hogy régen, hogyan éltek a jómódú polgárcsaládok a fővárosban, de ez nagyon halvány, és nem ez a lényeg.
A könyv története Flórával, egy gazdag pesti ügyvédnek a lányával kezdődik, aki mindent megad a lányának, amit csak kér, ha már a munkája miatt nem tud vele foglalkozni.
A lány édesanyja fiatalon meghalt, ezért nincs az életében megfelelő minta, hogy belőle milyen nő lesz/legyen.
Éppen ezért meglehetősen akaratos, elkényeztetett ifjú hölgy válik belőle, aki mindent ki tud hízelegni az apjából. Egyvalamit azonban mégsem: a lány beleszeret egy boltos fiúba, akivel szeretnének összeházasodni, de az apa megtagadja ezt a nem megfelelő családi háttér miatt.
Ámde olyan események történnek, ami miatt Flórának el tűnnie Pestről, és legközelebb már csak Kolozsváron bukkan fel, amíg vissza nem tér a fővárosba.
Később szerencsére elrendeződik az élete, de valamiért mégsem boldog, pedig mindene megvan: jólét, szerető férj, illetve egy mostohafiú is, tehát van családja. Ennek ellenére mégsem képes értékelni azt amije van. Engem Flóra az Esmeralda című sorozat nemesasszonyára emlékeztet, aki lényegében öngyilkosságba hajszolta a lányát.
A könyv másik főszereplője, Nelli már csak a történet közepén bukkan fel. A kislány egy apácazárda küszöbére teszik le, és természetesen a nővérek befogadják, taníttatják.Végül ápolónő lesz belőle.
Így találkozik Miklóssal, Flóra mostohafiával is, akivel egymásba szeretnek.
Flóra azonban a barátnője lányának szánja Miklóst, ezért elkezdi kavarni a szart, hogy megakadályozza a fiatalok boldogságát. Eközben nem veszi észre, hogy pontosan úgy viselkedik, mint az édesapja egykor.
Nelli azonban nem egy elveszett fiatal lány: hasonlóan büszke, mint Flóra, csak miután más környezetből érkezett, ezért nem lett belőle másokon átgázoló, önző ember. Ráadásul a maga visszafogott módján visszavág Flórának is.
A történet férfi szereplői eközben háttérbe szorulnak, pedig különben szimpatikusak lennének. Különösen igaz ez Mihályra, Flóra férjére, aki szeretettel nyesegeti Flóra vadhajtásait.
A könyv meglehetősen kiszámítható, legalábbis én már a könyv elején sejtettem, hogy milyen kapcsolat van valójában Flóra és Nelli között, amire ugyanígy rájöhet más is. Mindenesetre ettől függetlenül a könyv élvezhető, és Janka is lendületesen, szórakoztatóan ír, szerencsére. Mégis: ennél a könyvnél jobb művei is születtek. Akinek bejönnek a latin szappanoperák és/vagy Méhes György világa, azoknak ajánlom szeretettel.

Beate Teresa Hanika: Soha senkinek

A Móra Kiadó nemrégiben egy új könyvsorozatot indított útjára Tabu Könyvek címmel, amely olyan témákról ír, amiket a társadalom igyekszik elhallgatni, letagadni, pedig elég sok embert érint.
Eddig szó esett a mozgássérültekről, iskolai erőszakról, fajgyűlöletről, illetve ebben a könyvben a nemi erőszak egyik sajátos formájáról, a családon belüli szexuális zaklatásról.
A nemi erőszak már régóta jelen van a társadalomban, nagyjából azóta, amióta az állam, illetve a férfiközpontú társadalom létezik. A nemi erőszakot ugyanis férfiak követik el, de túlnyomó többségben simán megússzák a dolgot, azért mert megtehetik, és a tettüknek nincsen következménye.
Az egy dolog, hogy a társadalom elvileg bünteti, bár ez elsősorban a feminista mozgalomnak köszönhető, de sajnos a gyakorlatban nem valósul meg, mert az áldozat nem mer feljelentést tenni, pedig lenne rá lehetősége.
Ennek nagyon egyszerű oka van: hiába vívták ki a nők az egyenjogúságot, azért még mindig férfiközpontú társadalomban élünk, ahol a különböző ilyen olyan vezetők jó része még mindig férfi. Ha valaki nemi erőszak áldozatává válik, és elmegy a rendőrségre feljelentést tenni, akkor erősen valószínű, hogy férfi veszi fel a vallomását, mint ahogy a nemi erőszak tényét megállapító nőgyógyász is férfi, illetve ha az ügy bíróságra kerül, mert az áldozat kitartó, akkor a bíró, meg az ügyész is nagy valószínűséggel férfi lesz.
Ámde nagyon sokszor elakad az ügy a rendőrségen, vagy pedig még odáig sem jut el, mert a közvélemény az áldozatot hibáztatja, hogy miért öltözött és viselkedett úgy, mint egy kurva. Márpedig ők ezt érdemlik a társadalom szemében. Sajnos, amíg ez a helyzet, addig megoldás sem lesz.
A Soha senkinek című könyv főhőse, azonban nem felnőtt nő, nem is kurva, "csak" egy 13 éves, német kamaszlány, Malvina, aki saját maga meséli el a történetét a könyv lapjain.
Az ő esete annyiból speciális, hogy őt a nagyapja zaklatja szexuálisan. Közösülni nem közösül vele, csak intim testtájakon fogdossa, simogatja a kislányt, de ez is épp elég baj, nem volna szabad ezt megengedni.
Az a problém, hogy világszerte rengeteg ilyen van. Ázsiában pl. mindez teljesen legális, mert ott kinn vannak az ilyen kiskorúak az utcán és ott árulják a szexuális szolgáltatásaikat fiúk-lányok vegyesen.
Mit szól ehhez Malvina környezete? Azt hogy gőzük sincs róla, mert a kislány nem meri elmondani nekik a fentebb vázolt okok miatt. Főleg az apának nem, aki szintén egy tekintélyelvű, dogmatikus, egoista barom, aki remekül ki tudja oktatni a környezetét arról, hogy mi a helyes, és mi nem.
Malvinától például elvárja, hogy segítsen nagyapjának elvinni a kaját mindennap, pedig az öreg nem olyan gyenge és elesett, ahogy azt megpróbálja eljátszani. Na, de az apa ezt leszarja, és dörgedelmes hangon kioktatja a gyereket, hogy teljesítenie kell a kötelességét, mert az öregekről gondoskodni illik, és hogy legyen jó kislány. Matilda pedig jó kislány lesz és megy. Azt, hogy miért nem segít, illetve mi az amit őt tesz azért, hogy a világ jobb legyen, nem tudjuk meg, de valószínűleg semmit. Mondjuk nem is kéri tőle számon senki, hiszen ő a családfő, ő parancsol, a többieknek meg engedelmeskedniük kell, mert ezt várja el tőlük a társadalom. Éppen ezért az apát nem lehet számon kérni, illetve nem lehet vele vitázni.
Az anya retteg a konfliktusoktól, de azért érvényesíteni szeretné valamilyen módon az akaratát, ezért időnként migrénes rohamokat produkál, amikor is el kell sötétíteni a szobát, és mindenki kussoljon, mert nem bírja a hangos szót. Szóval ő is egoista, aki szarik a világra, úgyhogy gőze sincs mi van a gyerekeivel.
Malvinának két idősebb testvére van, Paul és Anne, akik szintén csak saját magukkal foglalkoznak és kerülik a konfliktusokat. Még Paul eléggé szimpatikus figura, aki jóban van Malvinával, addig Anne a cikiző testvér szerepét játssza, akit csak a saját külseje érdekel. Én a legszívesebben szájbavertem volna néhányszor, de a történet végére egész normálissá változik.
A nagymama a történet jelen idejében már meghalt, szóval a jellemét, viselkedését a kislány múltbeli visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Mit mondjak, a nagyi se szimpatikus, sőt ugyanolyan bűnös, mint a nagyapa. Kiderül ugyanis, hogy a kislány molesztálása nem a jelen időben kezdődött, hanem jóval korábban, ráadásul a nagymama is tudott erről, sőt hagyta is! Úgy érzem erre nincs mentség: nem számít, hogy a nagyapa agresszív volt és gyakran berúgott, akkor is meg kellett volna védenie az unokáját tőle. Ő azonban gyávaságból nem tette. Végül a nagyi rákban halt meg.
Az is érdekes, hogy a kislány mellett egyedül a nagyapa szomszédságában élő, lengyel származású nő, Bitschek asszony áll ki, aki pontosan tudja, hogy mi zajlik a háttérben, mert felismeri a kislány viselkedését.
A gyerekkori nem erőszaknak/zaklatásnak ugyanis mindig vannak jelei, csak éppen ezeket a jeleket a környezet nem ismeri fel, vagy félreérti. Pontosan úgy, ahogy Malvina esetében, ahol azt hiszik, hogy a kislány szerelmi bánattól szenved, de amúgy nem törődnek vele különösebben.
Malvinának van egy nagyon jó barátnője is, Lizzy, aki szintén nem tud semmit, mert a kislány még neki sem meri elárulni a dolgot, mert annyira erősek a benne dolgozó félelmi tényezők.
A regénnyel az baj, hogy kurva nehéz volt számomra az olvasása. Részben a téma miatt, részben pedig a központozás és a fogalmazás miatt, úgyhogy sokszor átpörgettem az oldalakat.
Maga a történet sem életszerű részben azért, mert meglepően jól végződik, részben pedig azért, mert egy szexuális zaklatáson/erőszakon átesett kislány/nő nem fog rögtön érdeklődni a másik nem képviselői iránt, szexuálisan meg pláne nem.
Márpedig Malvinának bontakozóban van a kapcsolata egy környékbeli fiúval, Zakóval, bár itt nem kifejezetten szexuális töltetű viszonyról van szó, hiszen még lényegében gyerekek. Meg úgy általában véve is kevés a sikersztori a nemi erőszak áldozatai között, ugyanis vannak, akik sohasem tudják feldolgozni a történteket, de olyanok is akadnak, akik csak részlegesen tudják ezeket feldolgozni, viszont a szexuális életükkel később is adódnak problémák. Gyerekek esetében sűrűn előfordul, hogy prostituált lesz belőlük, mert ők a szexnek ezt a formáját fogadják el normálisnak, ebbe nőnek bele.
Na de, ha a valóságot írná meg a szerző, akkor nem lenne pozitív minta az emberek előtt, így viszont Malvina története erőt adhat nekik is ahhoz, hogy elkezdjenek beszélni arról, amit ők átéltek. Igaz, azt nem tudom, hogy Malvina sorstársai mennyire fogják olvasni ezt a történetet, bár az a véleményem, hogy nem nekik kéne, hanem a szülőknek, meg a pedagógusoknak, hogy tudatában legyenek annak, hogy igenis létezik ez a probléma, és hogy felismerjék a jeleket.